Nina – Réka – Johanna

Beszélgetés Tompos Kátyával, a Nemzeti Színház tagjával

Az egykor osztatlan Nemzeti emlékét megidézve – 1873-ban ment végbe a drámai és operai szak elválasztása – operabemutatót tart a Vidnyánszky Attila irányítása alá került, mai Nemzeti Színház: Paul Claudel – Arthur Honegger Johanna a máglyán című drámaoratóriumát adják elő. Johannaként Tompos Kátyát látjuk majd, akit nem csak erről a feladatáról, hanem a szerep megformálásához vezető személyes útjáról is kérdezek.

Egy korábbi beszélgetésünkkor azt mondta, a kamaszkorát elkülönült lényként élte meg. Most bevallom, a válaszát előhívó kérdésem akkor azért fogalmazódott meg, mert éreztem a viselkedésében valami felnőtti félrehúzódottságot: mintha külön pályán is jártak volna a gondolatai, ami közben beszélgettünk. Most pedig a világa centrumában él, egyre-másra mutatkozik társasági rendezvényeken. Hogyan lett például pezsgőlovag?

Talán félreértett, kamasz sem úgy voltam, hogy nem beszélgettem senkivel, hogy elhúzódtam a sarokba. Megvolt a társaságom, pont annyira szerettem emberekkel lenni, mint a többiek. Viszont én ott tudok közösségi ember lenni, ahol meghagyják a saját teremet is. A pezsgőlovagság úgy jött, hogy sűrűn megfordultam a borfesztiválokon, ott láttak meg, és kértek fel. Elmentem, nagyon jól éreztem magam, s nem felejtettek el a szervezők sem, és kapom tőlük sűrűn a meghívásokat. Nagyon szeretek a borfesztiválokra járni, a társaság miatt részben, de azért is, mert nincs jobb alkalom a magyar borkultúra megismerésére. Szebbnél szebbek a magyar borok. A kötődésem egyébként családi gyökerű, az unokatestvérem borász. Boldogult apukám legkisebb testvérének fia, aki átvette a villányi birtokot, s örömmel látom, mennyire megindultak vele. Egyre több hordójuk van, egyre finomabbak a borai, a Cabernet franc és a Portugieser.

Mit gondol, Jeanne d’Arc elkülönült lény lehetett?

Szerintem, részben biztosan. A hangjai. Azokat a hangokat rajta kívül aligha hallotta bárki is. Mint az életben szokott lenni: ha valaki hangokat hall, akkor hülyének nézik. Ezt, gondolom ő is átélte elég sokáig és hosszan.

Amikor visszaemlékszik a kamaszkori helyzetére, hogy ott is volt, de mégsem volt ott a társaival: a saját terében a saját világának a gondolatait építette tovább?

Igen, azt hiszem, ám nem gondolom, hogy ez annyira jó, annyira termékeny jelenlét volna. Ha az ember együtt van valakikkel, akkor legyen együtt száz százalékosan, vagy ne legyen velük. Hogyha elkalandoznak, s valami egészen máshelyen járnak a gondolataink, az hosszú távon megfertőzi az együttlétet. Nincs értelme. Az önmagam elkülönültség-emlékére hagyatkozva, aligha tudnám felépíteni ezt a szerepet.

Még kezdeti szakaszban tart a próbafolyamat. Gondolom, a részletek kidolgozásáról korai lenne beszélgetnünk. Tájékozódik próbán kívül a szerepe felől?

Minden fellelhető forrásból. Elkezdtem utána menni, hogyan jöttek az angolok, mennyit segített Jeanne d’Arc a franciáknak, és próbálom azzal párhuzamba hozni, amilyen az élet manapság. Nem sok különbséget tapasztalok, nem sokat fejlődött az óta az emberiség: maximum a fegyverzet modernebb, több mindenkit el lehet pusztítani korszerűen, de amúgy át lehet hozni az egész ügyet a mai életbe.

Mi van a mai életben a máglya helyett?

Fizikailag?

Vagy egyébként…

Ugyanolyan koncepciós perek folynak például kicsiben-nagyban, naponta. Tönkre tudnak tenni valakit úgy, hogy az egy máglyahalállal felér. Megfosztják a kedvenc munkájától, vagy olyan belesimulásra kényszerítik, ami maga a megsemmisítés. A hétköznap embere tesz kísérletet a megalkuvásra, a beolvadásra, de ezek belsőleg szétzüllesztenek. Johanna nem számol ilyesmivel. Egyszerű parasztcsaládból származik, nem tud olvasni sem, de az, hogy valahonnan, egy följebbvaló által irányított lény; meghatározza, hogy ő nem fogja akarni kisakkozni, milyen válaszokat érdemes adnia a megúszáshoz. Nincs is szó megúszásról. Azt teszi, ami a dolga. Neki meg van adva valahogy, mintha meg lenne írva, hogy ő mártírhalált haljon. Hogy nem lehet más a választása, azt ő abszolút érzi.

