Maradjunk kapcsolatban!

Színi krónika

ÖSSZEÁLL A KÉP

Az irodalom, a képzőművészet és a színház idén is megfogta egymás kezét a Magyar Nemzeti Galériában, és így létrejöhetett a 2017. évi Textúra. Idén a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékének BA II. hallgatói – többek között – Réti István, Pór Bertalan, Bihari Sándor és Johann Millitz festményét választották a kb. 10 perces színházi jelenetek alapjának és ihletőjének.

 

képzőműv_egy-2.jpg

 

Az irodalmi ˝rész” képviselői, azaz a festmények inspirálására megírt kis etűdök írói között olyan kortárs szerzők nevével találkozhatunk mint Lackfi János, Szabó Borbála, Vámos Miklós, Bencsik Orsolya vagy Kemény István. Volt, aki a festményben ábrázolt pillanat előtörténetét (Szvoren Edina: Slágfertig, szőke, karakán) írja meg, míg más író a festményben ábrázolt esemény utóéletét fogalmazza meg (Szaniszló Judit: Egy lány a bál után).

A BA-s látványtervezők (Zeke Edit, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanszékvezetőjének vezetésével) Bagossy Lászlón és Kovács D. Dánielen kívül a Színház-és Filmművészeti Egyetem másodéves színházrendezőivel, valamint független és/vagy a kőszínházak színpadáról ismert színművészekkel dolgoztak együtt az elmúlt pár hónapban azért, hogy a nézők számára létrehozzák ezt a kis ˝körutat”– amelyhez térkép is jár, természetesen. Míg Bagossy, a Textúrán részt vevő rendező hallgatók osztályfőnöke zenés jelenetbe ágyazza Benczúr Gyula Olvasó nő az erdőben című festményét (előadók: Szávai Viktória, Ódor Kristóf, jelmez: Kopp Krisztina és Sántha Emese), addig Kovács D. egy új keretet felhasználva – szó szerint – egy új ˝festményt” hozott létre Rainer Micsinyei Nóra színésznővel és Hodován Mária ifjú jelmeztervezővel.
 

Csernai Mihály a jelenet végén belehelyezi Péter Katát a Hajnali szabad permetezés címet viselő, Barta Imre nevéhez fűződő műbe (jelmez: Mestyán Lili, Varga Boglárka). Ezzel ellentétben Dyssou Bona J. Millitz XVIII. századi ábrázolását inkább elénk tárta, a mi ˝3D-s világunkba” vetítette ki Szalonkay Tünde és Terhes Sándor színész, valamint Kárpáti Panna jelmeztervező segítségével.

 

képzőműv_egy-1.jpg

 

Elmesélhetném még, miként s hogyan vonta be a Textúra 2017 főpróbáján a nézőket a XIX. századi magyar politikai eseményeibe Csőre Gábor, vagy hogy hogyan teszi meg sétáját a víztoronynál a Walters Lili rendezésében megelevenedett beteg járókeretes, , akit Kovács Krisztián alakít, Jakab Rebeka által tervezett jelmezben. Elmesélhetném. De nem teszem. Mert ezt az állomásról állomásra kirajzolódó összművészeti képregény, a Textúra akkor lesz a miénk, ha mi magunk fogjuk a kezünkbe. Ha mi magunk olvassuk, tapintjuk, szagoljuk, látjuk, érezzük. Ha ott vagyunk.


Nosza, irány a Magyar Nemzeti Galéria, vegyük kezünkbe a térképet, kövessük a megfelelő piktogrammot és kalandra fel!

Premier: szeptember 26. kedd 19.00

További előadások:
október 3. kedd 19.00
október 17. kedd 19.00
október 24. kedd 19.00
november 7. kedd 19.00
november 14. kedd 19.00
Magyar Nemzeti Galéria

 

 

Hirdetés

Színi krónika

TERMÉKMEGJELENÍTÉS

large_Linke Dorottya 1..jpg

 

by Spirita Társulat

Fehér, szürke fekete. Szabályos, geometrikus formák, kockaalakok. Mintha egy számítógép vagy egy iPhone felszínét vizsgálnánk meg közelebbről a Bethlen Téri Színház színpadán. Rideg és kietlen. Ahogyan önmagában bármilyen elektronikus eszköz is ilyen. Csakhogy a Galkó Janka által létrehozott és megálmodott teret nem mi, hanem a benne mozgó, beszélő és cselekvő szereplők működtetik. Ők, vagyis a Spirita Társulat színészei pörgetik a színházi iPhone felületét… így tárul szemünk elé kb. 100 percben a számítástechnika egyik úttörőjének, Steve Jobs életének (talán) legfontosabb három éve, 1984, 1986 és 1998, és azok (számítástechnikailag jelentős) eseményei.

Egressy G. Tamás iJobs című rendezésében, valamint az általa írt szövegkönyvben nemcsak a teljesen más szinteken mozgó és gondolkodó zseni, hanem az emberi mivoltáról, emberi érzéseiről elfeledkezni látszó (vagy vágyó) férfi, a környezete számára elviselhetetlen munkamániás figurája is megjelenik.

Az előadás alapvetően hű eredeti forrásához, a Danny Boyle-féle, 2016. januárjában bemutatott Steve Jobs című filmhez, illetve Aaron Sorkin forgatókönyvéhez. Ugyanakkor egy-két pontban nagyon is eltér, így a színpadi adaptáció sajátos és egyedi ízt és stílust kapott: a fehér linóleummal lefedett színpad közepén a(z egyébként a ˝számítástechnikai ördögről”szóló) színdarab kezdetén alkalmazott technikai megoldás (videó) keretében látjuk meg azt a bizonyos garázst, ahol minden elkezdődött… Később tájékoztató jellegű feliratok jelennek meg, amelyek az előadás során korszakelválasztóként is funkcionálnak. Ezeket a feliratokat minden sorból nagyon jól el lehet olvasni, bár látványelemként talán a nézőtér legfelső sorában hat a legerősebben – amikor esélyünk lesz rálátnunk az eseményekre. A színpadon történteket magunkénak is érezhetjük, hiszen ebben élünk. Ezek az emberek köztünk járnak, ezek a szituációk nem ismeretlenek előttünk. Ezért is szólhat ki egy-egy szereplő a darab második felében a közönség sorai közül a reflektorfényben álló, magabiztos(nak tűnő) Steve Jobshoz.

