Boros Zoltán és Borbély Krisztina

Két erős személyiség, két határozott karakter ül velem szemben. A színészpáros már elég régóta színesíti a Turay Ida Színház társulati palettáját. Boros Zoltán nem csak színészként, hanem rendezőként is jegyzi magát a színlapon, Borbély Krisztina pedig korreográfusként is segíti a produkciók színvonalának emelését színészi munkáján kívül.

– Én a tatabányai Színházban kezdtem a pályafutásomat, ott találkoztam először Zolival, és ott is szerettünk egymásba. – kortyol bele Kriszti a narancslevébe. Ezt a kis szünetet kihasználva Zoli rögtön átveszi a szót.

– Először a Pécsi Ildikó rendezte Antigonéban játszottunk együtt. Krisztina rögtön főszerepet én meg az első őr statiszta szerepét kaptam ebben az előadásban. Ettől függetlenül osztottam az észt és azóta is óvó, segítő, féltő, szerető, számára néha halálos figyelemmel kísérem a színpadi munkáit, főleg, ha egy előadásban vagyunk. Néha zavaró is számomra, hogy őrá jobban figyelek ilyenkor, mint magamra.

– Azóta is első őrként, dárdával a kezedben állsz mellette és vigyázol rá?– nevetek rájuk. – A Turay Ida Színházban Tamási Áron: Énekes madarában láthatott először együtt a közönség.

– Szerelmespárt alakítottunk. – válaszol gyorsabban Kriszti, erre Zoli komótosan rágyújt. Ha már szó nem, legalább cigi legyen a szájában. – Azóta is többször osztottak ránk szerelmespárt, egyik kivétel a Sári bíró. Ebben a darabban Germán Líviát ölelgeti az én drága férjem. Amikor négy éves kislányunk, Borka nézte a próbát, teljesen kétségbeesett, hogy az apukája mást csókolgat. Sírva kérdezte, hogy Anya, ugye azért az életben téged vesz feleségül? Ugye a te férjed apa? Szóval nehezen viselte.

– Közösen dolgoztatok az Ózban is, amit Zoli rendezett és te korreografáltad azonkívül, hogy játszotok is benne.

– Ilyenkor teljesen más a kapcsolatunk, mint mikor színészként dolgozunk együtt. – válaszol gyorsan Kriszti – Alkotótársként nem gyepál annyit, mint színészként, és sajnos, vagy nem sajnos gyakran nem fogadom meg az instrukcióit. Bár lehet, hogy tudat alatt azért ezek beépülnek az alakításaimba. Korreográfusként én is szeretném őt gyepálni, de nem hagyja magát. A Nem tudok élni nélküled, a Vértestvérek, a Mirandolina, vagy a Kutya testamentumában, amiknek a korreográfiáját is csináltam, nehezen boldogultam Zolival. Nem tudja megkülönböztetni, melyik a jobb és melyik a bal lába és általában azért szíd, mert túl nehéznek találja a lépéskombinációimat. Örökös harc van közöttünk, de a bemutatókra mindig elkészülünk, csak a hozzávezető út nehéz vele. – néz mosolyogva férjére Kriszti.

– A lányotokból, Borkából is színész lesz? A Csipkerózsikában már színpadra lépett, mint kis Csipkerózsika.

– Borka egyértelműen rendezői alkat. – néz rám Zoli egy apa büszkeségével és komolyságával. – Általában az óvodás társaival játszatja el azt, amit a színházban látott, de még otthon is, megmondja, hogy ki mit csináljon, hová üljön vagy álljon és mit mondjon amikor játszunk.

– Az előbb beszéltem vele telefonon. – veszi át a szót Kriszti. – Most nincs otthon Ráckevén egyik kis pajtása sem, úgyhogy a két kutyánkat, Sajtost és Picit állította be különböző szerepekbe, és azt mondta, „ne haragudj anya, most nem érek rá kettőig, mert rendezek”, és letette a telefont.

– Ugyanakkor hihetetlen agya van a gyereknek. – veti közbe Zoli. – Az összes darab szövegét tudja kívülről. A múltkor Kriszti otthon átismételte a Nyolc nőben játszott figurájának szövegét és megakadt, Borka rögtön mondta tovább.

– Mondjuk hozzátartozik, hogy azt látta a legtöbbször, pedig hát nem neki való a Nyolc nő című krimi.

– Ugyanakkor imád jelmezbe öltözni. – neveti el magát Zoli. – Csak akkor van gond, amikor a fényes Csipkerózsika ruhájában akar vásárolni menni valamelyik multinacionális bevásárlóközpontba.

– Most jutott eszembe, hogy a Bob hercegben nem dolgoztunk először együtt a Zolival. Ő vigyázott Borkára, amíg én próbáltam. Csak a bemutatót látta Zoli és elkeseredetten állapította meg, hogy ez nekem nélküle is megy.

