Odúra vágyva

Samuel Beckett: Első szerelem – bemutató Debrecenben

Balogh Tibor kritikája

Elbeszélés a színpadon, egyetlen szereplővel – vagy majdnem egyetlennel. Mészáros Tibor vállalkozott arra, hogy a Godot-ra várva szerzőjének talányos szövegét megszólaltassa. Segítője rendezőként, Gemza Péter volt. Az adaptációt a Csokonai Nemzeti Színház Víg Kamaraszínházában játsszák.

„Egyik nap a vécéről jövet a szobám ajtaját zárva találtam, a holmimat pedig az ajtó előtt halomba rakva. El kell mondanom, hogy nagyon szorulásos voltam akkoriban. Alighanem a szorongás okozta a székrekedésemet. De vajon csakugyan szorulásom volt? Nem hiszem. Nyugalom, nyugalom. Mégiscsak úgy kellett, hogy legyen, mert mi mással lehet magyarázni azokat a hosszú, keserves üldögéléseket a vécén, a klozeton? Sosem olvastam, ott még annyit sem, mint másutt, nem álmodoztam és nem töprengtem, rámeredtem a szögre akasztott kalendáriumra, szakállas fiatalember színes képe volt látható rajta, bárányok vették körül, biztosan Jézus volt, két kézzel széthúztam a fenekemet, és nyomtam, egy! khmm! kettő! khmm! mintha eveznék, és csak azon igyekeztem, hogy mielőbb visszajussak a szobámba, és elnyújtózzam. Ez bizony székrekedés, nemde? Vagy talán összetévesztem a hasmenéssel? Minden összekeveredik a fejemben, a temetők és menyegzők, ilyen és olyan székletfajták. Nem volt sok holmim, a földre hányták, az ajtó elé, még most is előttem van a kis kupac abban a sötét benyílóban, amely a szobámat a folyosótól elválasztotta.”

Így kezdődik „én” tényállásszerű hajléktalansága. Apja halála után, a félnótás legény szűrét kiteszi a családi házból a rokonság. Az enyhe évszakokban egy padon meditál. Telire, elhagyott tanyasi tehénistállóba veszi be magát. Szerelemre lobban iránta egy prostituált, a lakásába fogadja, s a nehéz testi munkája mellett, gyermeket szül neki. A kölyök bömbölése azonban visszakergeti a férfit a jól bevált hajléktalanságba.

Hajléktalan nagyjából kétféle van. Az egyik valamilyen természeti katasztrófa, vagy társadalmi műhiba következtében veszíti el a feje felől a fedelet, a másik a zsigeri hajléktalan. Utóbbi nem áldozat: a társadalmat maga rekeszti ki. A zsigeri hajléktalanság kezdeti fázisa lappangó. Ebben a szakaszban valaki – jelen esetben az apa – fedelet biztosít számára, gyámolítja, közösségben tartja, az „én” azonban védekezik az énjére törő közösség ellen, s elsáncolja magát – itt éppen a családi ház egyetlen vécéjébe.

Mészáros Tibor a szóburjánzást kedvelő színészalkat, a monológok mestere; a játéka kegyelmi pillanataiban monológművész. Ilyenkor nem csak ébren tartja a figyelmet, de a szóél-váltogatások számtalan variációjával új minőséggé rendezi a szövegösszefüggéseket, tehát nem szimpla, fizikai ébrenlétben tartja nézőjét, hanem a szellemi bekapcsolódásra ösztönzi. Olykor hirtelen éleslátó, máskor mórikálóan együgyű, ám a suta megoldásait is beragyogja bizonyos báj, mondjuk úgy, az üdvözültség sármja.

„én” charmeur autista. Az őt jellemző tünetcsoport 1946-ban kapott nevet Amerikában, kizártnak vehető, hogy Beckett a modell mintájára írta a novellát; sokkal valószínűbb a személyes életérzetének tükröződése, a spontán önéletrajziság. Imponáló a Mészáros mutatta egykedvűség, ahogyan elmondja, mennyire közömbös, mi tartja benn a vécén, a székrekedés-e, vagy a hasmenés, hiszen azt sem tudja, melyiknek mik a jelei. Pontosabban, imponáló az, ahogyan ez a kontúrtalan, ugyanakkor a külvilág felől érkező ingerekre azonnal összerezzenő lény, egy nőnek meg tud tetszeni. Hiszen a „nő” belezúg. Addig jár mellé a padra, amíg haza nem viheti.

