Maradjunk kapcsolatban!

Nem vágyott pesti színésznőnek lenni

Készült

on

Felkai Eszter nem szakított Békéscsabával, figyeli a színházat

A szerepei tartották hűségesnek Békéscsabához 41 éven keresztül. Öt éve azt teszi, amire az előtt alig jutott ideje: kirándul, múzeumba jár, a családjával, a barátaival van. Most is sugárzik belőle az életerő. Így ismeri mindenki. Nemrég kapott egy színdarabot, épp olvasgatja, ízlelgeti, és talán meginog benne az az elhatározás, hogy végleg elbúcsúzott a színpadtól.

Sokan remélik ezt. Felkai Eszter Jászai-díjas békéscsabai színésznővel beszélgettünk, 70. születésnapja apropóján budapesti lakásában. Meglepő, hogy az otthona falai nincsenek tele a szerepekről készült fotókkal. Mindössze egy férjével, Gálfy László színművésszel közös előadás fotója emlékeztet a színházra. Azt mondja, ha ahhoz van kedve, a többit felidézi magában.

– Muszáj az öt évvel ez előtti búcsújával kezdeni. Miért döntött akkor így?

– Láttam egy híres, nagy színésznőt a tévében, a születésnapi gálaműsorát adták. Ő is fellépett, és énekelt egy dalt. Én pedig otthon, a tévé előtt fogtam a fejemet: egyszerűen rossz volt. A helyszínen persze mindenki tapsolt, örült neki. Elgondolkoztam, egyetlen olyan barátja sincs, aki megmondaná: anyukám, te már nem vagy alkalmas arra, hogy szerepelj? Eszembe jutott, vajon nekem szólnak-e majd annak idején? Elhatároztam, szólok én magamnak.

– Miért pont hatvanötnél?

– Egyrészt ez önmagában is kerek szám volt, végzett az színiiskolás osztályom és ötven éve voltam a pályán – hiszen tizenöt évesen debütáltam táncosként a Madách Színház Hazug című előadásban 1957. februárjában. Szóltam előre, hogy 2007 februárjában szeretném majd abbahagyni. A hölgy fecseg és nyomoz című előadással búcsúztam el. A drága kollegáim kitalálták, hogy minden este bejön valaki egy szál rózsával az előadás végén a színpadra, leállítja a tapsot és elmondja, mit jelentek neki, felidézi egy közös emlékünket. A legutolsó estén pedig több órás partit adtak a tisztelemre, hatalmas lufiesővel. Felejthetetlen élmény.

– Kevés színházi pálya ér véget ilyen jó szájízzel.

– Pontosan. Hányan vannak, akik kapaszkodnak? Én szépen akartam abbahagyni. Tisztességesen lezárni, nem megkeseredve. Ötven évet keményen végigdolgoztam, szinte minden percemet a színházért éltem, úgy gondoltam, ez után megérdemlem, hogy szabadabb legyen az életem.

– Ezek szerint fontos Önnek fenntartani a képet?

– Nem akarok csalódást okozni a közönségnek. Az évek folyamán kialakul egy kép rólunk, amit nekem nincs jogom megtörni. Tudjuk, a közönség mindig szebbet és jobbat képzel. Ez a színház. Ám meg kell hagyni az illúziót. Meglep ma is, ha Csabán járok, kimegyek a piacra, hogy megismernek, megszólítanak a hangom alapján. Ez megható.

– Milyen most az élete?

– Csodálatos. Nem vagyok időhöz kötve. Ha ahhoz támad kedvem, elmegyek megnézni a Cézanne-kiállítást a Szépművészeti Múzeumba. Imádom a festészetet, nemrég Klimtet láttam Bécsben. Korábban ilyesmire nem jutott időm. Minden nap tornázom, emellett uszodába járok, kirándulok és hihetetlenül élvezem, hogy akár a nyári szezon előtt is megnézhetem az ébredő Balatont.

– Lenne olyan helyzet még, hogy színpadra álljon?

– Éveken keresztül nemet mondtam. Ám mindig, amikor betérek a Jókai Színházba, érzem a társulat meleg szeretetét, kedvességet. Kérnek, visszahívnak. Nemrég kaptam egy darabot olvasásra. Most először érzem, hogy esélyes a dolog. Volt időm kicsit kiélni magamat a színházon kívül is.

– Rengeteg szerep van most is Önnek a drámairodalomban…

– Soha nem vágytam és soha nem kértem szerepet, hiszen minden szerepkört, műfajt végig játszhattam. Nem is tudom, mivel érdemeltem ki azt a rengeteg és sokféle feladatot, amit Békéscsabán kaptam. Ezért maradtam ott annyi éven keresztül.

– Ez negyvenegy év volt, egyhuzamban. Vágyott máshova közben?

– Kaptam szerződésajánlatot még az Operettszínházba is, két sikeres beugrást követően. A legendás igazgató, Vámos László hívott, a következő évadra már rendes szerződést ajánlott. A Hegedűs a háztetőn legelső magyarországi bemutatójában lettem volna Tevje egyik lánya. Nemet mondtam, mert nálunk évente hat főszerepet játszottam. Tudtam, hogy a pesti színésznők gyakran tíz évet várnak egy-egy komolyabb szerepre. Nem az érdekelt, hogy hol vagyok, kapok-e díjakat, hanem az, mit játszhatok.

– Mik az előnyei és a hátrányai ennek a hosszú hűségnek?

– Az volt nehezebb, amikor szerepkört szerettem volna váltani, de még nem volt rá lehetőség. Zenés vígjátékokkal, operettekkel kezdtem, de már prózai feladatokra vágytam. Nem volt utánpótlás, aki el tudta volna játszani, táncolni ezeket. Az áttörésem akkor történt, amikor egy román rendező érkezett hozzánk komédiát rendezni, a főszerepre Pestről hívtak egy neves színésznőt, ám három nap után visszaadta a szerepet. Ekkor próbáltak ki engem. Ezután fokozatosan jöttek a vígjátéki, a tragikus és a drámai szerepek. Csak, hogy a legnagyobb kedvenceimet említsem: A vágy villamosa, az Utazás az éjszakába, a Cseresznyéskert, a Kakukkfészek, a Doktor Herz és a Kései találkozás. Ezek után nem is maradhatott szerepvágyam, mindent eljátszottam. Minden év műsortervében láttam, hogy gondolkoznak bennem, olyan feladatokat kaptam, amelyekkel egyre feljebb emelték a lécet.

– A Jókai Színházban nem csak vezető színésznő, hanem számtalan előadás koreográfusa is volt. Hogyan került a lábára a tánccipő?

– Túlmozgásos gyerek voltam, édesanyám ezért ötéves koromban beíratott balettiskolába. Megszenvedtem a táncért, nem voltam hajlékony, kötöttek az izmaim. Tizenöt éves koromban kiválasztottak a Madách Színház egyik előadásába táncolni. Ekkor lettem színházi gyerek. Egymás után kerültem be azokba az előadásokba, amelyekben volt táncbetét. A Dohány utcában működött a Tarka Színpad, Medveczky Ilona ott kezdett, én pedig a karban táncoltam mögötte, heti tíz előadásban. Ezzel párhuzamosan a színházban figyeltem a próbákat, és kezdtem úgy látni, a színészettel sokkal többet ki lehet fejezni. A szolnoki színházba kerültem, zenés darabokba, ahol megismertem a férjemet, Gálfy Lászlót. Majd az én utam néhány évre Győrbe vezetett, távházasságban éltünk, végül mindketten Csabára szerződtünk azért, hogy egy városban lehessünk. Itt ugye akkoriban még mindig a zenés darabok vártak rám. Jöttek a pesti koreográfusok, két-három nap alatt felvázolták a táncot, én pedig önszorgalomból kidolgoztam és betanítottam a színészeknek. Egyszer azt mondta az akkori igazgató, Miszlay István, miért dolgozom ingyen? A nagymama című előadás plakátjára már engem írtak ki koreográfusnak. Roppant jó érzés volt, amikor egy-egy kollégámat nem engedte le a taps a színpadról, olyan sikert arattak az én koreográfiámmal.

– Milyen színésznőként feleségnek és anyának lenni?

– Az én párom volt a világ nyolcadik csodája, vele nem lehetett nem kijönni. Csak akkor volt mérges és iszonyatosan erős, ha engem, vagy saját magát kellett megvédenie. Hihetetlen emberi bájjal rendelkezett. Mindent meg tudtunk beszélni otthon. A gyerekek kapcsán néha megkérdezem, ki nevelte őket, hogy ilyen jók és illedelmesek. A színész családokban vannak nehéz pillanatok. Azt hittem, belepusztulok például, amikor három évesen kórházba került egy fertőzés miatt a lányom, és én nem lehettem vele. Főpróbahét volt bent a színházban, ráadásul komédiából, a Kaviár és lencséből. Ilyenkor is teljesíteni kell. Nem hiszem, hogy a közönség bármit észrevett az én magán bajomból, az évek alatt összeszed ennyi szakmai rutint az ember. Ám, ha felidézem mit mondott a kislányom, még mindig könnybe lábad a szemem: „Azt ígérted, hogy mellém fekszel”.

– A pályája végén akadt egy másik színházi foglalkozása is: tanított.

– Bartus Gyulával indítottunk osztályt, a Jókai Színház alapítványi színiiskolájában. Amikor meghalt a férjem, úgy éreztem, ez a plusz elfoglaltság is segít majd lekötni a figyelmemet. Végül azt láttam: milyen irgalmatlanul sok energia szükséges a tanításhoz. A gyerekek sokszor kértek meg, próba előtt, után dolgozzunk a jeleneteiken. Én pedig az a fajta ember vagyok, aki addig nem nyugszik, amíg nincs eredmény.

– Most mennyi kapcsolata van a várossal, a színházzal?

– Pesten élek, de Csabára hazamegyek. Nézem az előadásokat, hiszen tagja vagyok a férjemről elnevezett Gálfy-gyűrűt odaítélő bizottságnak. Januárban utazom legközelebb, A kőszívű ember fiaira. Szeretném, ha évad végén azt jutalmaznánk, aki a legjobb volt a szezonban. Ami a hetvenedik születésnapomon történt, azt hiszem, még egyetlen színésznővel sem esett meg. Az egész társulat buszba ült – ráadásul főpróbahéten –, hogy a lakásom ablaka alatt szerenádot adjon. Pezsgővel, gyertyákkal, konfettivel. Éjszaka hazautaztak, és másnap reggel mentek újra próbálni. Mindezt még ma is alig hiszem el. Azt, hogy én ezt megérdemlem.

Image
A szerenád után csabai kollégákkal a pesti lakásnál. Fotó: Csicsely Zoltán
 

Csicsely Zoltán

Hirdetés

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű