Németh Fruzsina Lilla: Caligula helytartója (Nemzeti Színház)

A HATALOM SZÖRNYE

Kortársunkat, Szász Jánost és az 1992-ben elhunyt Székely Jánost sok minden köti össze. Mindketten a művészetekkel jegyezték el magukat, az előbbi Balázs Béla- díjas színházi és filmrendező, az utóbbira pedig mindhárom műnemben alkotó, kivételes kvalitású íróként emlékezünk. Mindkettejük életművét a (magyar) történelem és az ember, a hatalom és az ember kapcsolata, valamint a döntések meghozatalának nehézsége, az ambivalencia iránti érdeklődés jellemzi. Most közvetlenül egymásra találtak: Szász Székely legjelesebb darabját, a Caligula helytartóját vitte színre.

A mű ősbemutatóját negyven évvel ezelőtt Gyulán tartották, a Várszínház történetének abban a szakaszában, amikor a hely szelleméhez illeszkedően, még elsősorban történelmi játékokat kínáltak a közönségnek, és az országhatár közelsége okán megkülönböztetett figyelemmel voltak az erdélyi alkotók iránt. Az újbóli bemutatónak van személyes indítéka is: a Gyulai Várszínház nemrégiben kinevezett igazgatója, Elek Tibor irodalomtörténész, a doktori értekezését Székely Jánosról írta, s úgy gondolta, direktorsága méltó nyitánya lenne a Caligula helytartója előadása. Terve az előző igazgató, Gedeon József és a Nemzeti Színház vezetője, Vidnyánszky Attila együttműködési szándéknyilatkozata szellemében, a Nemzeti színészeinek közreműködésével valósulhatott meg. Szász rendezésének kőszínházi változatát a Magyar Dráma napján (is) láthatta a közönség a Nemzeti Színházban.

A Gobbi Hilda teremben egy rácsos pást fogad minket. A két oldalon helyét elfoglaló nézőben felmerülhet az a feltevés, hogy harc, párviadal részese lesz. Ezt nemcsak Vereckei Rita díszletének matériája sugallja, ugyanis „harciasságot”, feszültséget áraszt a színdarab folyamán felhúzott-emelt, óriási, műanyag csomagolópapírok tömkelegéből összegyúrt, kitömött bábu is. Valamint a fontosabb dramaturgiai pontokon halkan beszűrődő, enyhe frusztrációt keltő zongora- és hegedűszó. Az egykori Római Birodalom „divatja szerinti” jelmezekben megjelenő színészek a pástjelleghez híven balról és jobbról közelítik meg a „küzdőteret” (így tettek a Phaedra szereplői is Patrice Chéreau 2003-as rendezésében). Csupán a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kara negyedéves osztályának hallgatói bontják ezt meg római légiósként, amikor kezdéskor a sötétben többször körbe futják a stadionszerűen berendezett színt.

Egyfajta XXI. századi moralitást mutatnak be nekünk a Nemzeti színészei. Moralitást, mert a középkori műfajra jellemző „bűnök és erények harca” nemcsak a jelmezek színszimbolikájában jelenik meg – világos tónusú ruhákban láthatóak a zsidók, míg javarészt fekete egyenruhában feszítenek a rómaiak –, hanem a súlyos gondolati, filozófiai tartalmakat hordozó (korántsem könnyed és egyszerű mondatokból álló) dialógusokban is. És XXI. századi, ugyanis itt (és talán amúgy a világban) nincs, nem létezik az abszolút Bűn és az abszolút Erény. Szász rendezése a relativitásra, sokszempontúságra épülő szószínház. Olyasfajta, amely az elhangzott tézisek mellé semmilyen plusz látványi elemet nem igényel – a színészek arcán és testtartásán, mozdulatain kívül. Nemcsak a tér elrendezése, a Molière-féle, nézőkhöz is (meg nem is) intézett kiszólások és nézések, hanem a színészi játékmód dinamikája, szuggesztív ereje is beránt a vitába és az abból fakadó eseményekbe. Abba a vitába, amely a császár szobrának a jeruzsálemi templomban való felállításáról szól. Részeseivé válunk a hit, a vallás valamint a transzcendens és az emberi parancs, az ember által megalkotott kötelességek és a hatalom harcának.

A történet Kr. u. 39-41. között játszódik Júdeában. Petroniusnak, Caligula császár helytartójának parancsot kell végrehajtania: be kell vinnie a császár szobrát a jeruzsálemi templomba. A zsidó nép számára elképzelhetetlen, hogy a szobor bekerüljön a templomba. És nemcsak elképzelhetetlen, hanem lehetetlen, mert, ha mégis megteszik, a templom megszűnik számukra templomnak lenni, hiszen az Úr akkor onnét kiköltözik, eltávozik, mihelyt belépnek a szoborral. Trill Zsolt szinte észrevétlenül válik a harcias, kötelességtudó, agresszív és félelmet keltő helytartóból megtört, az abszolút igazságot sehogyan sem találó, folyamatos ellentmondásokba ütköző, önmarcangoló Petroniussá. Soha nincs egy nyugodt perce a színpadon, folyamatos mozgásra, „mozgolódásra” kényszeríti a bensőjében feszülő, kínzó kétely és a döntéskényszer, amelyet szimbolikusan testesít meg az őt a felemelése során már-már agyonnyomó, óriási báb. Tornagyakorlatai és folyton meggyújtott gyufaszálai ennek a lelki gyötrődésnek kivetülései. Noha a darab végén, a bábu tetején ülve látjuk őt, a gyufaszálakat továbbra is gyújtogatja, s a gyújtogatást sercegő hangeffektek kísérik. Lehet, hogy az egyik morális harcot megvívta, ám az örökös tépelődés, az ember önmaga ellen vívott háborúját még nem nyerte meg.

