Az emberi varjakról s az igaz szerelemről
A Szakírói kurzus[i] hallgatóinak vélekedése a Hangjegy Színház előadásának felvételéről
Szerkesztette: Rosznáky Varga Emma
Tamási Áron Énekes madara a „székely Kék madár”, a boldogság keresésének meséje, egyedi, szivárványos csodavilág, a néplélek világa. A történet szerint Gondos Eszter és Gondos Regina vénleányok. Vőlegényük ugyan van, ám azok gonoszul bánnak velük, így aztán minden sérelmüket testvérükön, a 16 éves, üde szépségű Magdón vezetik le. Móka gyöngéd udvarlása, majd a nővérek és a titokban Magdó után vágyakozó vénlegények erőfeszítései, hogy a bimbózó szerelmet eltiporják, megerősítik Magdót. Fellázad, és Mókával együtt harcol az irigység, gonoszság, féltékenység ellen, ami gyűlölködve elpusztítaná az igaz szerelmet.
A karakterekben ott munkál egész eddigi életük, minden fájdalmuk, vágyuk, reményük. A rendező, Szabó Sebestyén László, aki maga is színész (Nemzeti Színház), fontosnak tartja megmutatni ezeket a belső történéseket mint a tetteket motiváló egyéni igazságok jogos, sokszor elfojthatatlan követeléseit. A balladai komorságot ellensúlyozva jó érzékkel, kedves iróniával jeleníti meg az egyszerű néplélek humorát. A valósággal párhuzamosan megjelenő misztikus-hiedelmes világból kétpólusú feszültséget teremt, ami az előadás során egyre fokozódik, míg elvezet a katartikus feloldásig.
(Nagy Szilvia)
Az előadás dinamikáját a változó sebességű és intenzitású jelenetek ütemes rendszere adja, amiben a szünetek és a jó időzítés révén a darab humora is érvényesülni tud. Az atmoszféra megteremtésében segítenek a népzenei aláfestések, illetve hangsúlyos pillanatokban a rendezés a zenével, a mozgással és a fényekkel is erősíti és elősegíti a vészjósló hatást, minden sötétebbé, vörösebbé válik ezekben a helyzetekben.
Az első felvonás lassan, fokozatosan építi fel a vénleányok, Eszter (Katona Kinga) és Regina (Barta Ágnes) irigységét – mely kezdetben még ártatlan csipkelődésnek tűnhet – Magdó (Szász Júlia) fiatalsága, valamint Mókával (Mészáros Martin) való tiszta szerelme iránt. Az első felvonás komolytalanság érzetét erősíti a két udvarló, Lukács (Bordás Roland) és Máté (Kovács Tamás) megjelenése, valamint házassági ajánlata, ami azonban később szintén csak veszekedéshez és újabb konfliktushoz vezet.
A második felvonásban minden szereplő feltárja szándékát, illetve vágyát, vallomások követik egymást, melyek olykor tiszták, egyszerűek, olykor azonban csábítóak és önzők. A megfogalmazódott féltékenység és utálat ezek után fajul tettlegességig, Mókát behajítják a kútba, a gyilkossági kísérlet azonban sikertelenül végződik.
(Both Gréta)
A megismételt elemek használata gyakori rendezői megoldás (rendező: Szabó Sebestyén László). A kezdőkép a Dobos szövegének többszöri, egyre gyorsuló szövegmondásával indul, zenei aláfestéssel, az összes szereplő felvonultatásával.
Az összes szereplő nagyon fiatal, nem látványos a korkülönbség a vénlányok (Gondos Eszter: Katona Kinga, Gondos Regina: Barta Ágnes) és vénlegények (Bakk Lukács: Bordás Roland, Préda Máté: Kovács Tamás), valamint a fiatal szerelmesek (Magdó: Szász Júlia, Móka: Mészáros Martin) között. Ennek a számlájára írható, hogy a színészi játék lendületes, dinamikus, viszont a mélyebb vonások, a karcosabb humor és összjáték hiányzik. Az anya szerepében Szűcs Nelli vall a szerelemről, sűrű színészi pillanatokat teremtve.
A fontos dramaturgiai pillanatokat erős fényváltás kíséri, például mikor Eszter húgának, Magdónak a szerelmétől kapott egyik kis tojását összetöri. A két fiatal igaz szerelme adja meg a táptalajt a csodáknak, melyet a két nővér és tíz- tizenöt éve udvarló vénlegényeik elirigyelnek tőlük. A csoda a megmaradt kis tojás lenyelése után kezd megjelenni a kiéleződő, életveszélyes helyzetekben.
