Pedálos paripák, szuperszonikus szúnyogok…

Petőfi Sándor: János vitéz – bemutató a Nemzeti Színházban

Sorsfordító szakaszába érkezett Vidnyánszky Attila építkezése a Nemzetiben. Bizonyára nem tudatos időpontválasztással, de éppen az ötvenedik születésnapja előestéjén mutatták be rendezésében a János vitézt, amely előadásukkal a családokat igyekeznek megszólítani. Ha több nemzedék körében megtalálják a műélvező közönségüket, akkor lehet esélye itt a sültrealizmuson túli színjátékstílusnak is.

Az építkezés óvatos. Vidnyánszky csak feltételesen hiszi, hogy a János vitéz története közismert, ezért eposzian részletező a környezet és a szereplők bemutatása. Felvonul a színinövendékek huszonöt fős csapata. A fiúk rövidke helyzetgyakorlattal bizonygatják, miért lehetne egyedül az övék János vitéz szerepe. A lányok népdalokkal és táncmozdulatokkal idézik meg a falusi környezetet (a koreográfus Berecz István). Felnyitják a tulipános meseládikót, ahonnan előkerülnek a történet, s tágabb értelemben a kor kulturális örökségének kellékei/jelképei (egyebek mellett például Toldi Miklós petrencés rúdja is). Színre lép Szűcs Nelli, aki Iluska mostohájaként ismerszik meg, különböző testhelyzetekben és jelmezekben azonban mindvégig jelen lesz mint bajhozó, kárörvendő árny, mint a lényünkben szunnyadó, s olykor hatalmat szerző démon: mindnyájunk rosszabbik énje. Varga József első szerepében Kukorica Jancsi gazdája. Ellentétben Iluska gyilkos indulatú mostohájával, ő nem akarja elveszejteni Jancsit a szétfutott nyáj miatt, csak világgá zavarja: a cselekedet súlyával arányos ítéletet hoz, s ilyenként a társadalomalkotó tömeg kiragadott egyede. Tucatember. Itt tucatmostoha, aztán Franciaország tucatkirálya, s valamennyi fellépésekor, jellemzően az élet normális (szabályos, ismerős) ösvényén halad.

A környezetbemutatást követően, színre lép az eposzi hős. Mátray László (a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tagja) meghívása a szerepre, határozott rendezői üzenet. Ereje teljében lévő férfit látunk, akiről nem nehéz elhinnünk, hogy puszta kézzel képes kirántani a fazekas szekerét az erdei út sarából. Némiképp mesterkélt ideának tűnik vele kapcsolatban a beavatás, a férfivá válás folyamatának és rítusának emlegetése a mű eszmeiségeként. Mátray Jancsija kiválasztott: nem tépelődő szerelmes, nem habozó halálosztó: győzelemre termett, hősnek született férfi. Ezt jelzi a rendező, amikor – Tündérország szigetére menet megkettőzi a szerepet: az Óperenciás tengeren Mátray óriásként viszi át a vállán a gyermekszínész János vitézt, a huszármentébe öltöztetett Kukorica Jancsit. A férfi-Jancsiban gondolkodás következménye, hogy Iluskának a térdét kivillantó, prédaesélyes árvánál igézőbb, ideálszerű lénynek kell lennie. Őt nem a társulat diplomás színészei között találta meg Vidnyánszky, hanem a negyedéves egyetemista Zsigmond Emőkére bízta a szerepet. Eleve elrendelt szerelem. Iluska jelen van párja képzeletében az egész vándorútja során; mágnesként vonzza magához a férfit, olyasfajta történelmi/mitológiai személyiséggé növekedve, mint Helené.

Az eposzi bevezető kellékei közé tartozik maga a szövegpéldány is, amelyet a Mostoha minduntalan megkaparint. Amikor visszaszerzik, a felolvasását mímelve görgetik a cselekményt. A színészhallgatók szavalókórust alkotnak, szólamokra osztva illesztgetik egymáshoz a szöveget, olykor hiányosan, olykor szótageltérésekkel, máskor ismétlésekkel nyomatékosítva a lényeget. A szájhagyomány útján terjedő népköltészet, a szövegrögzülés folyamatát megidéző játékok ezek.

A szójátékokat nyomban a látvány nyelvére fordítja a rendező, amint Jancsi elindul világgá. Az eposzi hős találékonysága és ereje folytán, kétség sem férhet a kalandok sikeréhez. A szövegismeretünket elmélyítő tartalmi többletet a megjelenítés szellemessége jelenti, különösképpen a haramiákkal való találkozásban – az első győzelem –, és Franciaország megsegítésekor, János vitéz dicsőségének kiteljesedésében. A vándorlástörténet idejére a tulipános meseláda már soknyílású varázsbódévá dagad. Ennek hátuljából – akárha egy csapatszállító repülő farrésze lenne lebocsátva – bukkannak elő a huszárok, mint pedálos paripán tekerő, nyalka biciklisták. A világháborúba vezényelt magyar kerékpáros hadtest? Vidnyánszky artikulációjában szimbiózisba kerül a nemzeti öntudat és a nemzeti önirónia: egymást éltető/fejlesztő szellemi energiák.

A hajótörésben vagyonát vesztő, Iluska haláláról tudomást szerző, Jancsi bácsivá lett János vitéz második vándorútja már epilógus. Még kacajforrás, de egyben vészjel is, ahogyan az Óriások földjének óriás szúnyogjai szuperszonikus vadászgépek zuhanórepülésének hangját hallatva csapnak le. Ezen az úton, valahol hátrahagyja porhüvelyét a kereső lélek. Nem szól a színészhallgatók kórusa sem, a költemény végét Törőcsik Mari tolmácsolásában hallgatjuk. A rendező ugyanakkor nem taszítja keserűségbe a nézőt: szabad választást hagy a felől, hogy az újra gyermekké lett ember képzelőereje támasztja-e fel Iluskát, vagy Tündérország megtalálása valóban csak az életen túl lehetséges-e.

Petőfi művét partitúraként tiszteli Vidnyánszky. Vendégszövegekkel alig operál, a partitúratisztelet azonban nem szab határt a képzeletének, csak az irányát jelöli ki. Olekszandr Bilozub némelyik színpadképe műalkotás-értékű, de nem magamutogató. Azt gondolom, a Nemzeti Színház idei évadának az első olyan bemutatója jött létre, amely több tekintetben előremutató: stílus- és közönségkapcsolat-építési irányokat jelöl ki, s egyszersmind ráutal a színészképzéssel kapcsolatos teendőkre is: minél több időt tölteni valóságos munkakörülmények között: odahagyni a tanterem előidézte klausztrofóbiát, megtanulni a hang hallatását a színpadon!