Trill remek ellenpontjaként jelenik meg Horváth Lajos Ottó, mint a hit, a zsidó vallás és Isten/Jahve képviselője. Zsidó főpapként való szikár, határozott és megingathatatlannak tűnő alakítása itt-ott „meginog”. Ám ez a megingás nem a színészi teljesítményből, hanem a karakterből fakad, hiszen Isten szolgája is csak ember, aki eredendően gyarló. Ily módon esik Barakiásként egy-egy pillanatra a kételkedés bűnébe. Ezt a kétdimenziós karaktert – Trill összetett figuráját kiegészítve – tisztán, hangszínbéli különbségekkel (is) hozza Horváth.

A kettejük (inkább verbális, semmint fizikai) folyamatosan eltolt, nyughatatlan középpontú viadalában tűnik fel a vallás nyújtotta igazságba fanatikusan kapaszkodó, merényletre készülő Júdás – vagyis az egyetemi hallgató Bölkény Balázs, aki örömünkre bukkan fel a jól ismert arcok között. No, és persze, Palesztina királya, Bodrogi Gyula! Küzdelme nyomán a császár visszavonja a szoborállítási rendeletét, majd visszavonja a visszavonást. A népe érdeke szolgálatára esküdött király lemond. Egy kegyelmi pillanat, amikor a tehetség varázsa és az életben-színházban felhalmozódott tapasztalat egybeforrasztja a színészt a szerepével: a lénye igazolja a szerepet, a szerepe sugározza a lényt. Nem gyávának, hanem bölcsnek és sziklaszilárdnak látjuk: egyszerre a királyt – és Bodrogit

A morális végpontok között, a „senki földjén” próbál kisemberként élni a maga igaza és becsületessége szerint Petronius két segédtisztje is. Kristán Attila az arisztokrata származásból fakadó magasztossággal és higgadtsággal, Bordás Roland pedig az alulról feltörni vágyással, az ifjakat jellemző becsvággyal egyensúlyoz lojalitás és (személyes és/vagy hatalmi) érdek között. Ám hiába az egyensúlyozás, el kell veszniük. Nem úgy, mint Rácz József Deciusának, aki Caligula császár követeként alapvetően decens, vívódásának jelei legfeljebb egy-egy leheletfinoman cinikus gesztusában érzékelhetők. Ő, együtt Petroniusszal, életben marad. A hatalom azonban egyszerre teszi szabaddá és fogollyá annak birtokosát. A „megtehetek bármit, bármikor” illúziója már Barakiás és Petronius vitájánál szertefoszlik, hiszen az egyiket egy nem látható „erő” iránti elkötelezettség és szolgálat, a másikat pedig lelkiismerete, önnön jóindulata és személyes meggyőződése „tartja fogva”. Vagy fordítva. Vitájuk a mindenkori kisebbség és a hatalom viszonyának morális dilemmáit, cselekvési lehetőségeit is hordozza.

Szász János előadása maga a virtuozitás: a változatos – emberi, térbeli, hangzásbéli – dimenziók egyvelege. A rácsozott küzdőtér alján, a homokban egy szintén rácsok által fedett óriási szoborfej látható. Idézi a római kort – olyan, mintha csak egy, az Aquincumnál lévő rom lenne –, ami közben jelképezi az arctalan bábu fejét, a császári szobor arcát, hiszen a bábu végig „farkasszemet néz” a császárral. Megidézi ugyanakkor a hatalomban rejtőzködő, kétszínű szörnyet, amely elhiteti velünk, hogy birtoklásával jót tudunk tenni, hűek tudunk maradni önmagunkhoz és engedelmesek a feljebbvalónkhoz… Persze mindig lesz egy nagyobb, erősebb hatalom, egy rosszabb új szörny, amely a börtönébe (a börtönünkbe) taszít minket. Becsületesség, engedelmesség, hit, könyörület, bizalom ˗ minden (emberi) érték viszonylagos, nincs általános mérce. Minden döntésért és tettért mi magunk vagyunk a felelősek, legyen az parancsszóra vagy saját akaratból végrehajtatott/végrehajtott cselekedet. És csak mi tudjuk feloldozni magunkat – ha tudjuk. Ha akarjuk.

 

Képek: Eöri Szabó Zsolt