(Táborosi Margaréta)
„Az emberi varjakkal mit csináljunk?” – hangzik el a kérdés a nyitójelenet első pár percében, melyet akarva-akaratlanul, szinte jelenetről jelenetre feltettem magamban. Tettem mindezt úgy, hogy megannyiszor én sem tudtam eldönteni, hogy az adott szituációban ki a varjú és ki a madárka. Ugyanis a Gondos-lányok története többdimenziós, nem lehet kategorikusan kijelenteni egyik szereplőről sem, hogy jó vagy rossz. Ehhez azonban szükséges a tettek mögötti valamennyi motiváció, az emberi lélek mélységének megismerése, ezt pedig e koncepció legtöbbször figyelembe is veszi.
A rendezői koncepcióban kitüntetett szerepet kap a zene, mely a népi élethez, hiedelemvilághoz képes még közelebb hozni a nézőt, a darabot pedig szépen kíséri. A dalok terén a legnyersebb és erőteljesebb mozzanat kétségkívül a harmadik felvonásban felcsendülő, a megtört Eszter által előadott „Ó, bú látott, nagy kínt vallott gyarló testem” kezdetű népdal – néhány strófa erejéig megáll a levegő a színpadon. De a vénlány, a vénlányok fájdalma, szerencsétlen sorsa nem menti fel őket a bűnük, többek között az irigység, az árulás alól – ők emberi varjak.
(Lengyel Emese)
A varjúkárogásra emlékeztető vitázások és jól láthatóan átélt csalódások árnyalttá teszik az összes szereplőt, hiszen egyáltalán nem beszélhetünk dialektikus felállásról. Ezeket az embereket egyedül az ösztön vezérli és nyilvánvalóan az nyer, aki egészen a cselekmény végéig képes annak ellenállni. A boszorkány akár kecske, varjú vagy saját alakjában (Vrabecz Botond, aki mint dobos, három vénasszony és pap is megjelent a színpadon) folyamatosan kísért, így igaz, hogy gyakran csak a sarokban meghúzódva, de hatást gyakorol a szereplőkre.
Ondraschek Péter díszlete és jelmezei a maguk puritánságában igazán varázslatosak. Középpontban egy viskó nagyvonalakban elkészített vázát látjuk, amit csak foltokban töltöttek ki deszkákkal, így a teljes realitás igényét hátrahagyva minden a néző képzelőerejére van bízva. Ennek kiváló példája a fa is – ahova Móka felmászik a vénlegények elől –, ami rögtön megidézi a magyar népmesék egyszerű formákból megrajzolt környezetét. A deszkarések lehetővé teszik a fénnyel való aktív játékot, így hol a varázslatos napfelkeltével, hol pedig a misztikus fényekkel színesítik a színpadot, ezáltal is szerves részévé válva a dramaturgiának. Hasonlóan a zene, ami nem csak a dikció háttérzajaként vehető ki, hanem folyamatosan ismétlődő a vidám és vészjósló pillanatokat körkörösen megidéző olykor nyomasztó hangzás is.
(Varga Bianka)
A misztikus-gondterhes felütés után jazzes folkzenei betét következik, mely már az előadás elején stílusbeli kakofóniát sejtet. Ez az idegenség-érzet mindvégig a nézővel marad, s főként a férfikarakterek játékában mutatkozik meg igazán. Bordás Roland oda-nem-illően börleszkes mozdulataival például inkább kisfiús, mintsem férfias a falusi agglegény szerepében.
A nővérek tizenöt, illetve tíz éve tartó, történetünk idejére már kissé fals turbékolása Magdó szép reményeinek antipódja. Barta Ágnes kitűnő bugrislány, bár a darab elején halkabb, mint a többiek, amiért talán a komikus intenzitással fogyasztott szárazkolbász-pálinka kombináció által előidézett teliszáj felel. Parasztos magánhangzónyújtásaival azonban senki más nem versenyezhet.
A darab tetőpontja azonban egyértelműen a tyúkanyóból könnyein át fiatal szerelmessé szellemülő Kömény Ignácné Márta (Szűcs Nelli) monológja. Márta szavai, apró mozdulatai, végső lemondása kiválóan passzolnak Tamási már-már mágikus realizmusra hajazó stílusához. A rapszodikus előadásmód mellett a parasztiságot szinte csak nyomokban tartalmazó rendezés majdnem tökéletes harmóniába hozza az akció-dikció-drámai csönd hármasát. Az előadás feloldásaként a két énekes madárnak csupán a csivitelését halljuk, szárnycsapásaik a néző számára láthatatlanok maradnak. Az Énekes madár ezen feldolgozásában azonban a kimondottak mellett még azt is jól esik „hallgatni”, amiről csupán a csendek beszélnek.
(Ozsváth Eszter)
Van valami mágikus asszonyi erő és nemcsak a székely nőkben, ami erőt és méltóságot ad a gyengébbik nemnek. Valami makacs erotika abban, ahogy valaki 15 év várakozás után tagadja meg a „kalákában házasodást”. Van valami erő és függetlenség ezekben a nőkben és ha elég figyelmesek vagyunk, másodpercekre elcsíphetjük a színésznők arcán. Talán nem a puszta ösztön és véletlen műve ez.