– Hát igen. Sok mindent megtanítottam Krisztinek a szakmáról és el kell fogadnom, hogy mára már önjáróvá, önálló színésszé vált, nincs szüksége az instrukcióimra, úgyhogy be is adom a válópert!

Kacagva búcsuzunk. El kell ismernem, hogy két dudás egy csárdában is megfér egymással, ha nem is könnyen, problémamentesen. Nem hétköznapi az életük sem otthon, sem a színpadon. Két ilyen érdekes, színes, temperamentumos, tehetséges színészházaspárt régen nem láttam. Örülök, hogy a barátjuk lehetek.

Shirley

Portréfotók: Borisz

Topolcsányi Laura és Bregyán Péter

Topolcsányi Laura Óbecsén (Vajdaság) született és a háború idején költözött Magyarországra. Itt ismerkedett meg Bregyán Péter Jászai-díjas színművésszel, akivel többször is játszottak már azóta együtt színpadon. Legutóbb Camus: Félreértés című darabjában alakítottak férj-feleséget. A soproni Petőfi Színház 2011/2012-es évadában pedig Spiró György: Prah című kétszemélyes komédiáját mutatják be a soproni közönségnek. A Prah szó szerbből lefordítva port jelent. A középkorú, vidéki házaspár telitalálatos lottószelvényüket egy hajdani jugoszláviai nyaralásból hazahozott kakao-prahos azaz kakaóporos dobozba rejti.

– Szoktatok együtt tanulni, együtt készülni a közös darabokra és ez megkönnyíti-e a helyzeteteket?

– Igen, szoktunk szöveget összemondani otthon – veszi fel a beszélgetés fonalát Laura –, de amennyivel megkönnyíti ugyanúgy meg is nehezíti a helyzetünket. Könnyebb, hogy kéznél van a színpadi partner, tehát bármikor összemondhatjuk a szöveget, ugyanakkor sokkal több vitára is ad alkalmat. Mint például most a Prah című darabnál, ahol jó, egészséges, szenvedélyes vitákba torkollnak az otthoni „próbáink”, mivel mi magunk is rendezzük ezt a komédiát.

– Meg szoktátok próba után beszélni otthon, hogy esetleg mit vár el egyik a másiktól a színpadon?

– Én nem várok el semmit a kollégáktól. – folyik bele a beszélgetésbe Bregyán Péter. – inkább a jelenlétemmel és a szerepformálásommal terelgetem a kollégáimat a színpadon. Én nem vagyok híve annak, hogy egymást instruáljuk próba közben. Utána esetleg megbeszéljük négyszemközt, ha van mit. A Prah-nál más a helyzet, mert ott hiányzik a külső szemlélő, a rendező. Gyakorlatilag két színész magára van hagyva. A négy szemből egyszer csak lett egy ötödik szem.

– Mégis segített valaki nektek?

– Nem, mi voltunk az ötödik szem. Én is Laura is rendeztünk már pályánk során.

– Ezt nem is tudtam rólatok!

– Öt darabot rendeztem eddig. Nem szoktam én ezzel dicsekedni, bár sikeres volt minden ilyen jellegű munkám. – teszi hozzá szerényen Péter. – Rendeztem Feydeaut, népszínművet…

–Hol?

– A tatabányai Színházban, Miskolcon…most hirtelen ezek jutnak eszembe.

– Laurát is rendezted?

– Nem, eddig még nem. – neveti el magát Péter. De hát őt nem kell, mert ő rendezői alkat is fejben. Jó vele együtt dolgozni ilyen szempontból is. Nagyon jól működik az úgynevezett harmadik szeme.

– És te Laura, hol és mit rendeztél eddig?

– Én úgy edzettem ezt az úgynevezett harmadik szemet, hogy nagyon sokat foglalkoztam diákokkal, kicsikkel is, és ami komolyabb feladat volt, az a Waldorf iskola 12-ik osztálya, akikkel három évig gyakoroltuk a színházi mesterséget, esetenként írtam darabot is nekik. Amire nagyon büszke vagyok, hogy két éve Péterrel közösen csináltunk egy hetven fős Koldusoperát az én szülővárosomban, Óbecsén, amit háromezer ember nézett végig a Főtéren, a polgármesterrel az élen. Mivel ötven-ötven százalékban magyar, illetve szerb nyelvű Óbecse lakossága, ezért a narrátor, Rusz Milán kollégánk szerbül mesélte a történetet, de mi magyarul játszottunk. Azért is volt érdekes ez a munka, mert egybefolyt egy négyhetes drámatáborral. A gyerekek nem is vették észre, hogy egy drámajátékos táborból egyszer csak a Koldusoperába csöppentek, mint résztvevők.

– Sok érdekes dolgot tudtam meg rólatok és most kíváncsian várom a következő közös munkátokat. Kéz és lábtörést, no meg egy nagy kalappal! – kiáltom utánuk jókívánságaimat, de már nem hallják, pillanatok alatt elnyelte őket a soproni színház félhomálya.

Szaan