“Nincs hajlamunk a képmutatásra”

Balogh Tibor a POSzT versenyprogramjának összeállításáról

Három-három előadást külön-külön ajánlott a POSzT idei versenyprogramjába a két válogató. Balogh Tibor, a Magyar Teátrumi Társaság által delegált színházi szakember szerint nem az ízlésükben, hanem az engedményrendszerükben tértek el egymástól Perényi Balázzsal a lista összeállításakor. Ketten együtt 235 előadást láttak egy év alatt, 49.000 kilométert utaztak, mégsem hiszik, hogy megismerték volna a teljes magyar színházi palettát.

–  Miből fakad, hogy a nyolc közös mellett három-három előadást külön ajánlottak a programba? Miért választották ezt a megoldást? Vitát takar ez vagy inkább két kialakult esztétikai világ kölcsönös tiszteletben tartását?

– Egy tulajdonságunk feltétlenül közös Perényi Balázzsal: nincs hajlamunk a képmutatásra: miért hirdessük, hogy mindenben egyetértésre jutottunk, és teljességgel vállaljuk a listát. Ízlésharmóniában dolgoztunk az egész éven át, megbíztunk a másik rábeszélő-lebeszélő szavában, amikor arról kellett dönteni, muszáj-e valamelyik előadást mindkettőnknek látnia, vagy elegendő az egyikünk véleménye ahhoz, hogy kihagyjuk a beválogatható produkciók köréből. Az esélyesek közé csak a másikunk által is látott munka kerülhetett.
A kölcsönös bizalom alapja az volt, hogy rögtön a színházjárásunk kezdetén megmutatkozott; egy-egy előadás erényeit vagy gyöngéit, a színészi kvalitást azonosan ismerjük fel, tehát a minőségeszményünk és a formanyelvérzékünk rokon. A válogatói évünkben nem születtek művészettartalmukat tekintve abszolút megkerülhetetlen előadások, ezért engedékenynek kellett lennünk a minőségeszményünkkel szemben: a sok magas színvonalon létrehozott, megmutatásra érdemes, de vitára ösztönző előadás közül enyhített szigorral lehetett választanunk. Nem az ízlésünk tartalmában, hanem az engedményrendszerünk alapjait illetően tért el egymásétól a véleményünk: Balázs egyetlen értéktengelyen igyekezett rangsorolni, én az arányos engedékenység elvét követtem.

– Azt említette, nem születtek megkerülhetetlen előadások a válogatás ideje alatt, ám sok kiemelkedő igen. Vajon mi lehet ennek az oka?

– Az alkotás hatványozott izgalmi állapot. Az ihlet kipattanásához gyakran külső katalizátorra van szükség. Politikai apály idején dolgoztunk, az addig kormányzó erők megőrizték pozíciójukat a választásokon: a győztesekkel rokonszenvező művészek elégedetten, a vesztesekhez kötődők bánatosan ernyedtek a foteljükbe. Ilyenkor születhetnének a nem szócsőművészeti, hanem formanyelvi megszólalásukban virtuóz előadások, ezeknek a létrehozásához azonban belső rákészülési időre, átlényegülésre van szükség. Az utódainknak valószínűleg a minőség bőségzavara okoz majd fejtörést.

– Javarészt olyan színházakat válogattak be, amelyek minden évben jelen vannak a POSzT-on. Újabb bizonyíték ez arra, hogy ők képviselik a legmagasabb szakmai színvonalat?

– A békéscsabai színház még egyszer sem járt itt. Tudtommal újonc a Trafó, a Jel Színház, sőt bizonyos értelemben a Szputnyik is (ők azonos néven, lényegében két alakulatot jelentenek). Ezek a szabályerősítő kivételek. Tény azonban, hogy a színházi teljesítmények a minőségi sportok eredményeihez hasonlatosak. Ritkán bukkannak fel a semmiből világrekorderek. A magas színvonal eléréséhez kitartó műhelymunka vezet, s persze a beidegzett képességek érvényre jutnak olyankor is, amikor vékonyabb sugárban árad az invenció.  