Elhangzanak szövegek, melyek utalnak a fiatal pár és a másik két pár között lévő korkülönbségre. Sajnálatos, hogy ez a szövegen kívül semmilyen más eszközzel nem lett megmutatva. Talán egy más történetet nézhettünk volna végig. Bár nem is ez volt az előadás „hibája”. Izgalmas, szép történet. Csodálatos alakításokkal és igazi torokszorítós jelenetekkel tarkítva. Utólag visszagondolva mégis azt éreztem, hogy didaktikus és hosszú.
Az előadás vége mégis “csoda” volt. Számomra mindig csoda a színházban, ahogy a nézők láthatatlan arcán megcsillan az értelem – az a láthatatlanul is eltéveszthetetlen érzés, hogy az üzenet célba ért, a nézők (és játékosok) közössége pedig együtt megértett valamit. Például az életet a halál után, abból, ahogyan egy madárka csiripelt a sötétben. Hirtelen megbocsájtottam mindent és élveztem, ahogy a jó elnyeri méltó jutalmát. Élveztem ezt az emberekben mélyen elásott, gyerekkorunkból visszamaradt mesevégi nyugalmat, a világ rendjének és az Isten kegyelmének közös élményét, tapasztalatát.
(Keresztes Ágnes)
Az Énekes madár nem könnyű választás, a darab egyik ismérve épp a problematikussága, a székely író ugyanis egy ritkán alkalmazott dramaturgiai eszközhöz nyúlt: a csodához. Tamási Áron színpadi szövegeiben a megoldás gyakran egyenlővé válik a csodával, egyfajta természetfölötti, ha úgy vesszük „kegyes” feloldással, ez jelenik meg az Énekes madár végkifejletében is, ahogy a tiszta és jóravaló szerelmesek hirtelen köddé válnak és eltűnnek megtorlóik elől. A befejezés egészen költői, a szerző így fogalmazott erről: „[…] érzésem szerint a jövő drámája nem a tények művészi megszerkesztése nyomán születik meg, hanem olyan költői mű lesz, melynek szárnyaló szertartása alatt bűvölet szállja meg a néző lelkét, és édes megrettenéssel fogja érezni, a szentek vagy a madarak sorába került.”
Szabó Sebestyén László rendezésében inkább a darabindító négyes tudott kiteljesedni, maguk mögé szorítva a tiszta szerelmesek játékát. A néző inkább a beteljesületlenségük miatt kegyetlenkedő idősebbekkel tud együtt rezdülni, amely számomra nem jelenti a mű félreértelmezését, csupán azt, hogy a szerző által előrevetített színház képe még mindig csupán álomkép.
(Rosznáky Varga Emma)
A dráma megírásának idején komikusnak ható témákon, mint az erőszak, az alkoholizmus és vénkisasszony csúfolás, ügyesen továbbsiklik, így kihangsúlyozva ezeknek a jeleneteknek a barbár természetét.
Katona Kinga és Barta Ágnes nem megszokott vénkisasszonyok: élettel teliek, vágyakozóak, miközben minden szavukban és gesztusukban benne van a sóvárgás, hogy sorsukat megfordíthassák. Ez az elfojtott érzelemdömping kap szabad utat az előadás végén, ahogy a végső megsemmisülést felváltja az ebből fakadó hihetetlen nagy bosszúvágy. Bordás Roland és Kovács Tamás, hiába hogy számtalan lehetőség adódik, mégsem válnak ripaccsá, sőt az által, hogy minden mondatukat teljes drámaisággal tálalják, egyedül nekik sikerül igazán humorossá válni.
Összegezve, minden sutasága ellenére a Nothes Theater Énekes madara elbűvölő, bájos és aktuális, de nem aktualizáló feldolgozása Tamási Áron drámájának. Egyszerűsége és szépsége egy kellemes kapcsolódási pontot nyújt a népszínművek világához, miközben egy percig sem válik bokacsapkodós népszínművé.
(Sorbán Csenge)
Tamási Áron: Énekes madár. Rendezte: Szabó Sebestyén László. Játsszák: Katona Kinga, Barta Ágnes, Szász Júlia, Bordás Roland, Kovács Tamás, Mészáros Martin, Szűcs Nelli, Vrabecz Botond. Díszlet és jelmez: Ondraschek Péter.
[i] A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. (PIÜ) Szakírói kurzus címmel – a PIM Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetének szakmai közreműködésével – 10 hónapos programot hirdetett, amelyre szeretettel várta a színház és a cirkusz világának megismerésére, annak bemutatására kedvet, elhivatottságot érző fiatalokat.
Képek: Kaszner Nikolett
