Néró Dunaújvárosban

A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban január 22-én, a Magyar Kultúra Napján mutatták be Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő című regényének színpadi adaptációját.

Csadi Zoltán, a Bartók Kamaraszínház prózai társulatának tagja és egyben a darab rendezője, a produkció létrejöttéről így nyilatkozott:

 

– A legérdekesebb és a legizgalmasabb színházi feladatok közé tartozik, amikor egy olyan műből hoznak létre színházi produkciót, amelyet más műfajban, jelen esetben regényben írtak meg.Mennyiben tekintetted kihívásnak a regény színpadi adaptációját?

– Egyrészről nagyon nehéz feladat volt egy regényt színpadra állítani, mert nagyon sok olyan leíró rész volt benne és narratíva, amit nehéz volt képekben megjeleníteni. A formát kellett megtalálnunk, ahol a regény által felvetett képek, az emberi kapcsolatok és pillanatok felszínre tudtak kerülni és szerves részévé válhattak az előadásnak.Nem lehetett az egyes szereplőket csupán kiragadni a regény szövegéből, hanem el kellett őket helyezni egy sajátos színházi atmoszférában. Másrészről nagy szabadságot adott, bátrabban elrugaszkodhattunk a megírt szövegtől, változtathattunk az adott szituáción.

– A regényben Nero életútját, sorsának „véres költővé” alakulását több térben és időben elkülönülő esemény határozta meg. A Te színpadi adaptációdban melyek voltak azok a főbb események, amelyek során Nero korlátlan hatalommal rendelkező zsarnokká alakult át?

– Nero az egész életét arra tette fel, hogy költő, művész legyen. Be akart kerülni abba a bizonyos „másik világba”, aminek egyetlen valós hírnöke Britannicus volt. Mindent ezért áldozott fel, sőt elpusztította a körülötte lévő embereket is, mire azonban a legközelebb került ehhez a vágyott állapothoz, elpusztította önmagát is. Hol vált véres költővé a történet folyamán? Véleményem szerint, amikor eljutott arra a pontra, hogy saját szülőanyja, jelképes értelemben véve a „szülőföld” ellen követett el merényletet. Nero ebben az esetben azt pusztította el, aki által ő is létezhetett, és ez végérvényesen megváltoztatta őt.

– A játéktér kialakításából azt lehetett feltételezni, hogy a közönség nem a hagyományos értelemben vett dramatikus szöveg színpadra állítását láthatta, hanem egy olyan előadást, ahol hangsúlyt kapott a vizualitás, a képekben való gondolkodás. Mondj néhány szót a produkció főbb rendezői elveiről?

– Az előadásban a ciklikusság érzékeltetését nagyon fontosnak éreztem, a történet napfelkeltekor indult Nero születésével majd napnyugtakor, a halálával ért véget. Ezért is lett a műfaji megjelölése, a „drámai kórusmű napkeltétől napnyugtáig”. Célunk az volt, hogy az előadás egy összművészeti produkció legyen, olyan eszközök segítségével, mint például az élő zene, az emberi hang, a kórus megjelenítése, ezzel is visszautalva a klasszikus színházi hagyományokra. Az előadás létrejöttében több jeles alkotó is részt vesz. A Bartók Kamaraszínház prózai társulatának tagjai mellett, Rubold Ödön Jászai- díjas színművész Seneca szerepében lép színpadra, továbbá az erdélyi zeneszerző, Cári Tibor által megkomponált zenék kísérik végig a darabot. Szakály György Kossuth-díjas balettművész nevéhez kötődik a koreográfiák elkészítése. A történet a jelenkor embere számára aktuális kérdéseket tárgyal. A hallhatatlanság ideája, az önmegvalósítás problematikája, a művészet és a hatalom érdekellentéte, össze nem férhetősége révén időtlenné alakítja a cselekmény mondanivalóját. A múlt és a jelen közötti párhuzam megjelenik a díszletben és jelmezekben is. A látványtervet Tihanyi Ildikó készítette.

Mudra Ágnes