– Milyen képet kaptak a megtekintetett 235 előadás után? Kialakult Önökben kép egy évadról, irányzatokról, netán a magyar nyelvű színház egészéről, jelenéről? Milyen témák, műfajok népszerűek, foglalkoztatják most leginkább a színházcsinálókat?

– Voltak kedvenc darabok, hármat láttunk a Liliomból (Molnár Ferenc), A Mester és Margaritából (Bulgakov) és a Csongor és Tündéből (Vörösmarty). A szerelemvágy örök, a szerelmesek gyarlók, a szerelem kiteljesedésének akadályai számosak, a szerelem karon fogva jár a depresszióval, van hajlamunk arra, hogy a földi boldogság esélyében ne higgyünk.
A megtekintett 235 előadás után torz kép alakult ki bennünk, mert közel ötszázat nem láthattunk (az évi termés 800 körüli). Folytatódott idén is a POSzT történetének kezdetektől kialakult hagyománya, a színházvezetők nehezen szánták rá magukat bemutatóik hivatalos benevezésére: a tapasztalatunkra, az ösztönünkre és hírvivőkre hagyatkozva, önszántunkból indultunk el, és bukkantunk sok izgalmas előadásra. A direktorok nem neveztek olyan előadásokat, amelyek jellemzően a nagyközönség kedvére valók, s kevésbé vonzzák az ítészeket. Ennek az okait elemezni kell, és változtatni a POSzT egészének értékstruktúráján – én így gondolom. 

– Volt olyan szegmense a színházaknak, amelyre Ön különösen odafigyelt, kardoskodott érte?

– A munkamegosztásban én a vidéki állandó színházakra összpontosítottam főként, míg Perényi Balázs a gyermek-, báb-, nevelési és alternatív színházkultúra irányában tájékozódott mélyebben. A határon túli társulatok előadásait – részben – együtt látogattuk a kisvárdai és a Thália színházbeli programválogatókkal, az erdélyi utazásaikkal azonban nem volt szerencsénk, több előadás elmaradt.

– Mit jelent személyesen egy színházzal foglalkozó embernek, ha ő válogathatja az országos szemle programját?

– Eddigi pályámon három színház menedzsmentjében dolgoztam. Kecskeméten kezdtem, majd egyszer vissza is tértem oda. Debrecenbe Gali László igazgató hívott, akivel együtt települtünk át Egerbe, újraalapítani a korábban megszüntetett társulatot. A válogatás alkalmával, szinte minden városban összefutottam olyan színésszel, akivel együtt töltöttünk több-kevesebb időt valamelyik társulatnál. „Jöttél ideszerződni?” – hangzott refrénszerűen az ölelésen túli kérdés. Ezt jelentette.

– Mennyire telítődött az elmúlt egy évben színházilag? “Túlette” magát vagy a sok város, előadás után születtek újabb és újabb érdeklődései?

– A napokban már mással is foglalkozom, van egy kertünk, amelynek szőlősor alkotja a természetes kerítését, ezt készülök metszeni. Közben szállítom a tipográfusnak a válogatásról megjelenő könyvem cikkeit. A színházzal való telítődés furcsa dolog, leginkább a dohányzáshoz hasonlítható (sohasem cigarettáztam). A függőség örök. Sietős pillanatokban viszont nem szívják a füstöt egészen tüdőre. A válogatás vége felé azon kaptam magamat, hogy maximális koncentrációval kezdtem nézni az előadásokat, ám amint tudatosult bennem, hogy a produkció nem esélyes a meghívásra, lankadni kezdett a figyelmem. Vissza kell változnom normális színházrajongóvá.

– Hogyan készül Pécsre? Önfeledett fesztivállátogatóként vagy a program egyik gondoskodó apjaként?

– Jelen voltam eddig mind a 14 pécsi fesztiválon. Amikor az országos színházi szemle ötlete megszületett (1979), pedig éppen a kezdeményező szervezetnél (Magyar Színházművészeti Szövetség) dolgoztam. Sok régi folyamodvány névtelen fogalmazója vagyok, ezért nem lehetek önfeledt fesztiválvendég, legfeljebb a jövőért aggódó eleven ős.

Csicsely Zoltán