Párok az életben és a kulisszák mögött
A Magyar Teátrum-díjas Lakatos házaspár
Mindegy, hogy klasszikust, kortársat, zenés vagy prózai darabot játszanak, a színházi fodrász- és maszkmester minden bemutatóban főszereplő. Az biztos, hogy az elmúlt négy-öt évtized során a Lakatos házaspár munkája nélkül a Békés Megyei Jókai Színházban sem ment fel a függöny. Karcsi és Vera odaadó munkáját ismerte el a Magyar Teátrumi Társaság a színházi háttérszakmák méltatására újonnan alapított Magyar Teátrum Díjjal.
– Nagyon nagy hiányt pótol a színházaknál ez a díj, mert a meglévő kitüntetéseket mindig elviszik a színészek – mondja Lakatosné, Vera.
– Örülök, hogy most valamit kitaláltak a háttérszakmáknak is, mert nem elég valamit megálmodni, azt valakiken meg is kell csinálni. Ezért érdemel ez a társaság is végre egy kis odafigyelést; meg azért is, mert itt csak az dolgozik, aki a színházat szereti, ebből meggazdagodni nem lehet – teszi hozzá Lakatos Károly, aki jól tudja: a családnak, a gyerekeknek is köszönettel tartoznak. Soha nincsenek otthon, munkájuk rengeteg lemondással jár, se szabadság, se szabadnap, finoman fogalmaz: „a gyerekek nem unják meg a szüleiket”. S ha egy munkahelyen valakik, ahogyan ők is, lehúznak majdnem ötven évet, általában kapnak egy „Kiváló dolgozó” elismerést; ugyanazt minden szakmában, de ez a díj valahogy mégis más, „olyan színházi”. Azért is örülne, ha tovább élne a kezdeményezés, mert a többi kitüntetett is mind „ilyen deres fejű” volt, s szerinte valamennyien hosszú idő után megérdemlik az elismerést. Látta, mindenki nagyon büszkén ballagott a kis ládikájával…
A díj egy jelképes csapágy, benne az egyik golyó aranyból, amit Vera így értelmez:
– Aranyat ér a mi munkánk, mert ha egyetlen golyó meghibásodik, nem lehet használni, nem megy az egész gépezet. Hiába divatos most az olyan felfogás, hogy üres színpadon, csupasz testtel, jelmez nélkül is lehet színházat csinálni, az nem az igazi színház! Az emberek bevallják vagy nem, de igenis ugyanúgy szükségük van a látványra, mint a gyerekeknek a mesére. Másképp nő fel az a gyerek, akinek olvasnak otthon meséket, s ugyanúgy kell a korabeli jelmez; ami nagy munka mindenkinek, de az eredmény látványos, s megéri az a plusz fáradság, amit még hozzáadhatunk. Látástól Mikulásig csináljuk, de szívesen, szeretettel, mert ez a dolgunk.
A Lakatos házaspár elbeszéléséből kiderül, hogy a színházi fodrász- és maszkmester dolga nem csak a hajak befésülése, az arc sminkelése, egy igazi szakember maga készíti el a parókákat, a szakállakat. A Jókai színházban közel ötven és a Gyulai Várszínházban negyven év alatt sok száz bemutatóhoz fejek, hajak ezreit „csinálták meg”, a saját társulatukon kívül megismerték az egész magyar színésztársadalmat. Azt, hogy a Jókai Színház első emeleti fodrásztárában csodálatos haj- és frizuraköltemények születnek, fantasztikus bajszok, szakállak formálják a férfi arcokat, a közönség is látja a színpadon. Kevesen tudják viszont, hogy mi zajlik a kulisszák mögött. Ahány kor, annyi stílus, frizura és szakáll; s akkor még a színészekről külön nem is beszéltünk!
A művészek, akik az elmúlt évtizedek során a Lakatos házaspárra bízták magukat, sosem csalódtak: nemcsak kifogástalan sminkkel és fejjel léphettek színpadra, hanem mindig meg is pihenhettek, fel is töltődhettek náluk. A mesterek ugyanis a lelküket is gondozásba vették otthonos, meghitt műhelyükben, amit a nyugalom szigeteként jegyeznek a színház pezsgő, forrongó, zűrzavaros világában. A fodrászműhely tehát hírközlőállomás és lelki szanatórium is egyben; ott csapódik le minden, szeretnek oda beülni a színészek. És Lakatoséknak ez is egyfajta kitüntetés: a nyugalom szigetén mindenki kiöntheti a lelkét, elmesélheti búját-baját, örömét. Meghallgatják, aztán két nap múlva, ahogyan az – Karcsi szavaival – a „diszkrét figarókhoz” illik, már nem is emlékeznek rá…
Niedzielsky Katalin