 

700_Linke Dorottya.jpg

A jelenetek hidegségét, ridegségét a színpadképen túl talán a karakterek (nem a színészek!) modorossága, az őszinte pillanatok és az őszinte emberi megnyilvánulások hiánya vagy kis száma okozza. Egressy G. Tamás szigorú, szinte már kegyetlenül érzéketlen játékstílusban prezentált Steve Jobsának világában és környezetében mindenki fél, elégedetlen vagy dühös. Ebben a világban gyengéd(ebb) érzelmeknek nincs helyük. Legalábbis nincs sok. Nem lehet érzelmes a Steve titkárnőjét, az általa ˝munkahelyi feleségeként” nevezett Joanna Hoffmannt alakító Fodor Boglárka, hiszen a bemutatók, a sajtótájékoztatók megrendezéséhez, és egyáltalán, Jobs személyiségéhez, annak elviseléséhez túlélésre, nem érzékenységre van szükség. Az ifjú segéd, Andy Hertzfeld megformálója, Kocsis Fülöp Soma is hamar megtanulja, hogy ha nem hűti le kissé fiatalos szenvedélyét és igazságérzetét, megeszik a nagyhalak. Fejér Máténak, azaz Joel Pforzheimernek, a tenyérbemászó, olykor túlzottan is ficsúr újságírónak meg pláne nincsen szüksége semmiféle érzelmességre, hiszen akkor hogyan tudná megszerezni a jó kis pletykákat, bulvár sztorikat a New York Times-nak?! És a kezdetekkor kialakult baráti és jó szakmai kapcsolatot a Steve Wozniak bőrébe bújt Bárány Gergelynek muszáj magában leépítenie, akár teljesen ki is törölnie, ha nem akar teljesen megsemmisülni a piacon, és nem akarja, hogy elveszítse a munkáját – Jobs zsenialitása miatt.

 

700_Balogh Roland.jpg

 

Egyesek azért tepernek, hogy az Apple cégnél megtarthassák pozíciójukat, mások azért gázolnák át a többi emberen, hogy feljebb kerülhessenek. Gulyás Ádám, alias John Sculley, egykori cégvezető és Jobs hideg és számító, bájmosollyal teletűzdelt kapcsolata is ilyen az előadás első harmadában, az utolsóban pedig fordul a kocka, és a kegyetlen, a cégért és a cégben való huzavonából Steve kerül  ki győztesen. Az egyetlen, fájdalmát, kétségbeesését és megtörtségét a kezdetekben megmutató szereplő nem más, mint Steve egykori szerelmese, állítólagos lányának édesanyja, Chrisann Brennan, akit Vincze Erika játszik meggyőzően, egy kicsit sem eltúlozva vagy ripacskodva. És aki a darab végére alkoholba fojtja minden érzelmét. Lényeges különbség, hogy míg a filmben megjelenik Jobs (kezdetben általa nem elfogadott) lánya, addig a Spirita előadásában csak beszélnek róla. Nincs jelen a színpadon, csakis Chrisann és Jobs közt lezajló párbeszédekből, az eljátszott telefonbeszélgetésekből tudunk meg bármit is a kislányról, ezzel erősítve Steve kérlelhetetlennek és lelketlennek tűnő jellemét. Olykor-olykor ugyan egy mondat erejéig megtörni látszik, és előtörnek belőle apai, és egyáltalán, emberi érzelmek. De csakis egyetlen mondat, egyetlen gesztus erejéig.

 

700_L.D._0.jpg

 

Tizennégy év leforgásának leszünk tanúi az iJobs folyamán. Tizennégy év, amely megjelenik a feliratokban, megjelenik a jelmezváltásokban (elképesztő gyorsöltözés mehetett végbe a kulisszák mögött!), a frizurákban és a kellékek váltogatásában. Ám az íróasztal, a két kis fehér, illetve fekete asztal, a magazinkötegek, a telefon – vagyis a díszlet, az alapvető fények, illetve a középre kihelyezett, letakart gép, A Gép nem változik. A szereplők személyisége pedig egyre torzul: a lelkes fanatikusból hideg és számító üzletember; az elesettből kolduló alkoholista; a tanulni vágyó ifjoncból sértődött és megsebzett szakember; az egykori barátból bosszantó konkurencia; a főnökből bosszúért kiáltó kisemmizett lesz. Az karakterek félkész vagy kész (technikai) produktumokká váltak. Főleg az önmagát már karrierje legelején is eladható árunak tekintő Steve Jobs. Mert az előadás –valójában– termékmegjelenítést tartalmaz.


Képek: Balogh Roland és Linke Dorottya

 

 

Tovább olvasom

Színi krónika

Tóth Ilonka a Nemzeti Színházban Vidnyánszky módra

MIÉRT ÉS HOGYAN EMLÉKEZZÜNK KÖZÖSEN TÓTH ILONÁRA?

Vidnyánszky Attila 2013-ban vette át a Nemzeti Színház vezetését, és azóta a totalitás és uralkodik a 2002-ben megnyitott színház falain belül. Folyamatos készenlétben van szemünk, orrunk, fülünk, értelmünk és – nem utolsó sorban– a lelkünk. Fények, szagok, táncmozdulatok, zenék. Élmény, amit közösen élünk át.

Abban a százhatvan percben együtt lélegzünk a nézőtéren. Ugyanazokat az embereket nézzük, ugyanazokat a kiáltásokat halljuk. A látvány ugyanaz, ám a bennünk feltámadó érzések eltérőek. Ahogy a gondolatainkat sem lehet egy nevezőre hozni. Sem ember, sem Isten, sem a színház nem képes erre. Mégis, legyen bár különböző véleményünk az adott előadásról, az együvé tartozás érzése megmarad. Hiszen együtt néztük meg. A színház minket, közönséget avatott be (saját, a történet és/vagy Isten) titkaiba.


    Az 1956. október 23-i forradalom hatvanadik évfordulójának tiszteletére 2016 október 25-én bemutatott Tóth Ilonka még ennél is többet nyújtott a Nemzeti Színház nézőterén ülő nőknek, férfiaknak, időseknek és fiataloknak: a közös emlékezés pillanatát. A Szilágyi Andor filmforgatókönyve alapján rendezett előadás tartalmazta a Vidnyánszky-féle formanyelv minden elemét. Sőt! Megteremtette annak a lehetőséget, hogy az 1956-os eseményeket követő éveket együtt idézzük fel. Mindenki a maga módján, a maga emlékeinek felhasználásával. Függetlenül attól, hogy élt-e akkor, vagy egy kósza gondolat sem volt. Hogyan tette lehetővé ezt a kisebbségi létből  érkező alkotó, és hogyan alakították a színpadot a közös emlékezés helyszínévé a Nemzeti színészei, a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének hallgatói, valamint a gyerekszínészek? Elemzésemben ezekre a kérdésekre  igyekszem választ adni, bemutatva és felkutatva a sajátos költői világát már a beregszászi Illyés Gyula Színházban megteremtő Vidnyánszky Attila  kánonjának jellegzetességeit az elemzett előadásban. Ahogyan azt Pilinszky János színházesztétikájában elképzelte.

