Paris de nuit

A Recirquel Újcirkusz Társulat a Szarvasi Vízi Színházban

Az augusztus 11-i nézők különös időutazás részesei lehettek: az 1930-as évekbe repültek vissza, miközben egy estére a város Párizzsá, a Körös pedig a Szajnává változott – a Recirquel társulat ugyanis elhozta a nézők számára a francia éjszaka minden mámorát.

Az előadás kezdete némi kétkedésre és ijedelemre adott okot, legalábbis a rutinos nézők számára mindenképpen: megindult egy történetmesélő folyamat, a produkciók pedig olyan dramaturgiai közegbe lettek illesztve, amely az egész műsor legnagyobb ellensége volt: túlontúl viccesnek szánt betétek tarkították az egyébként páratlan magánszámokat, s ezek a betétek inkább nevetségesnek, mintsem valóban humorosnak hatottak.  Az első tíz percben tarthattunk hát attól, hogy a cirkuszi előadás talán mégsem üti meg a beharangozott szintet, ez azonban lehetett tudatos fogás is, hiszen a felvonások végére egyre fesztültebb lett a hangulat, a közönség pedig egyre óvatosabban lélegzett, nehogy megzavarják a levegőben táncoló vérprofi artistákat. Ez a némileg erőtlen kezdés – mely mindkét felvonásra érvényes volt – az egyetlen igazi gyengéje a Recirquel társulat látványos produkciójának.

A műsor leghatásosabb részei azok a számok voltak, ahol a színpadi kép a legstilizáltabb volt: egyszerű díszlet, csak a legszükségesebb kellékek, hatásvadászattól mentes fényjátékok. Ilyenkor elénk tárulhatott a cirkusz igazi meztelensége, amikor is művészek megszabadultak a csillogó-villogó jelmezeiktől és levetették magukról a fékevesztett vidámság álarcát. Nemes egyszerűséggel magán az emberi testen volt a hangsúly, hogy mi mindenre képes, miközben önmagával is küzd.

Nem véletlen kapta hát a legnagyobb tapsot Illés Renátó, aki az est során több alkalommal is ámulatba ejtette a közönséget: először a trapézon gúnyolta ki a gravitációt, s neki köszönhető az első felvonás végét záró vastaps is, hiszen a tissue-n végzett mozdulatsora egyértelműen az előadás legmeghatározóbb momentuma volt. Az artista az előadás második felében sem tétlenkedett, a rhönraddal még mindig tudta emelni a tétet, s immáron a katarzisban fürdőző nézők előtt tisztán állt, hogy Renátó az ország, s talán a világ legjobbjai közé tartozik, ahogyan Pintér Áron is.

Áron kötélen végzett mutatványai hihetetlen hajlékonyságról tettek tanúbizonyságot, végül pedig a kínai rúddal Herczeg Richárd tette fel a koronát az estére. Ők hárman olyan könnyedén mozogtak a mardosóan ható zenére, hogy mindenféle kétkedés nélkül elhitte az ember, tényleg ilyen egyszerű, méterekkel a biztos talaj fölött úgyszólván „csont nélkül” létezni. A nézőtéren pedig mindeközben síri csönd volt, még a popcornos zacskók zizegése is abbamaradt, csupán a mellkasból feltörő csodálat sóhaja töltötte be a levegőt a produkciók után.

Emlékezetes pillanatokat okozott Lakatos Leonetta is, aki bár a – némileg indokolatlannak tűnő – majmos számával nem lopta be magát azonnal a szívünkbe, ám a lengőlámpás performansz őszinte kacajra fakasztott mindenkit. A kötéltáncosok közül fontos megemlíteni Veress Zsanettet, talán az ő produkciója volt a legegységesebb és a legjobban felépített: ahogyan egyre nehezedtek a mutatványok úgy került le egyre több ruhadarab is. Ám Czigány Juditot és a többi artistalányt sem felejthetjük el, hiszen ők feleltek az est fülledt párizsi hangulatáért.

Összességében tehát egy nagyon kidolgozott és hatásos előadást láthattunk, mely során ismét bebizonyosodott: a kevesebb néha több. Ám a performansz gyerekbetegségei ellenére megmaradt bennünk a kíváncsiság a Recirquel társulat többi munkája iránt is, és már alig várjuk a következő időutazást.

Írta: Dézsi Fruzsina és Gerencsér Anna