Korábbi szerepeihez tudja illeszteni a Johannát?

Sok előadás szól arról, hogy valaki egyedül van a saját ügyében, és senki nem érti, miért teszi azt, amit tesz. Nekem például nagyon érdekes volt most az István, a királyban: abszolút nem gondolkodtam soha ebben a darabban, nekem nem volt a szerepálmaim között a Réka (Koppány leánya) szerepe. A próbák kezdetén kicsit távol is tartottam magamtól. Nem arról volt szó, hogy nem akartam, hanem egyszerűen nem érdekelt annyira. Aztán ahogyan elkezdtem tanulni a dalokat, észrevétlenül belemélyedtem, és minél beljebb kerültem, annál inkább éreztem: nagyon hálás szerep – bárhogy is van körítve. Látszatra technikai elem, igazában azonban lélektani, hogy olyan csendek vannak a Réka énekei körül, amelyek által ő lesz a nyugvópont: mindig kitisztul a kép, amikor megjelenik. Eleinte azzal hadakoztam, hogy nagyon sok a rockos szám benne, rendre két erőteljes dal között kell megszólalnom, és valami arra hajtott, hogy átvegyem azoknak a ritmusát. Vissza kellett magamat fognom, le kellett nyugodnom. Amikor aztán megéreztem ennek a feladatnak a jó oldalát, akkor meg nagy előszeretettel nyugtattam le a környezetemet a dalok által, és egy kicsit úgy érzem most – itt a próbafolyamat elején –, hogy tudok az előző szerepemhez kapcsolódni. Ehhez tudom kötni leginkább, valószínűleg azért, mert időben is közeli még, de köthetném a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból Tonkájához, akit gúnyol az egész falu, a Sirály Ninájához, de még a szintén zenés darabbeli, a Holdbeli csónakosban játszott szerepemhez is, ahol királylányként az volt az egyetlen álmom, hogy feljussak a holdbeli csónakoshoz, márpedig aki oda törekszik, az el fog égni.

A színpadi éneklés terén jelent majd kihívást ez a szerep?

Az egészet tekintve jelent majd élményt, hogy komoly zeneműben veszek részt. Prózai a szerepem, egy gyermekdalocskát fogok énekelni– ez nem illeszkedik a táncosok, operaénekesek munkájához. Ettől függetlenül, a prózai szerepek megformálása is igényli a zeneismeretet – nagyon pontosnak kell lenni. Szcenírozott oratóriumról van szó, mindenki megmozdul, ha jól tudom, egyedül a zenekar helye rögzített.

A legutóbbi beszélgetésünk alkalmával éppen abban a kegyelmi helyzetben volt, hogy a színháza nagyvonalúsága következtében elmehetett világot járni. Rákövetkezően már ismét a színházi feladatok jöttek, s most úgy tűnik, megint zsúfolt lesz az évada. Tekintsünk előre egy csöppet. Örömmel mondja, hogy a Johannát követően Gorkij Éjjeli menedékhelyében orosz rendező, Viktor Rizsakov keze alatt fog dolgozni. Ön Moszkvában, a Határon túli oroszok VI. moszkvai filmfesztiváljának díjkiosztó gáláján hatalmas sikert aratott: erdélyi magyar és román népdalok, valamint egy orosz cigányrománc előadásával kápráztatta el a közönséget. Alekszandr Mihajlov filmszínész, a játékfilm-zsűri elnöke azzal kezdte beszédét: „kislány, ne hagyjon fel az énekléssel, nagy kincs a hangja, de magának orosz románcokat kellene énekelnie!”. A moszkvai lelkes filmfesztiváli fogadtatása hozta meg a kedvét ahhoz, hogy orosz rendezővel dolgozzék a színpadon, vagy korábbi keletű ez a kívánság?

Régóta szeretném kipróbálni, milyen lehet orosz rendezővel dolgozni. Érdekel, milyen hatással lesznek rám az oroszul kimondott instrukciók, mennyire fogok másként játszani. Mennyiben befolyásolja az alakításomat az, hogy valaki az aktuális darab anyanyelvén magyarázza el, mit vár tőlem. Az Éjjeli menedékhelyen kívül az Ahogy tetszikben és a Boldogságtöredék című, Galambos Péter – Kovács-Cohner Róbert által írott, Kondor Béla műveit és életét megidéző darabban lesz még szerepem. Remélem azért, hogy marad időm a zenekarunkkal való fellépésekre is.

Balogh Tibor