 

A TÖRTÉNET

 

    Tóth Ilona szigorló orvostanhallgató volt, 1956 novemberében tartóztatták le. Ő volt az, akit – koncepciós per áldozataként – 1957 június 27-én felakasztottak. A vád: gyilkosság. A vádirat szerint a budapesti Domonkos utcai kórház önkéntes vezetője két társa, Gyöngyösi Miklós (Rábaközi Gergő e.h.) és Gönczi Ferenc (Bánföldi Szilárd e.h.) segítségével brutális módon (vénába fecskendezett benzinnel, a továbbköltöttek szerint altatóval és többszörös szívszúrással) meggyilkolta Kollár Istvánt (Habodász István e.h)., az Államvédelmi Hatóság egy tagját. A per nagy nyilvánosságot kapott. Azóta az alapos kutatást végző  történészek dokumentálhatóan bizonyították: a vád hamis volt, a történetek akkor, ott és úgy nem következhettek be… A lány a forradalom idején részt vett a diáktüntetésen, majd szigorló orvosként sebesülteket gyógyított, gyógyszerért utazott ki Bécsbe, az általa vezetett Domonkos utcai kórházban pedig lehetőséget biztosított az Élünk című lap  szerkesztésére Obersovszky Gyulának (Szép Domán e.h.) és Gáli Józsefnek (Mészáros Martin e.h.). Ezért kellett meghalnia. Pontosabban azért kellett meghalnia, mert az ellene  koholt történettel a levert szabadságharc után berendezkedő Kádár rezsim ország-világ, valamint ˝szovjet barátaink” előtt bizonyítani akarta a forradalom brutalitását, amelyben lám, még egy, az élet védelmére fölesküdni készülő medika is kegyetlen módon gyilkol! Sok magyar nőnek és férfinak kellett azokban az években  elvenni az életét. Mert részt vettek. Mert tettek. A saját hazájukért.

 

tothilonka2_eoszfoto-3904.jpg

Tóth Ilonka szerepében Waskovics Andrea

 

 

FILM

   

   Akta. Mindenütt akta. És az aktákat rejtő fiókok tucatja. Mindez a forgószínpadon elhelyezve egy magas, félkörív alakú díszletelem formájában. Ez forog az előadás folyamán, és mutatja hol az egyik, nyitott oldalát (a tárgyalótermet), hol pedig a zárt, fekete, falszerűnek nevezhető részét. Ez az ˝építmény” fogadja a közönséget. Pontosabban, így elevenedik meg a színház-film első képkockája. Az műfaj megnevezése érdekes(nek tűnhet), ám korántsem megtévesztő. Vidnyánszky Attila nemcsak a forgatókönyvet, hanem az elképzelt filmet is színpadra vitte. Számos, a filmiparból ismert technika tárult a nézők szeme elé. Például a flashback-eljárás: Tóth Ilonka (Waskovics Andrea e.h.) kislányként játszik és ugrál a rendezői balon, miközben édesanyja (Bánsági Ildikó) figyeli. Az édesanya, aki felidézi ezt az emléket. Az édesanya, aki az előző jelenetben a padon ült, fejét hátulról a megvilágította a holdsugár (vagy inkább a fehér színpadi fény).


A filmvásznon vágóképek segítségével érik el azt az illúziót, hogy a néző minden párhuzamosan futó eseménynek részese (lehet). Nos, ez a hatás a Nemzeti Színház ˝mozijában” is megszületett: az orvostanhallgató édesanyja kétségbeesetten próbál Kádár Jánoshoz bebocsáttatást nyerni titkárai, Erdélyi Károly (Takaró Kristóf e.h.) és Sándor József segítségével (Mucsi Kristóf e.h). Miközben Grisin, a szovjet alezredes (Dózsa László m.v.) kedélyesen cseveg a titkárnőjével, ugyanakkor határozottan és egyértelműen utasítja rendre az előtte táncoló Szentgáli nyomozófőhadnagyot (Bakos-Kiss Gábor). Mert –s talán mind a mai napig – mindenki úgy táncolt (és táncol), ahogy a fentiek utasították (vagy netán utasítják?). A jelenkor fiatal történésze (Benedek Dániel) – a maga tüzével és ifjú vérével – és (az akkor élt) Kardos János, a lány ügyvédje (Szélyes Ferenc m.v.) – szaktudásával és együttérzésével – kétségbeesetten keresi az Igazságot ebben a szörnyű koncepcióban, miközben Ilonka – a színpad jobb felén – szenved az erőszakkal fenntartott  alváshiánytól  és a (konstruált) bűntudattól. A tehetetlenségtől. Az életben sokszor csak (meg)sejtjük az egyes események között rejlő párhuzamosságot. Itt elénk tárják a színészek.

 

Víziók. Álomképek. Művészfilmek és könnyed vígjátékok számára egyaránt kedvelt jelenettípus. A hős, a nő, a férfi, az idős, a fiatal, aki hallucinál, rémképeket lát vagy valamilyen szer hatására furcsa jeleneteket képzel el. Az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjainak egyikéről szóló előadás nem szűkölködött a fantáziadús elemekben. Ahogyan a rendezőtől amúgy sem idegen a fantázia világa. Hiszen valahova vissza kell menekülnünk, ha a valóság nehéz, vagy netán a körülöttünk zajló eseményeket elviselhetetlennek ítéljük. Így tesz Ilonka édesanyja (Bánsági Ildikó) is, amikor visszaidézi a kicsi lányával töltött meghitt, boldog perceket. És így tesz a korosodó munkás elvtárs, Lódi (Bodrogi Gyula) is, amikor hosszan nosztalgiázik árokásás közben. Ám a rémképekkel teli szféra sem áll távol a (nehézsorsú) embertől. Az ártatlanul elítélt lány, miután sokadik éjszaka gátolják meg az őrök az elalvásban, hirtelen ott látja saját kiskori énjét, ahogyan – édesanyja féltő tekintetével követve – ugróiskolát játszik. Ám az ugróiskola végén két, vörös egyenruhába öltözött férfi kinyújtott karral várja a bukdácsoló leánykát, hogy ölbe kapják. És elvigyék. Valahová. Messze. És ily módon ugranak be az emlékképek a szigorló orvos fejében arról az eseményről, amelynek időpontjáról és mikéntjéről kell vallania az nyomozófőhadnagynak. Felbukkannak ápolónők, disszidálásra készülő barátok, papírlapok, mézes-mázas szavak, kórházi ágyak, alagsorok…
Mindez elevenen, érezhetően jelenik meg előttünk. És ez nem 3D-s mozi. Ez színház.

 

Miként a filmes eljárások és a forgatókönyv koncepciója keretezi az előadást, úgy uralkodott és szolgálta ki a rendszert akkor (és most) a média. Főként a televíziós közvetítések és a rádió. A rádióállomást jelző asztal a darab végéig jelen van a színpad rendezői bal oldalán. És a riporter (Rubold Ödön m.v.) folyamatosan ˝felvilágosítja” (vagy elhomályosítja) a népet a legújabb fejleményekről. Néhol még be is told egy-két saját gondolatot Kádár mondatainak szószerinti visszhangzása közben. A kamera pedig forog, a stáb felveszi és sugározza élő adásban a mozi termében ülő és a híradót néző magyar emberek számára a Tóth Ilonka- ügyet. Mindenki mondja a maga (betanult) szövegét: Radó Zoltán bíró (Csurka László m.v.) felolvassa a vádat, Molnár György ügyész részletesebben ismerteti a vádiratot, míg végre a vádlott is megszólal: ˝… bíró úr… el tetszett téveszteni a végszót …”


Az előre megkoreografált bírósági tárgyalás egy pillanatra megtörik Radó bakija miatt. Megtörik az illúzió. Hiba csúszott a valóság(os tárgyalás) újrarendezésébe. A színházi előadás mint illúzión belül keltett illúzió elidegenítése. Színházi technika filmes technika hátán. A kamera leáll, csapó kettő. Tóth Ilonka is áll. Ám a közönség ül tágra nyílt szemmel. Az előadás folytatódik, mert a színdarab (még) nem érhet véget.

