Politikai színház helyett ontológiai színházat!

Viola Szandra jegyzete

A Kultúrpolitika Veiszer Alindával című vitasorozat keretében, a Katona József Színházban legutóbb négy színházi szakember – Ascher Tamás, Oberfrank Pál, Schilling Árpád, Vidnyánszky Attila – beszélgetett színházról, politikáról, miközben maguk is színházi előadássá váltak. Jelen volt a következő évi POSZT versenyprogramjának két válogatója is. Egyikük megjegyezte, szívesen meghívná dumaszínházi produkcióként az előadást, de sajnos nem új bemutató: a premierjét Berlinben tartották, tavaly.

Az oly nagy nézőszámot csábító konfliktus előre kiszámítható volt, Vidnyánszky és Schilling között régi ellentét húzódik, mely nekem, „politikailag szűz” költőnek és színházi kritikusnak úgy tűnt, mintha Capuletek és Montague-k lettek volna, s közben ugyanúgy nem vették észre ők sem, hogy teremtett gyermekeik között halálos szerelem van kibontakozóban. Vagyis egyáltalán nem állnak távol egymástól a „függetlenek” és a „kőszínháziak” igényei. Előbbiek magukat egyedül alternatívnak és haladónak (progresszívnek) hirdetik, ám látjuk, például épp a Vidnyánszky vezette Nemzeti Színház is erőteljesen alternatív, teret ad újításnak, kísérletezésnek egyaránt, amellett, hogy igyekszik sokat megőrizni a „szakrális” színház sajátosságaiból (nevezzük provokatívan kereszténynek?). Egyáltalán, mit jelent egy ilyen alternatív többségű világban alternatívnak lenni? Mindegy. Az alternatív színházak mértéktelen burjánzására szerintem (is) szükség van, mert valóban innovatív erőt jelentenek; formációjuk érdekes és újszerű dolgok táptalaja. Mi több, a Független Színházak hozzák azokat a friss hajtásokat, amiket, ha lenyesnénk, az egész magyar színház nevű növény elpusztulna. Vegetációjuk folyamatában azonban szükség van szelekcióra, rangsorolásra, rendre, illetve az olyan ötvöző-megtartó erőre, mint amilyet Vidnyánszky Attila tevékenysége jelent, a vidéki színházak megmentése vagy a Nemzeti Színház műsorának összeállítása terén, ami pedig a gyökereit jelképezi e mágikus, nemzeti növénynek, s ami nélkül szintén az egész elpusztulna.

 Az est során olyan fontos teoretikus kérdések is előtérbe kerültek, mint a politikai színház definíciója. Nyílván ebből a szószerkezetből sem a politika, sem a színház pontos jelentése nem egyértelmű, és valóban elég „vidám” feladat ennek szakszerű meghatározása. Mindenestre úgy tűnt, leginkább a politika klasszikus definíciójához nyúltak vissza, azon belül is a hatalom elosztásának kérdéséhez, az est vége felé azonban kezdtem úgy érezni: a politika a kommunikáció fogalmával csúszott egybe, miszerint nem kommunikálni is kommunikáció, tehát nem politizálni is politika és egyáltalán minden az égvilágon az, a nézőtéren a villany fel-, avagy lekapcsolása is messze a villanykapcsolón és szűkebb áramkörökön túlmutató ügy.

