Nemes egyszerűséggel Ricsi

A Turay Ida Színház műszaki vezetője

A Turay Színház egy nagy család. Család, mert sokszor többet vagyunk együtt, mint az igazi családunkkal. Megtanultuk az összetartás hatalmát, hogy szeretettel könnyebben megy a munka, könnyebben éljük túl a nehéz napokat. Úgy szoktam mondani, a gazdasági válság annyiban érint bennünket, hogy ötször annyit dolgozunk ugyanazért a pénzért, mint tíz évvel ezelőtt. Ebben a társulatban úgy tekintünk egymásra, mint testvérre, apára, anyára, kinek-kinek kora szerint. Vigasztaljuk egymást, ha baj van, segítünk, ha szükség van rá, együtt örülünk, ha a boldogság kopog be hozzánk.

Szokásunkká vált például, hogy a takarásban egymás hátát simogatjuk. Ez ellazít, energiával tölt föl és szeretetet ad, valamint elmulasztja a hátfájást. Sokunknak fáj, hiszen a ránk nehezedő problémák cipelése igencsak igénybe vesz bennünket. Hogy a Turay Ida Színház még most is működik, a nehéz körülmények ellenére, annak köszönhető, hogy tudjuk, mindig, mindenben számíthatunk egymásra. 2004. március 12-én új taggal bővült színházunk műszaki állománya. Egy jóképű, mosolygós fiatalemberrel, aki szó nélkül cipelte a díszletet és leste a takarásból az előadásokat. Talán akkor látott először színházat hátulról. Nemes Richárd, nemes egyszerűséggel Ricsi, ma már a színház műszaki vezetője, nélkülözhetetlen tagja ennek a családnak.

– A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Bólyai János Katonatiszti Főiskolai karán végeztem biztonságtechnikai mérnökként. Egy biztonságtechnikai cégnél dolgoztam, amikor Darvasi Richárd, akivel együtt fociztam szórakozásból, elhívott a Színházhoz, mert nem volt elég díszítő. Aztán itt ragadtam, annyira megtetszett ez a világ. Keszi József, az akkori műszaki vezető tanított be, és nyugdíjba vonulása után egyszer csak ott találtam magam a műszaki osztály élén. Amikor kezdő voltam, mocorgott bennem a kisördög, hogy odamenjek Nemcsák Károlyhoz, a Szomszédok sorozat Vágó Ferijéhez és azt mondjam, szia, én is nyomdász vagyok, de aztán nem tettem, középiskolai végzettségem ugyanis nyomdász.

– Miben változott meg az életed?

– Időbeosztásban és életvitelben.

– Hánykor kelsz?

– Inkább azt kérdezd, hánykor fekszem!

– De komolyan!

– Lefeküdni hajnali kettő és öt között, felkelni reggel öt és hét között szoktam.

– De mikor alszol?

– A teherautón ültömben, útközben. Persze, ha nem én vezetek.

– Miért? A díszletszállító teherautót is vezeted? – nézek rá csodálkozva.

– Volt már rá példa.

– Melyik volt a legnehezebb napod?

– Amikor egyszerre három helyen kellett volna lennem.

– És hogy oldottad meg?

– Előző nap lementem a helyszínre, felépítettem a díszletet a munkatársaimmal, reggel Budapesten lebontottam egy kiállítást, estére meg felépítettük az esti előadás díszletét egy másik vidéki helyen. Folyamatosan tanítom a csapatomat, ahogyan engem annak idején Keszi József. Szeretnék egy tökéletes műszaki gárdát kinevelni belőlük.

– Volt már veszélyes helyzet a munkád során?

– Amikor rajtam múlik, soha, mivel háromszor is leellenőrzöm a színpadot. Viszont ha az időjárás szól közbe, az ellen nem sokat tehetek. Például az Indul a bakterház-at játszottuk szabadtéren, amikor iszonyatos vihar kerekedett és belekapott a háttérfüggönybe. Mindannyian belekapaszkodtunk a hatalmas anyagba és felvonás végéig tartottuk. Arra gondoltam, én most szörfözök, és a hullámveréstől vagyok vizes.

–Tényleg, sportolsz valamit?

– Negyedik általános iskolás koromban kezdtem el a küzdő sportokat, de már nincs rá időm. Most díszletet és bútorokat emelgetek, ez is kondiba tart!

– Láttalak színpadon játszani is, egész jól csinálod!

– Ne is mondd! Az Imádok férjhez menni londinereként a mai napig izgulok, talán, mert az volt az első szerepem. Viszont a Csak semmi szex, kérem, angolok vagyunk című vígjátékban már nem vagyok neurotikus.

– Ha ennyire elfoglalt vagy, hogy jöttek össze az ikrek?

– Ők nagyon szépen sikerültek, a házasságom kevésbé.

– Szétmentetek?

– Igen. Nem éppen családbarát az én foglalkozásom. A maradék szabadidőmet azért velük töltöm. Hanna és Flóra január ötödikén lesznek két évesek.

– Meddig van még energiád a Turay Ida Színháznál dolgozni?

– Amíg megbecsülnek és szeretnek – kacsint huncutul Ricsi és már tartja a hátát, hogy megsimogassam.

Olyan ő nekünk, mint légtornászoknál a tartó ember. Ha nem figyel ránk, lezuhanunk! Szeretünk és becsülünk, Nemes Richárd! Ne engedd el a kezünket!

Szaan