Pán Péter-szindróma, avagy mamahotel
Tizenegy fiatal együttgondolkodása a felnőtté (nem)válásról
A Faludi Ferenc Diákszínpad szereplői maguk is inkább gyerekek (helyesebben: majdnem felnőttek), akiket intenzíven foglalkoztat a felnőtté válás, gyereknek megmaradás problematikája. Ez a jelenség napjainkban egyre több családot érint és egyre gyakoribb. Ebből adódóan mind társadalmi, mind kulturális szinten beszélni kell róla és nem csak a szakembereknek, hanem az ebben élőknek is. Például azoknak a fiataloknak, akiknek a tolmácsolásában láthattuk a „Nem növünk fel” című POSzT-fesztiváldarabot.
Egy jó ötlettel vegyítettek, a színházat és az iskolát: egyrészt a kulturális-művészeti helyszín, eszköz egy másfajta csatorna, más közönséget szólít meg, másrészt az iskola, ahol köztudottan rengeteg időt töltenek a gyerekek, és nemcsak ők, hanem azok a felnőttek is, akik nem akarnak felnőni. Egy tanteremben vagyunk, ahol a tanár nem jelenik meg, de a gyerekek valami hasznossal szeretnék kitölteni a rendelkezésükre álló időt. Elkezdődik a beszélgetés a felelősségvállalásról. Körben ülnek, de a nézőket nem rekesztik ki: a saját monológjaikat a közönség felé fordulva, mintegy üzenetként mondják, ami nem csak a nézőknek szól, hanem a felnőtteknek is. Ezek a monológok sokszor jogi terminusok, máskor szociológiai definíciók, tehát nem a saját szavaik. Érződik is az előadásmódjukon: sokszor észrevehető, hogy nincsenek tisztában egy-egy szó jelentésével, ami természetesen nem az ő hibájuk. Nem tudják, nem is tudhatják az idegen kifejezések pontos jelentését.
Láthatjuk őket szituációs játék közben is: az anya-apa-gyerek bemutatása aranyos, bár talán itt ütközik ki legjobban a felnőtt világ ismeretlensége. Ez szintén nem hiba, hiszen életkorukból adódóan sem saját tapasztalatuk, sem pedig érettségük nincs még ahhoz, hogy elképzeljenek egy gyerekneveléssel, annak nehézségeivel, küzdelmeivel kapcsolatos szituációt.
A következő játékban viszont sokkal otthonosabban mozognak: jövőkapszulákat adnak-vesznek. Ez a szituáció nemcsak közelebb áll hozzájuk, de az ötlet is eredetibb. Érdekes megfigyelni, ki milyen jövőt szeretne magának, és főleg: van-e esélye rá és mit tesz érte. Amikor az egyik lehetséges opció „elfogyott, mert eladták másnak”, a reakció a „keressünk másikat!” Vajon mennyire írjuk mi magunk a jövőt és mennyire van rá hatásunk? Ezekre a kérdésekre még a felnőttek között sincsen konszenzus. Ami viszont napjaink társadalmát is foglalkoztatja: Meddig maradhatunk gyerekek és mikor kell felnőnünk? Mik azok a szituációk, amikor gyerekek maradhatunk és mik azok, ahol bántó, ha nem nőttünk fel? A darab alapján a szereplők inkább maradnának gyerekek, bár a felelősségvállalás fontosságát többen, többször hangsúlyozzák.
A darab tehát mindenképpen egy fontos kérdésre fókuszál, helye van a színházban és főleg a fiatal generáció az, aki aktív részese kell, hogy legyen ennek tolmácsolásában.