 

tothilonka2_eoszfoto-3839.jpg

Szélyes Ferenc, Bánsági Ildikó, Bakos-Kiss Gábor, Dózsa László 

 

KERESZTÉNY SZIMBÓLUMOK

 

A 2013 óta a Nemzeti színpadán is rendező Vidnyánszky sosem tagadta Istennel való (mély) kapcsolatát. Minden eddigi munkájának közös nevezője e hitvallás: a színpad egy lépéssel közelebb van a Jóistenhez. Minden ember- vagy népáldozat – legyen szakrális vagy „profán” – esetén felmerül bennünk a kérdés: miért? Miért kellett ennek megtörténnie? Miért ő? Miért kellett mártírhalált halnia? És miért most, karácsony közeledtével van születőben az ítélet? Miért kell a betlehemest járó kisgyermekek (Bóna-Tarnik Bence, Csepregi-Horváth Péter, Fülöp Zalán Zsolt, Haszon Ákos, Vidnyánszky Mátyás) énekének és a csengettyű szavának vegyülnie a tárgyalóteremben lévők sírásával és a bírói kalapács súlyos koppanásával?
És a választ – legtöbbször – a transzcendens, az emberfeletti, a nem evilági országában keressük. Tóth Ilona orvostanhallgató elítélése és meghurcoltatása az ötvenes évek magyarországi köntösébe bújtatott krisztusi szenvedéstörténet.

Már az alaphelyzet is ismerős lehet az Újszövetségből: az anya végignézi gyermeke halálos ítéletét és szenvedését. És nem tud tenni semmit. Ahogy Szűz Mária sem tudott semmit sem tenni Jézus keresztre feszítésekor.
Jézus értünk, emberekért áldozta fel magát. Minket váltott meg. Ilona a magyar hazáért, a tisztább, emberibb jövőért áldozta életét. A szabadság eszméjét váltotta meg az igazságtalanságtól.


Az ítélet meghozatala előtt a lány a színpad elülső felén hasra esik. Menekülne az akasztás elől, de nem engedik. Visszahúzza a bíró, az ügyész (Csurka László m.v.), a besúgó kolléganő, a riporter, az operatőr, – a rezsim. Húzzák a halál felé. A lány egyre elesettebb és szánandóbb. Mégis, újra és újra feláll. És a többiek újra meg újra elgáncsolják. Ők győznek. Ahogy Krisztust is – görnyedve a kereszt súlya alatt – felcipelték a Golgotára, és beleverték a szögeket kezébe, lábába. A megfeszítés előtt háromszor esett el a kereszttel, mégis feljutott a csúcsra azért, hogy meghaljon. Látszólag ők győztek. Valójában Krisztus és Ilonka az ˝örök győztes”.

 

Ám az előadás rejt más  keresztény szimbólumot is. Jelen van a kenyértörés rituáléja a kicsi Ilonka gesztusában, amikor megfelezte szendvicsét anyukájával. Jelen van az élet megszakíthatatlanságát jelképező koporsó is: a Kaposváron színészmesterséget tanulók akrobatikus, lassított, táncszerű mozdulatokkal fekszenek be, majd szállnak ki a sírhelyből egymás után. Hiszen, hitünk szerint, a halál csupán a földi élet végét jelenti. Aztán vár ránk a Mennyország. Mennyei életünk még csak ekkor kezdődik. A koporsóba belefektetnek minket. Azután magunktól kiszállunk. És onnan Atyánk trónja mellé ülünk.
Megjelenik továbbá a kis alakú, édes magyar bort (vagy édes magyar vért?) tartalmazó hordócska a Domonkos utcai kórház termében, amelyet végül egy szovjet tank lánctalpa – a díszleten kifeszített vásznon, korabeli videó keretében – szétlapít. Nehezen és többszöri nekifutásra, ám a hordó abroncsai szétpattannak. Elnyomják, vérbe fojtják a magyar népet. Látszólag.


Mégis, a karácsony közeledik. És elér minket. Muszáj, hogy elérjen minket Krisztus születésnapjának és a szeretetnek ünnepe. Így válhatunk mi is ˝örök győztesekké”.

 

A KORSZAK

 

Az írógép kopogó zaja visszhangzik a teremben: visszatérő motívum az előadásban. „Tóth Ilona Gizella, orvostanhallgató, elsőrendű vádlott, bűnös egyrendbeli gyilkosság folytatólagosan elkövetett izgatás, kétrendbeli személyes szabadság egyszeri megsértésének ügyében. Ezért őt a bíróság büntetésül halálra ítéli.” Az ítélet szövege Csurka erős, férfias hangján élesen hallatszik a tárgyalóban. A színpadon. A színházban. Az emlékekkel terhes fejekben. És az ehhez hasonló mondatok szintén visszatérő ˝motívumaivá˝ válnak nemcsak az előadásnak, hanem az ’56-os eseményeket követő időszaknak is…
Ám a muzsika-és énekszó enyhít a darab (vagy a kor) alkotta feszültségen


Az ötvenes évek nagyon termékenyítően hatottak a zenére, főként a slágerekre. Túl a szovjet megszálláson, tankdübörgésen, géppuskán, koncepciós peren – a leghallgatottabb és fülbemászóbb nóták születtek meg és csendültek fel az akkori rádióadókon. És a Nagyszínpadon egyaránt: Bárhogy lesz, úgy lesz; Nem leszek a játékszered; Szeretni kell. A jelenetek során hallhatjuk még Cseh Tamás dallamait és Bereményi Géza szövegeit is. Repülünk 60 évet. Francia sapkás, barna szoknyás lányokká és gépfegyveres, szürke ruhás ifjú srácokká változunk.


Röptünket segítik a korabeli felvonulásokat bemutató videók, az akkori poénok felhangzása, a piros nyakkendős kisdobosok viháncolása, Papp László bokszoló 1956-os olimpiai győzelmének vetítése, s a párt- és mozgalmi rendezvények színpadra vitele. Hiszen itt mindenki boldog és vidám! Lódi csapja a szelet a drágalátos virágárusnak (Voith Ági): kezet csókol neki, és felkéri táncolni. Ekkor megjelenik Lenin óriási (szobor)feje (igen, csak a feje) és elkezd az is táncot járni. Ugyan, mit búslakodjon, csak mert a testétől elválasztották! Lám, a magyar nép testét is megnyomorították, mégis táncol! Táncol a rádió dallamára, a híradóban elhangzó (és a valós eseményekhez képest erősen átköltött) tudósítások mondataira. Táncol az ítélet szavára és Kádár János parancsára. És akkor is táncol, ha éppen szovjet atyafiak szolgáltatják a talpalávalót a táncházban. Kész koreográfia. A kommunizmus és a diktatúra koreográfiája ez.

 

És ezt a táncrendet az orosz politikus, Lenin szabadította a világra. Hatalmas, gipszből formált kobakjának jelenléte ezt mind üzenheti
Ahogyan a (pártnak dolgozó) nővérek kezében lévő elméretezett injekciós tűk sem ˝költői túlzásként” kerülhettek a színpadra. 1956-ban, az azt megelőző és azt követő években a népet oltották. Eszmével, ideológiával, félelemmel, rosszindulattal, jobboldallal, baloldallal. A korszak, az életkor, a ˝szer” nem számít. Az oltás a mindenkori és a lényeges. Az ellenszert pedig nekünk magunknak kell megtalálnunk.

 

tothilonka_eoszfotos-2776_0.jpg

Kaposvári Egyetem Művészeti Karának hallgatói

 

IRODALOM

 

Vidnyánszky Attila formanyelvét a ˝költői színház” terminusával illetik. Metaforákban, párhuzamokban, (természeti) képekben és érzetekben gondolkodik. Lát, érez, érzékel, hall és értelmez egyszerre a színpadon rendezés közben. Ahogyan teszi ezt a költő is – tudatosan vagy tudattalanul – írás közben.
A Tóth Ilonka című előadásban az irodalom is képviselteti magát. A darab fontosabb fordulópontjainál a fiatal történész felolvas egy idézetet Lukács evangéliumából (8:17): ˝Mert nincs az a rejtett dolog, ami ismertté ne válna, és nincs olyan titok a világon, ami ki ne tudódna és világosságra ne jőne.”


És a Szentírás nemcsak az idézettel, hanem az imával is jelen van. Az igazi imádság, ha szívből jön és őszinte, gyönyörű formát tud magára ölteni. Ily módon akár az irodalmi kánon részesévé is válhat Tóthné fohásza, aki az Úrhoz fordul segítségért, miután Kádár elvtárs durván visszautasította, s miután kimondták a halálos ítéletet. És ahol már a –hajdan kisleánya ágyánál – elmormolt József Attila vers, az Altató sem segít, ott mutatkozik meg Isten. Csak Isten segíthet, senki más. Mert kihez lehetne fordulni manapság ebben a zord, kiszámíthatatlan, hit és remény nélküli világban? Kihez lehetett 1956 novemberében, és kihez lehetne most? Hiszen ha Isten velünk – nos, akkor ki ellenünk?

 

FÉNYEK


Külön alcímet igényel a színpad megvilágítása. Jó színvilággal és megfelelő színhasználattal olykor többet fejez ki a rendező, mint egy hosszú, akármilyen jól elmondott monológgal. Az előadásban tompa és éles fények váltakoznak. Feszültség. Sejtelmesség. Isteni jelenlét és kísértetiesség. A rendezői jobbon, a padon ˝állóképként” ülő Tóthné tarkója hátulról tiszta, fehér fénnyel van megvilágítva. Lehet, hogy előtte teljesen sötét a színpad. De mögötte ott kúszik fel a (biztató? reményt keltő? ijesztő?) fénycsóva.


A vallatásnál egy asztali lámpa világítja be az egész teret, és egyben Ilonka arcát is. Kegyetlenül bántja a lány szemét a vallatás céljából használt villanykörte. Mégis, mintha visszatükröződne arcáról a lámpa világa, és ezáltal –homályosan bár, de – betekintést enged a sötét sarkokba. Ahol éppen akkor pecsételik le és írják alá a további ítéleteteket. Ahol éppen barátok sétálnak. Ahol éppen virágot árulnak. Ahol éppen az édesanyja ül.


Ám a fehér mellett még egy emblematikus szín feltűnik a darabban: a piros. Hol villanásszerűen, hol hosszas, kitartott állapotban, de mindig metaforikus jelentéssel bukkan fel ez az élénk szín. A vér, a hősiesség, a bátorság színe. Vagy a dicső kommunizmusé, a munkáspárét és a szovjet hadseregé. Piros az úttörők nyakában lévő kendő színe, a piros a munka ünnepén felengedett lufi. Piros a szegfű, piros a rózsa is. ˝Piros a vér a pesti utcán.” 

 

Rákosi, a forradalom, Kádár és az előadás (egyik) színe volt ez. És ezt sem szabad elfelejtenünk.

 

eori_szabo_zsolt.jpg

Tóthné szerepében Bánsági Ildikó

 

EPILÓGUS

 

A független, direktebb formanyelvet alkalmazó kortárs színházi társulatok figyelmeztetnek és emlékeztetnek a jelen problémáira, a tegnap történéseire. Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából bemutatott Tóth Ilonka című előadás megtanít bennünket emlékezni egy olyan eseményre, amely nem mindenki számára személyes emlék, ám amelyre az értünk és a hazánkért életüket áldozók iránti tiszteletből és a történelmünk, a múltunk fontossága miatt érdemes emlékeznünk. Együtt, közösen. Könyvek, történetek, emlékek, beszélgetések, vagy akár a színház segítségével. A múlt is fontos, nem csak a jelen. Mert e kettő támogatásával, tanulságával vagyunk képesek fellépni a jövő pódiumára. Mindegy, hogy a nagymamánk meséjéből, édesanyánk vagy apánk gyerekkori emlékéből, vagy a személyek személyes visszaemlékezéséből merítünk. A beépítés a fontos. A (be)oltás a lényeg. Hiszen az oltóanyag megvéd bennünket kórokozóktól. És ezért kell feltétlenül rálelnünk. 


S talán az ellenszerek egyikeként értelmezhető Faludy György (személyes) vallomása:

 

˝ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – […]”

 

Az oltóanyag megvéd bennünket a kórokozóktól. És ezért kell feltétlenül rálelnünk. Bárhol. De nem bármi áron.

Tovább olvasom

Színi krónika

Mélyrepülés a Spirita Társulattal a Bethlen Téri Színházban

˝AZ SINCS, AMI VAN”

– MÉLYREPÜLÉS MACBETHTEL ÉS A SPIRITA TÁRSULATTAL –

Sötét. Homály. Felvillanó fények. Mennydörgés. Semmiféle díszlet. Csak az üres színpad. Mint egy rémálomban. Vagy amikor olyan szörnyű emlékek rohannak meg minket, amelyeket legszívesebben kidobnánk tudatunk szemetesébe. William Shakespeare legrövidebb, Skóciában játszódó tragédiáját a Spirita Társulat tolmácsolta a közönségnek a Bethlen Téri Színházban. Egyszerűen, sejtelmesen, nyomasztóan és nagyon feketén. Ahogyan a félelmet vagy a halált képzel(het)jük el.


       Felcsendül a zene. A karzat jobb felső sarkában folyton megvilágított Lovász Ákos (Groom) dj-n, és a pultból feltörő elektronikus zenén túl feltűnik a párkányon három, különböző stílusú (bohó, díva, csábító főnök), ám egyformán feketébe öltözött boszorkány. A csábító, szexis főnök, a vészjósló tekintetű Hekaté szerepében Fekete Patricia, a dívaként megjelenő Deszpoina Korcsmáros Felicia alakításában és a bohó, hajfonatával kissé infantilis kinézetű, ám ⸺ nővéreihez hasonlóan⸺ gonosz mosolyú Brimo, akit Efstratiadu Zoé testesít meg. Vagyis a makrokozmosz képviselői, akik mozgatják a szálakat. Akik rendezik földi életet. Akik a kezükben tartják minden egyes ember sorsának forgatókönyvét. Rajtuk áll az, hogy mikor engednek betekintést a lapok közé. És a mi felelősségünk, hogy a megszerzett információval mit kezdünk.
 

