Porondszínházi kísérletek
Fiatalok rivaldája
Minimustrát hirdetett ősszel a Fővárosi Nagycirkusz a Baross Imre Artistaképző Intézet – Előadó-művészeti Szakgimnázium, Gimnázium és Alapfokú Táncművészeti Iskola – jelenlegi és nemrég végzett növendékei számára azokból az előadásokból, amelyekben színész-artistaként először mutathatták meg a képességeiket. Láthatta őket a nagyközönség a Rómeó és Júlia, a Rengeteg (Looking Out) és az Egyenes labirintus című darabok szereplőiként.
Az ARTFORDÍTÓ néven futó program előadásait közönségtalálkozók követték. Ezek beszélgetésvezetője Uray Péter koreográfus-rendezőtanár, az intézmény és a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának oktatója volt. A fellépők életkorára tekintettel úgy gondoltam, megszólítom a Magyar Teátrum Online pályakezdő színi krónikásait (tradicionális tévszóval: kritikusait), a kortársaik teljesítményéről ők mondjanak véleményt. Ebben a cikkben Kovács Viktória, Németh Fruzsina Lilla és Rukmini Tölli Szófia egyéb helyeken megjelent írásaiból olvashatni majd szemelvényeket.
„Képzeljék el, hogy egy napon ilyen újságcikk jelenik meg a lapokban: “Érthetetlen és nagyszerű előadás kápráztatta el tegnap a Vigadó dísztermében összegyűlt álmélkodó közönséget. Egy fiatalember, akiről eddig senki se tudott (itt az én nevem következik) jelent meg a dobogón s “Az élet értelme másodfokú egyenletekben” című előadásban tökéletes francia nyelven, megoldotta a világnak rejtélyét, amin eddig hiába fáradoztak a legnagyobb elmék – s mindezt oly nagyszerű előadó-művészettel, hogy a jelenvolt világhírű színészek sírva tolongtak a dobogó felé, hogy kezet szoríthassanak az alig tizenhat éves zsenivel. De az ifjú szerényen és nyugodtan mosolygott csupán, s egy váratlan mozdulattal az asztalra ugorva, kézállásba helyezkedett, majd három salto mortale-t csinálva a megdöbbent közönség fölött, elkapta a feje fölött húzódó vasrudat, és azon szédítő halálforgásokat végezve, átugrott a kilencméternyire elhelyezett kályhára, de úgy, hogy kézállásban maradt azért, s előbbi előadását ebben a helyzetben folytatta, nyugodt és behízelgő modorban, végleg megoldva a nagyszerű problémát…”.” (Karinthy Frigyes: Lógok a szeren.)
Ritmusgyakorlatok: adott ritmus visszatapsolása, zenére járás. Ruganyosság: ugrókötél, szökdelés, váltakozó magasságban (egy kicsi, egy nagy), szökdelés, zsámolyra föl-le. Egyensúly: Flamingó próba, egy lábon állás 1 percig (zsámolyon). Ügyesség: Kislabda átdobása egyik kézből a másikba váltakozó magassággal, oda-vissza; zsonglőr karikák forgatása kézfejen, alkaron, előre és hátra. Hajlékonyság: Terpeszülésben törzshajlítás előre, mellkas érinti a talajt; nyújtott ülésben törzshajlítás előre, mellkas érinti a lábakat; híd (karok függőlegesen nyújtva); spárga, a combok érintik a talajt (mind a három oldalra); hanyatt fekvésben karcsúsztatás hátsó rézsútos magastartásba. Erő: mászás-függeszkedés kötélen, állásból indulva; ülőtartás bordásfalon hátsófüggésben, lábak vízszintesek (lányok 7 mp, fiúk 9 mp); mellső fekvőtámaszban karhajlítás és nyújtás (karok párhuzamosan, könyök hátrafelé mozog: lányok 13 db, fiúk 18 db); húzódzkodás (lányok 7 db, fiúk 10 db). Talajgyakorlati elemek: fejállás. Íme, az artistaképző felvételi vizsgakövetelményei. Mintha a Teremtés képletét követnék: az első hat alapadottság összefoglalása a talajgyakorlat nevű hetedik, a fejállás: képes-e egy mutatvány érdekében koordináltan mozgósítani az adottságokat az agy?
