Ne írjon, ne játsszon, aki nem olvas!

Avagy: a szabad magyar sajtó ünnepe és a színház világnapja márciusban

Gondoltak-e már arra, hogy a színész és a publicista mestersége, hivatása között milyen sok a közös vonás?! Mindketten az emberhez szólnak, és emberből vannak. Az életüket adják azért, amire szerződnek. Sem játszani, sem írni nem is lehetne másként; csak őszintén, szívből, lélekkel, lelkiismerettel, szenvedéllyel, teljes odaadással. Időnként talán lehet, kell kicsit másképp is, némi lazítással vagy megalkuvással; de az már nem biztos, hogy az igazi. Úgy már egy idő után nem is érdemes.

Színész és publicista – talán a két legszebb, legszentebb hivatás – mert egész agyával, lelkével, lényével dolgozik; amit előad vagy leír, belülről kell, hogy jöjjön, különben nem őszinte, nem hiteles. A közönséget és az olvasót pedig nem lehet átverni, becsapni, vagy ha mégis, legfeljebb csak egyszer.

A két mesterségben a legfontosabb rokon vonás mégis az, amit Shakespeare-től tanultunk, hogy ,,tükröt tartanak a természetnek”, embereknek, közösségeknek és társadalmaknak. S fénycsóvaként világítanak rá a lényegre, az értékekre és a bajokra. Az értékekre azért, hogy őrizze azokat és általuk erősítse az embert, a bajokra meg azért, hogy mihamarabb észrevegyük és kiküszöböljük őket.

Talán nem is véletlen, lehet benne valami sorsszerűség, hogy mindkét szakma ünnepét márciusban, történelmünk legszebb fejezetének, forradalmainak havában és tavasszal, a megújuló természet idején tartjuk. Március 15-én a szabad magyar sajtót ünnepeltük. Igen, ünnepeltük és köszöntöttük méltósággal; még akkor is, ha nehéz szívvel, mert a médiában dolgozók és a médiától színvonalat, szavahihetőséget és felelősséget joggal elváró olvasók, nézők jól látják, milyen nehéz manapság a sajtó eredeti küldetésének, a valóság tükrözésének és az értékőrzésnek eleget tenni. Ünnepelni ennek ellenére kell, mert így legalább önmagunkat becsüljük, emeljük el a hétköznapok fölé. Március 27-én pedig a színház világnapjáról emlékeznek meg itthon és külföldön. A legösszetettebb, mégis legegyszerűbb, legközvetlenebb, legősibb művészetre, a játék örömére hívja fel a figyelmet az ünnep; s arra, hogy színház nélkül sokkal szegényebbek lennénk valamennyien.

S azon gondolkodtak-e már, miféle világ lenne ez itt körülöttünk, ha holnaptól nem lenne színház, irodalom, olvasnivaló, emberi szó, játék és nevetés?! Vajon mi történne velünk, ha minden szépség, nyugalom, emberség és méltóság gyorsan felpakolna és elköltözne innen jó messzire; itt meg maradna a pénz, a vagyon, az anyagiak halmozása, hozzá még a politika, a hatalmaskodó és nem a közösségeket szolgáló, meg persze a jog, ami mindenre talál magyarázatot?! Mert ami szabályos és nem jogellenes, az még nem biztos, hogy élvezetes, felemelő és emberhez méltó. Nos, pontosan ezért kellenek nekünk a szép szavak, a színház, az irodalom, az olvasnivaló, hogy az egyébként eléggé egyhangú, unalmas és barátságtalan fogyasztói társadalomban, a pénzzel és a politikával szemben valami mást is, szépséget, emberséget, méltóságot is kapjunk. Hogy újból és újból elmondják nekünk, az írástudók leírják, a színészek eljátsszák, hogy pénzen, hatalmon kívül van más is: emberi magatartás, megbecsülés, igazság, együttérzés, szolidaritás, hűség az értékeinkhez, az elveinkhez.

A pénz, a hatalom nem boldogít, szól a régi igazság, mégis sokan ezt hajszolják; aztán meg csodálkoznak, hogy miért nem boldogok. Előbb-utóbb rádöbbennek, mennyi szép dolog mellett rohantak el, hány értékes ember társaságáról mondtak le; s mire mentek vele?! Semmire. Karrier után rohanni, mások kárán érvényesülni, szenvedést okozni nem helyes magatartás. Nem az számít, hogy mennyi pénze van valakinek, milyen kocsival jár, hanem az, hogy milyen ember! Erkölcsi megalapozottság nélkül nem működik semmi, még a színház sem, ahogyan a gazdasághoz is művelt, kulturált, olvasott emberfők kellenek. S ne írjon, aki nem olvas, mert idegen nyelvet sem lehet úgy tanítani, hogy a tanár csak egy leckével jár a tanítvány előtt. Szóval pénz, karrier és hatalom nagyon kevés a boldogsághoz, másra is figyelni kell, érdemes; különben tényleg eljön vagy már itt is van körülöttünk az a világ, amelyben nincs érzelem és megértés, csak közöny és gonoszság. Stephan Hermlin már a hetvenes években azt mondta, el tud képzelni egy ilyen társadalmat, amely lemond a művészetekről, az emberségről, az lesz majd ,,a barbár világ” – figyelmeztetett a német költő.

A morális és kulturális értékekben még az is jó, hogy ezeket nem kell kitalálni, felfedezni; itt vannak velünk, ,,elég” ezeket tisztelni, őrizni és persze tovább adni. A művelt ember, a szókimondó színház és az őszinte irodalom csak a diktatúrákban veszélyes, mert elgondolkodtatja, figyelmezteti az embert jogaira, méltóságára, ezáltal szabaddá teszi, felemeli, kiemeli a szorításokból. Azt hirdeti, hogy az emberség és a tisztesség fontosabb érték, mint az anyagiak.

Ha ,,a hír a történelem első piszkozata”- márpedig Benjamin Bradlee amerikai újságíró így vélte -, akkor egy klasszikus vagy kortárs színdarab az emberekről, a társadalomról szóló, de már nem is piszkozat, nem torzó, hanem kimunkált, költői kompozíció. Mégpedig tanulságokkal, ha úgy tetszik mondandóval, útravalóval egy bonyolult világban. ,,Az újságírás sietősen írt irodalom” – ezt a bölcsességet Matthew Arnold angol költő állapította meg még a XIX. században. S milyen igaz, hiszen az azonnali híradás, a történelem, az események első piszkozata, sietősen írják. Ami meg az igényes, minőségi újságírást illeti, ami nemcsak híreket közöl, hanem olvasmányokat, könnyed, szórakoztató lektűröket vagy komolyabb közéleti, művészi elemzéseket is, az már egy másik lépcsőfok, minőségi sajtó vagy akár szépirodalom.


Niedzielsky Katalin Klára
publicista, színikritikus