Egressy G. Tamás nem először nyúlt egy klasszikusként aposztrofált drámához. Shakespeare mestert különösen kedveli. A tánckarral megbolondított Rómeó és Júlia, valamint a revüként újragondolt és újrarendezett Hamlet után e skót hadvezér és a körülötte élők végzetét állította színpadra. Végig követi, valamint végig követteti velünk, miként árasztják el a főhős elméjét gyilkos, mérges skorpiókhoz hasonló gondolatok – amelyek aztán szaporábban terjednek el a skót udvarban, mint a pestis. Abban a skót udvarban, ahol az alacsony, ellenben szilárd és határozott Duncan az uralkodó. A Trónok harcában megjelenő királyokra emlékeztethet bennünket Bárány Gergely szerepformálása.

 

szedo_ivan_3.jpg

Fodor Boglárka, Bárány Gergely, Gulyás Ádám és Sipos András (fotó: Szedő Iván)

       

     Az őrület kegyelemteljes emberi állapot. Nem érzékeljük a külvilágot, nem vagyunk tudatában sem a jó, sem a rossz cselekedeteinknek. Elfelejtjük azt, hogy igazából senkiben sem bízhatunk. Vagyis senkiben sem merünk igazán bízni. ˝Forgalmon kívül” helyezzük magunkat, és erre még indokunk is van. Eleinte Gulyás Ádám, azaz a norvégok elleni csatában győztes, kissé heves természetű hadvezér, Macbeth a kábítószerekhez, majd a királygyilkosságot elkövetve az ész elvesztéséhez „folyamodik” azért, hogy ne kelljen látnia éppen beteljesülő sorsát. Gulyás hirtelen változik elmezavarodottan agresszívvá – szinte már túl gyorsan, a megőrülés íve nélkül.


A nagyon vonzó, ám ugyanakkor hideg, számító és hatalomra áhítozó Fodor Boglárka – azaz Lady Macbeth – is követi férjét ebbe a ˝másállapotba”. Bűnnel (vagy bűnökkel?) terhelt lelkiismeretén csak egy hallucinációs rohammal, és a rohamban megjelenő, az általa közvetetten meggyilkolt lelkek őt injekciós tűvel megmérgező segítségével tud könnyíteni. Mert a bűn sosem marad(hat) megtorlás nélkül. Elvileg.
De vajon mi a bűn? Van-e abszolút bűn? Vagy e fogalom tartalmát mindenki egyénileg, szubjektíven határozza meg? Bűn-e az, ha ⸺ az eddigi Spirita előadásokban főként komikus szerepekben látható ⸺ Nádas Gábor Dávid lojális, tisztességes és decens MacDuffként leszúrja őt, a várandós felesége haláláért (közvetetten)felelős, és szörnyű gaztett árán trónra jutó főhőst? Megbocsátjuk neki, mert Nádas remekül alakítja a „normálist˝ és az ˝egyszerűt” ebben az abnormális, sötét és füsttel teli világban. Amelyben Macbeth sem koronát visel, hanem napszemüveget és egy súlyos, szürke bundát.

 

Amely világ nemcsak a később szétzilált hajú MacDuffot, hanem kedves, csendes, szerény feleségét, Lady MacDuffot is magába szippantja. Perényi Luca ˝halálos” jelenete a darab egyik fő mozgatórúgója. Haláltusájában nemcsak a magzatát és magát Macbeth már régóta tébolyodott katonájával, Connorral ⸺ vagyis Sipos Andrással ⸺ szemben védő anya, hanem a tehetetlen nő és a magára hagyott ember (vagy emberiség) is jelen van.
Apropó, Connor. Az ő esete (is) bizonyítja, hogy az ital (is) remekül el tudja feledtetni a gondot és a bút. Ha folyton iszunk, akkor örökre. De az sem elvetendő, ha eredendően gyengeelméjűek vagyunk. Akárcsak Bittner Dániel, azaz Fleance.
Lehet, hogy ők járnak el „helyesen” a darabban? Ők, aki kezdettől fogva ˝mesterségesen” vakok a világ szörnyűségeire?

 

szedo_ivan_2.jpg

Fodor Boglárka, körülötte balról jobbra: Bárány Gergely, Perényi Luca, Korcsmáros András (fotó: Szedő Iván)

   

      Nyomorult, sötét, kietlen világ keríti hatalmába a nézőt a Bethlen Téri Színházban. És ezen a hangulaton Macbeth bajtársa, Banquo emberi szavai és tettei – (látszólagos?) ártatlansága és embersége sem segít. Hiába hát Korcsmáros András szépen artikulált mondatai és őszinte arckifejezése!
Azt gondolnánk az előadás kezdetén, hogy a kerekesszékben ülő miniszter, Ross jár a legrosszabbul. Aztán rádöbbenünk: Kocsis Fülöp Soma karakterének testi nyomorúsága semmiség a többi szereplő lelki nyomorultságához, és bensőjük folyamatos rothadásához képest.

 

És feltűnik egy fehér pont. Czibere Krisztián az egyetlen, aki a király fiaként, Malcolmként fehér nadrágot és öltönyt visel. És noha apja erőszakos halála után elmenekül, hogy aztán Macbeth meggyilkolása után átvegye a hatalmat, a remény mégis ott lehet minden egyes nézőben: lehet, hogy ő lesz a halvány fénysugár a végtelenül sötét éjszakában?

Nem a ruha teszi az embert. Hamlet hiába veszi le fekete ingét, a gyász és a keserűség ott tombol a szívében. Így Malcolm is hiába porolja le tiszta zakójának ujját, ha a lelke már feketedik. És ehhez mérten borul el mindjobban Czibere arca.

 

kovacs_krisztina_0.jpg

Elöl Czibere Krisztián, mögötte Bittner Dániel, Korcsmáros Sndrás, Nádas Gábor Dávid. Jobbra tovább: Gulyás Ádám, Kocsis Fülöp Soma, Sipos András, Fodor Boglárka. A karzaton a boszorkányok (balról jobbra): Efstratiadu Zoé, Fekete Patricia, Korcsmáros Felicia (fotó: Kovács Krisztina)

   

    Az előadás idején szinte végig színen vannak a boszorkányok. A túlvilág háromtagú, szoros egységet alkotó képviselőtestülete egy pillanatra sem hagyja kétségek közt a nézőt: ők irányítanak. Mindig és mindenkor. Legyen szó táncjelenetbe forduló szeretkezésről, tőrdöfésről, pisztolylövésről, őrületről. Ők irányítanak. Varázslattal, szóval, tettel, homályos jóslatokkal. Vagy talán a DJ a dirigáló a téboly hangjaival….?
Sakkfigurák vagyunk egy olyan játszmában, amelynek kimeneteléről már rég döntöttek odafönt. Mi csupán igazodni tudunk az általunk nem sejtett, ám előre megírt végzethez és a hátralévő időhöz. Állítólag így is tudunk még egy kis időt, még egy kis életet csalni magunknak és magunkért.
Tegyük fel a kérdést: megéri?

