Orient – POSzT – epilógus

A porond pszichológiája

Mutatványokat, csodákat, trükköket látni, más életeket végigélni, elfelejteni, kik vagyunk, előre látni az időben és visszautazni a múltba, kipróbálni a halált és feltámadni…

A cursor leugrik a lóról, öles léptekkel fut mellette egy darabig, majd ismét a hátán terem. A fürdőteremben kellemes pára, a víz tánca tükröződik a mennyezeten. A thrák harcos lábát égeti a homok, ahogy belép az arénába. Az atléta felveszi a kölcsönét, amelyet akkor kell visszafizetnie, ha megnyeri a versenyt. Az istálló-tulajdonos ellenőrzi a fogatokat a rajt előtt. A lakoma vendégei ezüstneműt kapnak búcsúajándékba. A színész-rabszolga verset tanul. Hárman ugranak az utolsó ingyenes helyre az amfiteátrumban. Africa provinciában a bennszülöttek foglyul ejtik az elefántot, mely a következő viadalon panaszos trombitálással próbál kitörni a cirkuszból. A magistratus szándékosan elrontja az eskü szövegét az ünnepi játékokon. Az istenek engesztelésére az egész ünnepségsorozatot meg kell ismételni… százhetvenhat ünnepnap van már az évben.

Életképek az antik Róma sokszínű kulturális életéből. Hangverseny, színház, pantomim, cirkusz, lakoma, viadal, fürdőzés. Plautus és Terentius vígjátékai, gravitációt meghazudtoló táncosok és artisták, birodalom-szerte emelkedő amphiteátrumok. Viadalok, a földre szórt ajándékra vetődő tömeg, cirkuszi kivégzések. A művészet legéteribb szférái és a legelemibb ösztönöket mozgásba hozó véres jelenetek.

A színház, mely az antik görögségben féktelen Dionüszosz-ünnepeivel, többnapos drámaversenyeivel a kulturális élet hegemón szereplője volt, Rómában versenytársra akadt a cirkuszi látványosságok képében. A mitológia, a színház és a „biztonságos borzongás” iránti igény olvadt össze az arénában, amikor a gladiátorküzdelmek szünetében néhány halálraítélt bűnözővel jelmezben, díszletek között játszatták el egy bukásra ítélt mitológiai szereplő végzetét; a történet kifejlete halálbiztos volt.

Ha századunk emberét megkérdezzük, milyen asszociációi támadnak a „kultúra” szó hallatán, válaszából leszűrhető, hogy az antikvitás óta csak a technikai lehetőségek változtak, az igények nem. A kultúra alapvető funkciói az ókortól fogva változatlanok: szórakoztatás, politika és korteskedés, vélemény-nyilvánítás, kapcsolatteremtés a megfoghatatlannal.
Amikor Rómában a köztiszteletben álló polgár sírjánál a holt lelkek kiengesztelésére feláldoztak egy embert, a túl- és evilág lépett interakcióba. Amikor az emberáldozat halotti szertartását a feláldozandók küzdelmével tették érdekesebbé, majd a sír tövétől a Forum Romanumon át a viadal bekerült az amfiteátrumba, akkor a szakrális jelleget kiszorította a szórakoztatás. A cirkuszban tomboló tömeg éljenezte vagy éppen fújolta a császárt – kész az elégedettségi felmérés. A játékszervező egész vagyonát a látványosságokba fektette, hogy sikerrel induljon az áhított hivatalért; a császár nevében ajándékokat osztottak a széksorok között – kész a választási kampány. A középkori mirákulumok, misztériumjátékok és liturgikus drámák Isten udvarába terelgették a nyájat – a vásári bohózatok és bábjátékok a komikum nadrágkorcába rejtve csempészték be az ellenzéki véleményt. A mindenkori cenzúra átkutatta a zsebeket, de a nadrágkorc az újkorban is ötletes rejtekhely maradt. (Kérdésed van? Világmegváltó gondolat? Fordulj a bohóchoz…)

„Elegem van ebből a színházból…” „Ne csináld a cirkuszt!” Csúnya veszekedések teátrális mondatai. Mégis: miért „csináljuk a cirkuszt”? És a színházat?
Az ember ősidők óta rituálékkal veszi körül magát. Hétköznapi, vagy éppen funkciótlannak tűnő cselekményeit többletjelentéssel ruházza fel: most rajzolok a falra, de nem azért, mert rajzolhatnékom van; most jól berúgok, de nem azért, mert másnapos akarok lenni; most megtanulok egy szöveget, de nem azért, hogy a memóriám erőltessem; most apró embereket rángatok egy kötélen, de nem azért, hogy végre elszakadjon a zsinór. Azért teszem mindezt, hogy sikerüljön a vadászat; hogy megnyerjem az ügyemnek Dionüszoszt; hogy aki engem néz, felálljon és ütemesen összecsapdossa a két tenyerét; hogy egy paraván mögé bújva elmondhassam, mit gondolok a Bibliáról. Hogy a színpadi ábrázolásban valaki másként lehessek önmagam.

 

S hogy ezt ne magányosan tegyem, ősidők óta társakat gyűjtök magam köré a szertartásaimhoz. Együtt megbirkózni a túlvilággal, üdvözülni, pokolra menni, istenekkel, sohavolt – emberekkel találkozni, kilépni a hétköznapokból egy légüres térbe. Mutatványokat, csodákat, trükköket látni, más életeket végigélni, elfelejteni, kik vagyunk, előre látni az időben és visszautazni a múltba, kipróbálni a halált és feltámadni… 
Megannyi különös jelenség, melyeknek átélése iránti igény az emberben ősidők óta változatlan, s melyek közös eredője: a színpad.

Ha valaki azt kérdezné tőlem: miért csinálunk színházat? Azt mondanám: folytasd a sort és megtudod. Miért nézünk színházat? Folytasd a sort és megtudod. Miért kerekedett az ókori Rómában a cirkusz a színház fölé? Folytasd a sort és… nos, e kérdéseddel fordulj inkább a bohóchoz. Ismétli-e a történelem önmagát? Erre ő sem fog tudni választ adni.

 

 

Képek: Eöri Szabó Zsolt, Kálmándy Ferenc és Simara László