Önmagunkkal szemben

A Szputnyik Hajózási Társaság Heilbronni Katicája a POSzT-on

Kettévágott színpad, két asztal és másfél méter a játéktér és nézők között. Ennyi jut a Szputnyik Heilbronni Katicájának. Mégsem érezzük, hogy túl kevés, vagy túl sok lenne. Pont jó, pont itt jó.

Furcsa és megfoghatatlan légkör lengi be a pécsi kamaratermet, ünnepi és egyben szívfacsaró. A bent ülők és a bejutásra várók fojtott izgalommal várják az előadást, mert ez az utolsó. Nem csak darabtemetés, nem csak egy évad végi lezárás. Ez a Szputnyik Hajózási Társaság, egy korszak vége is.

Először a hangulat fog meg, a helyzet, a vergődés, amiben Katica (Kurta Niké) képes lenne a mártíromságra. A fejük fölött ingázó lámpa a vallatóterem félhomályába von. Egy pillanatra Katica is lejön közénk – nézők közé – kívülről szemlél. Az egész álomkép, mint ahogy ezt csukott szeme sejteti is.

A szerelem nem tiszta, nem egyértelmű, nem is tud az lenni, csak vágy Katica részéről, tagadás Friderick, Sugár grófja oldaláról. Hogy miből következik az ellenállás, és mi hajtja Katicát, hogy mindent eltemetve a gróf után menjen, nem tudjuk. Nem is kell, hogy tudjuk, mert nem egy klasszikus lovagdrámát látunk. Egymással szembenálló hús-vér alakokat, akik mind küzdenek a céljaikért, ki elbukik, ki győz, ki értelmetlenül menetel.

Katicával szemben Thurneck Kunigunda (Bach Kata) áll – gondolhatnánk, és a rendező, Kovács D. Dániel erre módszeresen igyekszik is ráerősíteni azzal, hogy Katicát tiszta fehérben, Kunigundát pedig feketében látjuk végig. Ám ez csupán belemagyarázás lenne, mint ahogyan azt fejtegetni is, hogy a fehér itt a tisztaságot jelképezi-e, a fekete pedig a romlottságot. Katica ugyanis végső soron egyetlen emberrel hadakozik, az pedig saját maga. Saját önös érdekeit, saját vágyát kellene legyőznie ahhoz, hogy a kezdeti álomképből – képletesen vagy valójában – kitörhessen, és az elrajzolt világ helyett, amit az egyszerű, ám mégis sokatmondó fényjátékokkal az előadás elénk tár, meglássuk a rozoga asztalt, a kopott ruhákat, a lecsupaszított valóságot.

Ez a hadakozás végső soron akkor teljesedik ki, amikor a lány fizikailag is levetkőzik. A megnyilatkozás naturális, mégsem zavaró, nem érezzük idegennek, szükségszerű következménye és utózöngéje a lelki túlfűtöttségnek. Egyben mutatja azt is, hogy minden előttünk zajlik, nincs a néző számára rejtett pont. Ezzel a gesztussal ügyesen álcázza az előadás azt a hiányosságát – ha egyáltalán hiányosságnak nevezhető, és nem szándékolt dramaturgiai lépésről van szó –, hogy a főbb szerepeken kívül sok esetben egy ember játszik több karaktert. Hatalmas feladata van itt Szabó Zoltánnak, aki egymaga birkózik meg kilenc szereppel, hozzá kell tenni: bravúrosan. Sem színészileg, sem színpadképileg nem egyszerű megjeleníteni ezt a változást, hiszen Szabó sok esetben magával beszélget. Hogy további színészek hiányát nem érezzük, nagyrészt az ő színészi játékának és a rendezés összehangoltságának köszönhető. A hatásos hangeffektek – a kilőtt nyíl, a lesújtás hangjai – erősítik és segítik a jelenetet, ami talán így még befogadhatóbbá válik, mintha követve a naturalista ábrázolásmódot, a tényleges harcot láttuk volna.

A jelmezek hangsúlyos, hétköznapi, mai kort idéző ruhák. Afféle modern áthallás ránk, XXI. századi emberekre. A kettős – vagy többes – szerepet játszók előttünk lényegülnek át, a színpad szélén, és nem a takarásban öltöznek. Hogy ezt mi a székünkben ülve természetesnek vesszük, és nem vonja el a figyelmünket, abban nagy szerepe van az előbb említett nyitottságnak, vagy el nem rejtettségnek.

A heilbronni Katica jó előadás volt. A Szputnyik Hajózási Társaság jó csapat volt. Ezzel az előadással, ezekkel a színészekkel, és Kovács D. Dániel rendezésével méltó módon búcsúztak.

Képek: Dömölky Dániel