Schilling szerint a színház lényege a szabadság, bár olykor úgy érzem, valójában önös (privát) liberalizmus húzódik szabadságfogalma mögött. Anyagi javakon való rágódás, a Heideggeri fecsegés legnemesebb példája, „talajtalan lebegés”, amely túlfecsegésével eltakarja a lényeget. Mindeközben pedig pont a valódi lényegről esett kevés szó, arról, ami mentén tényleg lehetne közös célokat, programpontokat tervezni. Hogy mit nevezek én ebben az esetben lényegnek, azt Bergyajev szavaival szemléltetném: „A külső közösségben valójában minden csak eszköz; a célok valahol mélyebben keletkeznek, a célok lelkiek, nem közösségiek. Az emberek belső, lelki közösségét nem befolyásolják a társadalom kritériumai. Hiszen az élet értelme, a célok a lélek mélyéről vétetnek, s valahol az isteni valóságban gyökereznek. A szociális környezet is csupán eszközök bonyolult együttese ezen célok, e tartalom megvalósítására. Ezért a szociális eszmék reménytelenül és elkerülhetetlenül formálisnak tűnnek, nem leljük meg bennük az élet tényleges értelmét, sosem ragadhatjuk meg az ontologikus lényeget.” Forrás

A két és fél órás vita alatt egyedül Vidnyánszky Attila volt, aki szó szerint, és egész jelenlétével is, az ontológiai lényegről és az ontológiai színházról beszélt; katarzisról, szolgálatról, nemzeti értékekről és a nézőről, annak is a lelkéről.  (Oberfrank és Ascher is egy-egy fél mondat erejéig csatlakoztak ehhez.)

Természetesen ezen az estén is szóba került az aktuális médiaszenzáció, Kerényi Imre elhíresült szókapcsolata, a buzilobbi. Kerényi alpári kitételére persze igenis reagálni kell, de úgy érzem, hasonlóan viselkedik a média ezzel az esettel kapcsolatban, mint amikor az egyszeri kisgyerek, aki anyjának panaszkodik, hogy „Anya, az iskolában azt mondták, hogy bassza meg, bassza meg, bassza meg!”.  Aggkori, idült vehemencia. Aki többet láttat bele, az figyelemelterelő hadműveletet folytat, nem akarja, hogy a művészképzés reformja – ez volt Kerényi felszólalásának érdemi része – napirenden legyen. Úgy vélem, hogy annyira méltatlan ez az eset, hogy több szóra végképp nem érdemes, és leginkább úgy tudna a jövőben a média tenni ellene, ha minden egyes Kerényiről szóló cikk helyett ez után valamely színvonalas és nemes értékrendet képviselő művészről jelentetne meg cikket, hogy a botrányon való rágódás helyett azokra figyeljünk inkább, akikre büszkék lehetünk! (Lásd Törőcsik Mari üzenetét az Ördögkatlan Fesztivál sajtótájékoztatóján!)

Veiszer Alinda kezéből hamar kicsúszott a gyeplő, dicséretes azonban, hogy moderátorként mindvégig a kompromisszumot igyekezett elősegíteni; Oberfrank és Ascher szintén tettek a kiegyezés irányába lépéskezdeményeket. Kiderült, mindnyájuk számára létezik egy olyan minőség a művészetben, ami fölötte áll személyeskedésnek és politikának, ám Schilling Árpád zsigeri bomlasztóként volt jelen. Zsigeri, ha nem igaz, amit Vidnyánszky állít, hogy külföldről pénzelik őt, onnan biztatják pártalapításra, uszítják ellenségeskedésre. Úgy gondolom azonban, hogyha valakinek valóban a színház a fontos, és sok ember helyett szól és nem csupán önös érdekeit képviseli, az nem a személyes sértettségével foglalkozik: csakis a megoldással! Oberfrank Pál elmondta, az MMA szervez egy konferenciát, ahol többek között a „függetlenek” kérdését is tárgyalni fogják, ahol lesz lehetőség kompromisszumra az egzisztenciális kérdésekben együttesen érdekelt felek között. Azt pedig feltételezem, hogy a sokat támadott Vidnyánszky Attila az elsők között lesz, aki félreteszi sérelmeit, és az okos enged elvén, mindent megtesz azért, hogy az ő hibájából egyetlen érték se vesszen el a színház világában! Vagyis nem késett le senki semmiről. Visszatérhet Schilling Árpád is a közélet színpadáról arra a színpadra, ahol valaha hírnevet, rangot szerzett: biztosan lesz hol és miből drámáznia, mint megannyi „független” társának is!