A Karinthy álma valóra válásának egyik összetevője a fizikum szellemi birtokbavétele. A másik alkotórész a költői hajlam, amely belesugározza a mozdulatokba a világképletet. Berzsenyitől kölcsönzött fordulattal mondom, képletváltozatok műhelye a világ. A nemes versenyszellemű, ókori görög olimpiai mozgalom fénykora az i. e. VI. és V. századra esik. Az idők múlásával azonban a versenyek jellege megváltozott. Az Olympiát körbevevő ligetben egyre-másra épültek az arannyal és márvánnyal díszített, ragyogó épületek, és sokasodtak a nyertesek szobrai. A győztes atlétákat a koszorún kívül már pénzdíjjal is jutalmazták, a 100. Olimpián pedig az epheszosziak 200 drahmát fizettek a hosszútávfutás krétai győztesének azért, hogy epheszoszinak vallja magát. A makedón, majd a római uralom alatt cirkusszá közönségesedett a görögség egykori „szent” versenye.
A Római Birodalomban, a köztársaság első századaiban (i. e. V-IV.) a hazaszeretet, a bátorság, az engedelmesség fejlesztése volt a nevelés célja. Ebben fontos szerepet játszott a kemény katonai nevelés; a teherrel való futás, akadályugrás, lándzsavetés, úszás, evezés, lovaglás, vívás. Ezekhez a gyakorlatokhoz később a görögöktől átvett, lendítővel végzett szabadgyakorlatok csatlakoztak. A céltudatos nevelésnek nagy szerepe volt a hadisikerek elérésében. Az i. e. III-II. században, a hódítások alapvetően megváltoztatták a rómaiak addig egyszerű életformáját. Róma világközponttá vált, életében egyre nagyobb jelentőséget nyertek a cirkuszi játékok. Sulla, a hírhedt római katonai diktátor azzal ünnepelte a Mariuson, a nagy hadvezéren aratott győzelmét, hogy a 175. olimpiára (i. e. 90-ben) összegyűlt versenyzőket Görögországból Rómába vitette. Róma azonban már csak a hanyatlóban lévő görög testkultúrával ismerkedett meg: a versenyek, játékok mind látványossággá süllyedtek, kóbor artisták, lerobbant atléták foglalkozásává váltak. Utóbb, a korábban még tömegérdeklődést kiváltó küzdő játékok (ökölvívás, kocsi- és futóversenyek, harcművészet) kevésnek bizonyultak: a békébe tespedt, dologtalan tömeg mulattatásának egyre durvább formái honosodtak meg. Életre-halálra menő gladiátor-játékok jelentették a cirkuszt, a színházat.
A huszonegyedik század „progresszív” színházát jellemzi valamelyest a római végállapot. A permanens formanyelv-újítás posztmodern delíriumában elérkeztek az alkotók abba a messzeségbe, ahol tűzfalat húzott a dekonstrukciónak a természetes emberi elme. Nem zsákutca ez, csak nem vezet tovább. A művészet folytatásához időliftbe szállhatunk. A földszintig ereszkedve érkezünk vissza az antikvitásig, a kulturális ősrobbanás, a dramatikus megjelenítés szakosodása (műnemekké, műfajokká szakadása) előtti állapotig, s fedezzük fel szabadító spanyolviaszként a porondszínházat, a cirkuszdrámát. Szükség van a fenyegetettségre, a veszélyhelyzetre, a féltésre/félelemre vagy a szorongásra ahhoz, hogy tudjunk megszabadulni valamitől. Örömforrás a játékbizonytalanság, a játékfélelem. A színházként meghirdetett cirkusz, ugyanakkor kizökkent a szimpla mutatványvágyból, s önmagunkkal szembesít: a színháznézői elménket mozdítva meg, az emberré vált ember kezd el lázadni bennünk az egyedfejlődés során elszenvedett veszteségeink miatt: hová lettek a szárnyaink, miért vagyunk imbolygó kétlábúak? Átválthatóak-e csodákra a hétköznapok? Véghezvihetjük-e személyesen a zsöllyékből látott, káprázatos mutatványokat? Kinek-kinek más és más életkorában adatik meg, hogy sorsdrámaként élje át a cirkuszvarázs tanulságát: mit érek, miben reménykedhetem, hol a helyem? Ifjúsági életpéldatár a három ARTFORDÍTÓ-előadás.