 

És válaszoljuk meg önmagunknak a legközelebbi, a Spirita Társulat által bemutatott Macbeth előadáson!

 

 

Tovább olvasom

Színi krónika

Ősbemutatóra készül a Tomcsa Sándor Színház

 

Széles színskálán a migránsok

 

Matei Vișniec Migránsok című, 2016-ban megjelent darabjának többszólamúsága abszurd fonalaival szövődik napjaink geopolitikai anyagába. A benne kiépülő világ inkább nevezhető körképnek, mintsem aktuálpolitikai állásfoglalásnak.


Nem kijelentéseket tesz, hanem körüljár, rávilágít, megszólít. Emberi sorsok homokszemei akasszák az eddig olajozottan forgó nagyvilági gépezetet: a vándorló és a befogadó gondolatainak háttérében tátong a meg nem értettség üressége, a megoldás hiányának elveszett segélykiáltása. Mindeközben, felcsillanni látjuk a túlmagyarázások homályába burkolózó irányítók belső ügyködéseit is. A több szempontból is élesen aktuális darab körüljárja az egyéni életek szilánkjaiból mozaikszerűen összetevődő megváltozott helyzetet. Reflektorfénybe helyezi a jelent, ám vetületei különleges nézői hozzájárulással válnak igazán jelen idejűvé. Ebben az előadásban elsődlegessé válik a felmutatott világ személyes, nyílt befogadása. Színre lépnek a folyton-mosoly álarc mögé bújt hóhérok: az emberi életekkel zsonglőrködő csempészek, a „humanista” gyerekcsempészek, és a szív-lélek szervkereskedő. Előbújnak a háttérmunkások is: a szókovács agytornász és szófogadó politikus társa, és a célkeresztben haláltáncot járó közemberek, a megázott migránsok, és a naiv jólelkűséggel megáldott vidékiek személyében. Az előadásban egyszerre húz szét és zár össze az elidegenítő erő és a fullasztásig összezsúfolt emberi sorsok hasonlatossága.

 

16735888_1862020964077981_1770097987_n.jpg


A megszokott Vișniec-i abszurditás eltávolító hatása csökkenni látszik groteszk jelenünk mindennapi kavargásában. Kinek mit jelent elhagyni az otthonát, mit jelent a befogadás, milyen okok vezérlik a lavinaként robajló újkori honfoglalást, és természetesen van-e megoldás a problémára? Ezekre és ezekhez hasonló kérdésekre keres válaszokat a Tomcsa Sándor színház társulatával készülő új előadás, Zakariás Zalán rendezésében.
Tehát, problémafelvető, elgondolkodtató kortárs előadásra számíthat az udvarhelyi közönség, egy olyan szöveg színpadra állításával, amelyet a magyar nyelvterületek egészében elsőként mutat be a Tomcsa Sándor Színház.

 

Tovább olvasom

Színi krónika

Zentai vendégjáték a Budapesti Nemzetiben

 

Szerelemben a boldogság, háromszor

 

Egyesek szerint az érzelmek túlértékeltek, pedig ez a mozgatórugó, még a legabszurdabb helyzeteket is elfogadható valósággá változtathatja. Szép Ernő karaktereit kimért léptekkel vezeti a boldogság fele, néhol komikus, néhol tragikus, legtöbbször pedig tragikomikus megnyilvánulásokba ágyazva. A 20-adik század kabaré mögé bújtatott történeteit nem kis kihívás a jelenbe helyezni, hogy megfogható üzenettel képezhesse le szereplői valóságát. Mezei Kinga, rendezésében ez a kor a maga figuráival, egymásközti viszonyaival és társadalmi jelenségeivel gyors tempójú, ám precíz játékban jelenik meg a színpadon.


A Május van, Tisztelt úr című előadás Szép Ernő három egyfelvonásos művét (Május, Kávécsarnok, Tűzoltó) viszi színpadra. Mindhárom történetet a boldogság utáni vágy köti össze, legyen az egy depresszióban szenvedő férfi haláltánca az élet fele, egy túl kiteljesedett nevet hordozó kisember nőkeresése, vagy akár egy szép özvegy és egy elhivatott tűzoltó egymásra találása. Mindhárom esetben pedig a szerelem válik megoldássá.

 

13123004_1015244831857095_6676466346791549034_o_masolata.jpg


Az első felvonásban megjelenő parkot, nyugodt májusi álmosság leng körbe, mindössze egy pad és egy fa társaságában, amelynek csendjét vidám élénkséget sugárzó fiatal pár töri meg. A randevúra érkezők életigenlése éles kontrasztban áll, a saját akasztására megfelelő pillanatot kereső magányos férfiéval. A szép, csendes tavaszi este éppen megfelelőnek ígérkezik a sokadjára idezarándokoló öngyilkosjelöltnek, ugyanígy lesz ez a tökéletesnek ígérkező pillanat a hódítani vágyó fiúnak is. A szándékok különbsége ellenben a maguk igazságában érhetőek tetten: a szerelmet nem a hamis bókok, hanem az őszinte megértés indítja útjára. Így, Dévai Zoltán beletörődött öngyilkosának tekintetét, Lőrinc Tímea lány-figurájának kitörő életkedve fordítja el a halál fájától.

 

13119813_1015245341857044_7666910192164728669_o_masolata.jpg


A következő felvonásban a természetet ábrázoló miliő korabeli kávéház belsejére vált, melyben nyugodt lépésben halad minden kávéházi nap, mígnem a rendet egy ismeretlen „Fiatalúr” kifizetetlen kuglóffogyasztása töri meg. Ebben a rusztikus térben is egymásra csúsznak a kimondott és kimondatlan gondolatok, Fanny (Lőrinc Tímea) a felháborodott kávézótulajdonos és Alajos (Nešić Máté) a gyámoltalan vendég párbeszédében. Fannyt az úr kezdeményezésének késlekedése, míg Alajost saját elveszettségének tudata — ő ugyanis pont úgy megelégedett volna a Lajcsi névvel, mint a napi ingyen kuglófokkal, így legalább egyikhez sem szükséges felnőnie,— vezette a félreértésekhez. Azonban párosuk energikus játéka hamar a megoldás felé vezeti töretlen akaratú karaktereiket: a kölcsönös érzelmek kifejezése itt sem maradt el.

 

13103380_1015245501857028_1839335121852996641_n.jpg


A harmadik és egyben utolsó felvonás nagyban támaszkodik az arcjáték és a testi humor kifinomultságára, amely után nem marad el a kívánt komikus hatás sem. A kisváros lakói korhű, ám egyetemes emberi tulajdonságokat tükrözve vezetnek rá a szorult döntéshelyzetbe keveredett ember iróniájára. A szépséget cseppet sem nélkülöző özvegy, Lőrinc Tímea előadásbeli harmadik bravúros karakterformálásával, legkevésbé sem törődik a szomszédok megbélyegző tekintetével, amikor az ablakból epekedő Tűzoltóval kacérkodik, miközben Virág György alakítása valóság-hitellel tölti fel elrajzolt karakterét. Az elhivatott tűzoltó döntéshelyzetének képtelenségét, amelyet a városban és az özvegy nő keblében egyszerre lángra kapó tűz okoz; öntudata teszi még nehezebbé. A hivatás vagy a férfiélet közötti dilemma és cselekvésképtelenség, egyszerre dönti semmibe ez eddig gondosan felépített önképét.

