Ponyvalegény – új magyar vígjáték az Aranytízben
Mindig gyanús, ha a szerző megjelenik a színpadon a saját művének a bemutatója előtt. Mit keres ott, amikor már fel kellene gördülnie a függönynek? Ne aggódjanak, nem fogom ismertetni a darabot, nem szerzői minőségben állok most itt, hanem azért, mert nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy a Színlelde társulata nevében néhány szót szóljak.
Mára gyakorlatilag kiveszett a színházból az a régi kedves hagyomány, hogy a társulat szószólója felvezeti, mit fogunk látni. A néző leül a nézőtéren, legfeljebb negédes gépi hang figyelmezteti, hogy kapcsolja ki a mobilkészülékét (erre én is megkérem önöket), aztán máris kezdődik az előadás, ránk zúdul a dráma, a szó szoros értelmében, amint a rideg rögvalóságból egyszer csak belecsöppenünk egy másik világba. Bevallom, nekem sokszor hiányzik az átvezetés, ami tudatosítja, hogy rövidesen máshol leszek, mint ahol most vagyok, holott valójában el sem mozdulok a helyemről. Tudom, értem, érteni vélem, felgyorsult világban élünk, a technika kiváltja a közvetlen kommunikációt, a mai egyetemeken is csak legfeljebb az államvizsgán fordul elő szóbeli felelet, van SMS, topik, fórum, Iwiw, Facebook s millió más csoda, amelyek mind azt a célt szolgálják, hogy a végletekig lerövidítsük azt az egyébként is csekély időt, amit egymásra szánunk ijesztően rövid életünkből.
A Facebook persze remek dolog, nem akarom bántani. Ha én találtam volna ki, most én lennék az Év Embere. Mentségemre legyen mondva, ha én találtam volna ki, bizonyosan nem írom meg a Ponyvalegényt. Bízom benne, hogy önök sem azzal az érzéssel fognak távozni az előadás után, hogy bárcsak a Facebook-ot találtam volna ki inkább… S ha már Facebooknál tartunk: mi is fent vagyunk, a Ponyvalegény név alatt, tele érdekességekkel, infókkal, fotókkal – lájkoljanak, szóljanak hozzá, ha tetszünk, és akkor is, ha nem. Fontos a véleményük, a visszajelzéseik.
Mindemellett azt gondolom, hogy a személyes megszólítást, megszólíttatást semmilyen közvetett kommunikáció nem pótolja. Ezért jutottunk arra, hogy felelevenítjük ezt a régi szép színházi szokást. S erre mi sem alkalmasabb, mint egy olyan darab bemutatója, amely az úgynevezett polgári vígjáték tetszhalottnak hitt műfaját igyekszik feltámasztani.
A szóban forgó vígjátékot, a Ponyvalegényt a Színlelde társulata adja elő. Ők a külkereskedelmi főiskola (tisztes nevén Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Kara) színjátszói. A mostani előadás több szempontból is mérföldkő az 1999-ben alakult társulat történetében. A Ponyvalegény az első olyan darab, amely kifejezetten a Színlelde számára, felkérésére íródott. A mostani produkció azért is különleges alkalom, mert több „generáció” találkozik benne szerencsésen. A társulatot ugyanis hagyományosan a főiskola diákjai alkotják, ám most szerepet vállaltak „veteránok”, egykori tagok is.
Az utolsó szó jogán engedjenek meg egy jótanácsot. Kedves barátom említette az előadás előtt, hogy szívesen eljön megnézni, mert „ráfér már a kikapcsolódás”. Nekem nagyon tetszik ez a motiváció. Aki esetleg azzal az elvárással ült be a nézőtérre, hogy súlyos gondolatokkal, bonyolult lélektani összefüggésekkel, társadalmi sorsdrámákkal fogjuk szembesíteni, tartok tőle, hogy csalódni fog. A Ponyvalegényből senki számára nem fog kiderülni, mi az élet értelme, s más hasonló alapvető kérdésekre sem fog választ kapni. Vagy ha mégis, lelke rajta. Legyenek nyugodtak, nem tőlünk fogják megtudni, milyen rettenetes az élet – sokkal jobban tudják ezt önök nélkülünk is. A Ponyvalegény bevallottan a szórakoztatás szándékával született, a jótanács tehát így szól: dőljenek hátra kényelmesen a székükben, amennyire a szék engedi, s legyenek a vendégeink egy képzeletbeli világban, amely nem biztos, hogy jobb, mint ez az itteni, de mindenképpen más. Stílszerűbben mit sem kívánhatnék önöknek mást, mint nagyon jó szórakozást!
Janox
(A szerző köszöntőjének szerkesztett változata. A darabot a Színlelde 2011. január 19-én mutatta be az Arnytíz Kultúrházban)