***
Ennek a különösen komplex, mégis együttható kompozíciónak elmaradhatatlan eleme a főként Gustavo Santaolalla műveiből válogatott, érzékletes és zsigeri zene, mely az olasz hangzás és atmoszférateremtés mellett tökéletesen simul az aktuális karakterek habitusához, vagy éppen belső állapotaihoz. Emellett ráerősít az előadás legmélyebb, elemelt, rendszerint szimbolikus jelentéssel bíró pillanataira. Úgymint a két ifjú szerelmes erkély-, nászéjszaka- vagy haláltusajelentére, melyeket a játszók zseniális zsánerszámai és kontaktjátékai mellett az imitációt elhagyó stilizált megjelenítés és a kettejük között feszülő energia még varázslatosabbá tesz. Hasonló katartikus etap Mercutio szívbemarkoló eltávozása. A gurtni szám során emelkedő és zuhanó alak megjeleníti az elmenni kényszerülő lélek makacs ragaszkodását, majd a sorsába való végső beletörődés állapotát. Mindközül mégis talán a Halál különféle megszemélyesítési formái a legérdekesebbek. Miután Júlia magához veszi a mérget, egy cyr zsánerszám kíséri a lány körül forgó udvar sertepertélését György Tibor előadásában, az etűd végével pedig a hősnő a karikán átlépve távozik a porondról. Számomra ez a játék gyönyörűen leképezte a Halál táncát: ott jár, ott kering a térben, lesve-várva, mikor jön el az ő ideje, hogy átkísérhesse a haldoklót saját birodalmába. Az előadás záró képében pedig trapézon táncoló éj asszonyaként láttuk ismét a halál angyalát, aki lenyújtotta karját az eltávozott pár felé, s magához emelte őket egy másik létszférába. Természetesen mindez szubjektív értelmezés, hiszen ebben az előadásban sok egyéb mellett az az igazán nagyszerű, hogy mindenki a maga igazságát láthatja benne.
(Kovács Viktória a Rómeó és Júliáról)
Bővebben: https://f21.hu/vilag/rezdulesek-a-porondon-cirkuszi-artfordito-a-fovarosi-nagycirkuszban/
Noha csupán a dramaturgiailag legfontosabb jeleneteket fűzték fel a javarészt cirkuszi számokból álló láncra, a dráma szereplői felismerhetőek, a jól ismert szituációk kivehetőek voltak. Erről maga a rendező is meggyőződött, miután az előadást követő ún. „rendhagyó irodalomórán” ˗ vagyis közönségtalálkozón ˗ ki- és megkérdezte az ott maradt fiatalokat. Ugyan egyetlen szó sem hangzott el az előadás során, ám az ifjú artisták olykor testükkel, akrobatikus mozdulataikkal, hol hulahoppal, hol gurtnival, máskor cyrrel vagy handstanddal több érzelmet, szenvedélyt, intenzívebb lelki feszültséget fejeztek ki, mint alkalomadtán egy színész a hangjával és/vagy gesztusaival. Sokkal átérezhetőbbé, érthetőbbé vált a (az amúgy egyáltalán nem „tipikusan kinéző”) Júlia szerepében megjelenő szőke, erős és izmos testalkatú Szoó Regina kislányos személyisége, amikor láttuk, miként egyensúlyozott egy kifeszített kötélen, és miként lépkedett a kötél két végpontja között. Gyerekkor és felnőtt lét közötti állapot: a kamaszkor és a tiniség maga.
(Németh Fruzsina Lilla a Rómeó és Júliáról)
Bővebben: https://art7.hu/szinhaz/shakespeare-a-porondon/
A rendhagyó sorozat másik darabjával, a Rómeó & Júliával ellentétben a Rengetegnek nincs előre megírt drámai verziója, sem pedig konkrét keretek közé szorítható szüzséje. Ez egyrészt nagyobb mozgásteret biztosít mind az alkotók, Samuel Tétreault és Téri Gáspár, illetve a játszók, a Baross Imre Artistaképző diákjai számára ahhoz, hogy a saját történetüket állítsák színre. Kasztingolás, valamint öthetes kemény tréning és próbafolyamat áll a kész produkció mögött. A résztvevő fiatal artisták számára, bár a legtöbben 10-11 éves koruk óta szerepelnek, ez volt az első határfeszegető élmény. A tréningidőszak folyamán a kanadai rendező egyformán, nem pedig zsáner szerint terhelte az artistákat, omnipotens figurája megkövetelte azt, hogy a koncentrációt alkotás váltsa fel. Az előadáshoz vezető feladatok nem arról szóltak, hogy az egyes előadók repertoárját (számait) felmérjék, sokkal inkább arról, hogy kiderüljön, mennyire merik magukat másképp is megmutatni, belekóstolva a színészetbe. A cirkuszi előadás egy másfajta színpadi aktusként való felfogása, a színházszerű szemléletmód megköveteli a folyamatos színpadi jelenlétet – ellentétben azzal, amikor a művésznek csak a saját műsorszámára kell ügyelnie, s ezen kívül csak a tapsrend alatt látható a teljes társulat. Fontos azonban megjegyezni, hogy a kész művet sokkal inkább felfoghatjuk a workshopot bemutató, összefoglaló munkának, amelynek megvannak a maga tanulságai és eredményei, amelyek alapján reménykedhetünk abban, hogy a munka folytatódik a jövőben. A Rengeteg előadásként történő megnevezéséért tehát a konvenció és a befogadói recepció okolható. A jelenetek laza szerkezete lehetőséget biztosít arra, hogy a nézők saját gondolati tartalmaikkal töltsék fel a különböző eszközökön zajló játékokat. Láthatunk kínai rúdon, gurtnin, kötélen, karikán, cyr keréken történő mutatványokat – csak párat említve a számtalan eszköz közül, amely az erdőt idéző díszletben elénk tárul.
(Rukmini Tölli Szófia a Rengeteg előadásáról)
Bővebben: http://kulter.hu/2018/10/rengeteg-lehetoseg/
A cirkusz a cirkuszban érzetet a főszereplő karaktere mellett a porond köré fél kupolában felhúzott fehér cirkuszsátorszerű háttér is megtámogatja, mely előtt, a tér közepén piros karosszékben a megfáradt, sánta clown (Gyabronka József) üldögél. „… nincs semmi titkom. Átlátszó vagyok, mint az üveg.” – Weöres sorai belső monológként visszhangzanak szótlan ajkáról, s útnak indítják történetét a térben. Egyszeriben felélénkül, és a manézs széleit jelző rekeszekből előhívja a fekete-fehérbe öltözött artisták által megelevenített emlékeit. És még valakit: a nőt (Pető Kata). Őt, aki oly sokat jelentett neki egykor, s aki most már csak benne él tovább végigkísérvén visszaemlékezésének minden momentumát. Mindezt már az első, nagyon erős kép is kifejezi, melyben a nőalak fehér, egész teret körülölelő uszályát a magasból leengedve a férfi megnyúlt zakóujjának szélébe kapaszkodik. Kirajzolódik a köztük feszülő távolság, nincsenek egy síkban, a nő az éteri szférához húz, mégis kapcsolódnak egymáshoz.
A 9 artista (Fehér Ádám, Kassai Benjámin, Szoó Regina, Reiberger Norbert, Reiberger-Kiss Borbála, Németh Kamilla Sába, Buda Balázs, Farkasházy Ildikó, Biritz Ákos) zsánerszámok és kontaktjátékok mentén kettejük szerelmének különböző stációit jeleníti meg az ismerkedés édes titokzatosságától, az örömteli kiteljesedésen át, a tragikus elválást követő mindent felemésztő magányig. A szédületes mutatványok nagyrészt levegőszámok – trapéz, gurtni, karika, tissue, drótkötél, rhönrad -, de gyakran láthatunk talaj közeli fragmentumokat is, mely fent-lent oppozíció egyszerre visszautal a hívóvers repülés-zuhanás metaforájára, a párkapcsolat hullámzó hangulatbeli váltásaira, és hajmeresztő mivoltuk révén magukban hordoznak egyfajta félelemérzetet is. Mindez a zsigerekig ható, pulzáló szívdobogásra emlékeztető zenei válogatással kiegészülve egészen sajátos atmoszférát teremt, melyben minden szegmens hatással van a másikra. A központi karakter gondolatilag inspirálja a körülötte látomásként keringő, hullámzó artisták játékát, mely visszahat a színészre, és gesztusain, mimikáján keresztül újra tükröződik. A zsánerszámok mozdulatai együtt lüktetnek a kísérő dallamokkal, eme egymásból építkező komplementer-halmaz kiinduló egységei pedig a versek, melyek minden említett elemmel együtt rezonálnak a térben.
(Kovács Viktória az Egyenes labirintusról)
Bővebben: https://f21.hu/vilag/rezdulesek-a-porondon-cirkuszi-artfordito-a-fovarosi-nagycirkuszban/
Képek: Urbán Ádám
A Fővárosi Nagycirkusz minden évben fellép a Szarvasi Vízi Színházban, melynek üzemeltetője a Magyar Teátrum Közhasznú Nonprofit Kft. A Kft. kiemelt támogatja a Szerencsejáték Zrt.