 

13123000_1015245738523671_8384841802187311811_o_masolata.jpg


Az előadás három felvonáson keresztül fűzi a különböző szituációkat és karaktereket, korabeli tematikus háttérrel egyetlen gondosan kivitelezett lánccá. Mezei Kinga rendezése és díszlettervezése nem hagy rést kívánatlan áthallásoknak, mely torzítaná az előadás jelenidejűségét és oly módon fogja meg ezt a korszakot, hogy üzenetében egyszerű legyen: szerelemben van a boldogság.

Tovább olvasom

Színi krónika

Örkény Színház – József és testvérei

 

Jelentés nélkül


Nem egyszerű dologra vállalkozott Ascher Tamás és Gáspár Ildikó, amikor meghozták azt a döntést, hogy az Örkény Színház színpadára emelik át Thomas Mann klasszikusát, a József és testvéreit. Egy rendkívül hosszú és tartalmas műről beszélünk, amely egy emberiség-történetet vázol fel. József történetét követve az emberi kultúra kialakulásának gyökeréig hatolunk, a sok-sok mikro történeten és szereplő révén korokon vonulunk át, miközben főhősünk bukásait és felemelkedését követjük nyomon. Nagy igazságokat és bölcsességeket rejt magában az életre és emberi létünkre vonatkozóan, amely az irodalom klasszikusává avatta Mann művét.

 

Egy ilyen színpadi adaptáció létrehozása remek alkalom arra, hogy tanulságos párbeszédet nyissanak és folytassanak az alkotók a nézőkkel, együtt gondolkodjanak és létezzenek, közös múltról és sorsról beszélgetve. Meggyőződésem, hogy a színház elsődleges feladata olyan szélsőséges emberi történetek bemutatása, amelyekből tanulhatunk, és amelyeknek kivétel nélkül rezonálnia kell a lelkünkkel, az életünkkel. A bevonás-befogadás élmény hiánya egy színdarab halála: amennyiben nem érzem, hogy hatással van rám, egy percig sem fog tovább érdekelni, ami a színpadon zajlik – függetlenül attól, hogy mekkora munka húzódik meg egy előadás létrehozása mögött, vagy mennyire impozáns a tárgyalt darab. Hogy az alkotók közlésvágya hogyan kerül a felszínre, már a művészet kifejezésmódjának, az alkotófolyamatnak fő kérdése, és ez az, amelynek engem érdekelnie kell.
A József és testvérei leginkább azért csalódást keltő, mert nem a saját kockázati tényezőin, hanem a ráhatás teljes hiányán bukik el. Talán az ember első gondolata a darabbal kapcsolatban az, hogy miképpen fogja megélni azt az öt órát, amit a darab az estéjéből igényel. Ez, függetlenül az első felvonás teljes érdektelenségétől, nem teljesen figyelmen kívül hagyható részlet: nem azért válik problémává a hossz, mert töménynek és soknak érezzük az elbeszélést, hanem mert az előadás képtelen lényegi mélységgel és tartalmas pillanatokkal megtölteni az erre rendelkező időt. Gáspár Ildikónak nyilvánvalóan erősen élnie kellett a sűrítés eszközével az adaptálás során, elmondásuk szerint szükség van ennyi időre, hogy teljességében át tudják adni az előadás lényegét. De az sem teljesen mindegy, hogy ez hogyan zajlik.

 

16602429_1260362644046631_4487695405202524010_o_masolata.jpg


A rendezés becsületesen igyekszik prezentálni az eredeti mű nehezen átlátható viszonyrendszerét, és ebben nem is téved nagyot: az Örkény szinte teljes társulata több szerepben is a színpadra lép. A közérthetőségre való, izzadtságszagú törekvés miatt azonban megbomlik az egyensúly, a sokat és sokszor indokolatlanul használt narratíva ugyanis nem egy esetben gyengíti azt, ami a színpadon történik. Számos, hatásosnak tűnő jelenet bicsaklik meg azon, hogy túlmagyarázzák azt. Az erőltetettség jelenléte viszont csak akkor volna valamiféleképpen értékelhető, ha figyelmünket képes lenne fenntartani az, ami a színpadon történik. Így sajnálatos módon inkább elkeseredett invitálásnak tűnik, hogy az alkotókkal tartsunk erre az útra. Inkább komikus, mintsem drámai az előadás hangvétele, amit a színészek játéka még inkább megerősít.


Nem akarom elhallgatni azonban azt sem, hogy volna kikkel tartani: hogy tulajdonképpen mennyi tehetséges színész dolgozik a teátrumban – és talán ez is részét képezi a voltaképpeni csalódásnak. Tudni, hogy ha ezek az emberek egy jobb koncepció során találkoznak, ez az előadás kihagyhatatlanná vált volna. Itt van mindjárt Patkós Márton, a színház fiatal színművésze, aki szinte mindent megtesz azért, hogy hitelesen adja át József történetét. Minden túlzástól mentes, belülről felépített alakítása kiválóan domborítja ki a szerep esszenciáját, ő az, akiért végtére is megérte ennek az előadásnak megszületnie. Az érett Józsefet alakító Polgár Csaba sem hazudtolja önmagát: következetesen próbál továbbépítkezni, kicsúcsosítani mindazt, amit előtte Patkós megkezdett és amit József jelenléte jelent a darab végén. Kettejüket, valamint karakterüket is Gálffi László köti össze, József apja, a háromszög csúcsa, aki szinte keretbe foglalja a fiatal fiú sorsát.

 

16487062_1260362894046606_312584750777164756_o_masolata.jpg

A figyelem fenntartásának teljes hiánya okozza azt is, hogy egy ilyen kritika esetében nem lehetséges belülről elemezni, értelmezni a látott előadást. Kívülről látunk mindent: a sokat mondó, néhol elgondolkodtató életigazságok fontosak, de önmagukban állva jelek csupán, jelentés nélkül. Ezek a tanítások képtelenek egy szerves egésszé válni, és megtámogatni az alkotói produktumot. Így áll elő az a súlyos helyzet, hogy megkérdőjeleződik a darab teljes létjogosultsága. Az, hogy a József és testvérei alapvető, fontos igazságokkal bír, hogy egy kivételes művet tisztelhetünk benne, természetesen kétségtelen. Azonban ha színpadra álmodjuk a mesterművet, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a színház, ez a kivételes művészeti ág a jelenidejűségből táplálkozik. Nem állíthatunk ok nélkül szobrot a múlt egyik mesterművének: nem tisztelhetünk valamit úgy, hogy valamennyire nem nyitjuk meg önmagunkat, korunkat, gondolatainkat általa. Valamivel gazdagítanunk kell a lelkünkből, valamit mondanunk kell, éreztetnünk kell, hogy miért van szükség rá. Éreznem kell, hogy nekem ezt az előadást látnom kell; és tudnom kell ezáltal azt is, hogy mi az az üzenet, tanulság, amiből tanulnom kell.


Fotó: Horváth Judit

Tovább olvasom
Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű

%d blogger ezt szereti: