„Nem otthonülő típus”
Karczag Ferenc
Büszkén fészkelődöm a szófán; olyan szépen elterveztem az első mondatot, alig bírom megállni, hogy rögtön elő ne rukkoljak vele, de egy belső hang figyelmeztet, türelemre int. Már nem vagyok annyira biztos a dolgomban.
Tudniillik karcagi születésű vagyok… S most, a Jászai-díjas Karczag Ferenc otthonában ülök… Egy karcagi a Karczagnál! Na! Hát ez lenne az a hoppá nagy indítás! De aztán eszembe jut, hogy ezt már egy párszor elsütöttem előtte, és egyszer sem jött be. Le sem reagálta, ami végül is érthető. Ő győri, mögöttem egy tetszetős falikárpiton Velence látképe a Dózse-palota felől; -semmi Karcag. Kerülendő a kozmát, hagyom a csudába a kezdést.
– Mennyi ideje is vagy a pályán? –kérdezem.
-Ezerkilencszázhetvennégyben kezdtem. Már a főiskola előtt is dolgoztam a győri színházban.
– A főiskola után jött Pécs…
-Nem! A főiskola után jött először a Mikroszkóp, azután a Madách, Miskolc, Pécs, megint Miskolc, Szeged, Békéscsaba, Szolnok… Hamar elteltek az évek!
– Nem vagy az a kimondottan otthonülő típus!
– Nem vagyok az!
– A szolnoki szerepeid közül van-e olyan, ami a számodra is emlékezetes?
-Szerencsém van ebből a szempontból, mert minden évadban volt olyan szerepem, amit igazán szerettem csinálni. Most csak így kapásból: az Isten nem szerencsejátékos, a Zárt tárgyalás, vagy legutóbb a Vízkereszt előadása jut az eszembe.
–És a „Rózsa neve” című előadásunk Vilmos testvér szerepe?
-Érdekes, mert azt nem szerettem. Abból az időszakból a Nem félünk a farkastól volt a kedvencem. De például a Két úr szolgája előadásból a közös jelenetünket –mutat rám –szintén szerettem csinálni!
–Köszönöm, azt én is bírtam! –Mondom. – És a jövőd? Van valamilyen elképzelésed?
–Dolgozni szeretnék.
–Szeptembertől júniusig színpadon vagy!
-Ez most változik, mert a következő évadban csak négy bemutatóm lesz, színészként. Igaz, rendezek is egyet. Ennek azért örülök, mert a fiam, Dávid, nyolcadik osztályos lesz, és így jobban oda tudok figyelni a dolgaira…
-osváni-