Ez az „otthon”, a „nő” lakása a díszletalap. Amint „én” megérkezik, kiüríti a szobáját, a folyosóra hordja a bútorzatot, hogy csak a fekhelye maradjon, egy éjjeli lámpával és valami éjjeli edénnyel. A szobasaroknál egymás felé nyíló két ajtó kialakíthat egy alkalmi odút, ami menedék lehet a belakhatatlan térben.

A „nő” szobája bordély, ám „én” nem az ott folyó tevékenység, hanem a vendégek által okozott zajártalom miatt kel ki magából. A végzetes helyzet azonban a gyermekáldás: a saját gyermeke elviselhetetlen zaj forrása: muszáj elmenekülnie a környezetéből, ha az anyja oly makacsul ragaszkodik hozzá.

Gemza Péter rendezői munkája elsőrendűen a díszletkomponálásban érvényesül. Alkalmam volt a térsejtelem előidézésére való képességét megcsodálni korábban is, amikor a sepsiszentgyörgyi M Stúdióban  Abe Kobo regénye, A homok asszonya adaptációját rendezte meg (Fagyöngy). Ott bambusz rudakból ácsolt erődítményben él az asszony. A váz erős, de lyukas a tér. Ha nincs ott senki, akkor is, mintha volna… egy figyelő, leselkedő, alkalmatlankodásra kész, tehát fenyegető egyed. Feszengővé, képzelgővé teszi az asszonyt, s vele bennünket is. A nagy megrendülés pillanatában elmozdul a helyéről az erőd. Ezt az elmozdulást láttam viszont, amikor „én” a hajléktalanságát feladta: földre simult a nagyjából középre állított, téglalap alakú, megdöntött bádoglemez, a téli menedéket adó csűr teteje.

Ez a tető beázik. Törlőpapírtól ritkán háborgatott fenékárok („széthúztam a fenekemet”) alakzatát idézi a rozsdacsík, amely a lyukon becsordogáló csapadék hatására keletkezett. A lecsöppenő víz zaját legkedvesebb holmija, a kalapja beáldozásával fogja fel. A gesztus kivételes nagysága nyithatna az értekezésben egy fejezetet arról, hogy a pszichopaták álomrendszerében a visszatérő beázás-élmény az elfojtott Oidipusz-komplexusra enged következtetni. Ezt azért nem tehetjük egészen zárójelbe, mert a „nő” nappal nem tud közel férkőzni hozzá testileg: álmában kell vele ölelkeznie. (Egy rövidke időre megszegik a monodráma íratlan törvényét azzal, hogy két ajtó között átvonul testet öltve, pucéran a „nő”. Ez nem igazán sikeres szabályszegés, talán hatásosabb lett volna sztroboszkópos megvilágításban körbejáratni a szobában, mint a látomások egyikét. A sztroboszkóp, ilyesfajta funkcióban amúgy is jelen van másutt.)

Az elbeszélőhely – az origó – egy pad. A pad egy fedél nélküli zongora. A billentyűzete az ülőke, a rajta tett óvatlan mozdulatokra megszólal a zongora, a leütött hang zaj, ijedelemforrás. Egyébként a nappali elnyújtózkodás, az elmélkedés/meditáció terepe. A szöveg hordozta, elejtett utalásokat (apró tüneteket) érzékletes beszédszünetekkel teszi hangsúlyossá Mészáros. Előadásának fő ereje az arányérzékében rejlik. Nem kitetten, plakátszerűen, mintegy diagnózisként adja tudtunkra az „én” személyiségtartalmát, hanem mindig a belső cselekményben betöltött fontosságához igazítottan. Feltéve, hogy egyedül van. Amikor megvillan a sztroboszkóp, vélhetjük, hogy megkettőződik valamiképpen, heves dialógusba keveredik valakivel. A főhivatású hajléktalan folytonos, filozofikus pörben áll Istennel, ám eszeveszett érvelése valójában fedőtevékenység: az irigység leplezése: „én” irigyli Istentől a körpanorámás égi odúját – a szavatolt magányát –, ahonnan látszik a világ, de a közelébe férkőzni nem lehet. Isten a sikeres ember, aki úgy teremtette meg a világot, hogy faképnél lehessen hagyni, hogy ne kelljen neki füldugót beraknia, amikor megelégeli a zaját.

(bt)

Fotó: Máthé András