Napsugár árvaház (Anya csak egy nincs)

A nyugalom – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
Radu Afrim a próbafolyamatban kialakult cselekménnyel és szöveggel, A nyugalom című regény, annak létező színpadi változata, valamint az ugyancsak Bartis Attila írta darab, az Anyám, Kleopátra nyomán misztikus-naturalista énfeltárást rendezett.

Fékezett gomolyú füstben, magánya két szigete egyikén, Andor Rubik-kockát tekerget. A Rubik-kocka tekergetés algoritmikus jóga. Bányai Kelemen Barna rezzenetlen: lábvíznek használja éppen a nirvánaszerű magzatvíztározó-agytavat, amelyet emlékszeméttel töltött/tölt fel a múlás. Belegázolnak, beleölelkeznek és öklendeznek a szereplők ebbe a tóba, ami közben múlnak.

Jógából megárt a sok. Legalábbis tűrhetetlen, hogy egy halmozottan egyedül hagyott anyát megvárakoztasson a felnőtt gyermeke, különösen, amikor közeli hozzátartozót kell temetni, s még különösebben akkor, ha a megboldogult nem halott, sőt ellenkezőképpen: a hegedűművészetével New Yorkban sikertől-sikerig tekereg. Hirtelen-nagy fényesség jelzi, hogy a lábfürdőből elég, tessék most már a Kleopátra-öltözetben feltűnő anyukára figyelni, hiszen megérkezett a koporsó. „Anyám kifizetett egy sírhelyet huszonöt évre a temető hátsó sarkában, a folyondárral benőtt gyereksíroknál, a gumigyár málló téglafalának tövében, ahol a tömlők próbafújásakor úgy sóhajtanak a szelepek, mintha a földben lélegeznének a halottak.” – tudósít Andor. A disszidens Judit emléke lesz bekoporsózva.

A virtuális temetésnek sok értelme nincs, mert a família genetikai csúcspéldánya elmúlt ténylegesen, önszántából is: egy Paganini-koncert után, a Rebecca Werkhard néven szereplő, alig huszonöt éves, ünnepelt művésznő hegedűhúrral felvágta csuklóján az ereket. A gyűlölködés hiábavalóságára azonban csak a finálé közeledtén, a nagy tisztázódások idején derül fény, amikor az anya – szokásos kutatásai egyikén – megleli fia iratai között a Vörös Kereszt értesítőjét. Andor, addig jótét komiszságból hamisít Judit nevében dicshíreket, hitetni akarva: a lánya gondol reá, tehát szereti, ám tudatva egyben, hogy már a pályája elején mennyivel többre jutott az anyjánál.

B. Fülöp Erzsébet az asszonyi vezérszörny. „Miért gyűlöl anyád mindenkit? – kérdezi Arnoldot szerelme, Eszter. Nem mindenkit, csak akivel játszik – érkezik a válasz. – És csak azzal játszik, akit szeret. Azt hiszem, százszor jobban szerette Juditot, mint engem. Úgyhogy először elszeretett tőle egy balett-táncost, aztán egy gimnáziumi tanárt, és amikor feltűnt Raimann Ágnes szobrásznő, akkor anyámon végképp úrrá lett a játékszenvedély. Egész életében viszolygott a nőktől, de ez egyszer erőt vett magán. Aztán a gyomormosás után Szapphó töredékeit vitte be a lányának a kórházba.” Judit lányát a szerelmei tisztaságába vetett hitétől fosztja meg, Arnold szerelmeit/nőit pedig az anyai szeretet-szerelemmel üldözi el. Az illetékessége körén túlburjánzó asszony lelki árvává teszi a gyermekeit, magához rántva őket az önbálványozó lények saját, természetes árvaházába.

B. Fülöp Erzsébet az ösztöni és a szellemi szeszély virtuóza. Lulu, Elektra, Titánia, Muskátné – csupa főszerep: politikai karriert futott be az énekhangja és a színészete. Bizonyos Fenyő elvtárs irányította lépteit, az ő jóvoltából a kultúrházi műkedvelő hangja Kádár János elvtárs fülébe is eljutott. Kegyvesztetté válásának okaként lánya disszidálását mutatja, ám a vásárhelyi anyaalakítás megidézi a glóriák általános illékonyságát: nem csak a kapitalizmus farkastörvénye az, hogy divatja múlik valakinek, s nem is feltétlenül a hang elvesztése az ok: meglehet, egyszerűen új arcot áhítottak a művészetbirtokos bolsevikok, s csak kapóra jött a lánya disszidálása azoknak, akik már régen feszesebb combú üdvöskére vágytak. Az Anya sértetten magára zárja fiával közös lakásuk ajtaját, hogy eztán a privát kulisszák között, a gyermekférfi magához láncolásának fortélyait bemutatva, folytassa a színészetét.

Andor kiszökdös olykor az anyai fészekből. Útjai a Sigmund Freud tudományos képzeletvilágából merített, Krúdy-Szindbád nőkalandok, bár Kiss Bora Eszter-alakítása éppen a Freud előtti Ibsen szilaj, fordított Solvejgje. Ismeretségük úgy kezdődik, hogy egy híd korlátjától elvezetve menti meg az öngyilkosságtól, bizonyára nem másért, mint hogy utána elmegyógyintézetbe juttassa az állhatatlanságával: akkor követeli tőle a gyönyört, amikor tilos, vagy máshol jár a vágya éppen, amikor odaadással kellene ölelnie. Mégis, minden kéjzátony dacára, Eszter az elsüllyeszthetetlen szerelemi roncsnaszád.

E zsigeri monogámia ellenpontját, a hivatásos kéjelgőt játssza Nagy Dorottya. Sztoikus örömlány. Van egy szekrénye (kalitka), amelyben a klienseitől ajándékba kapott, törött szárnyú madarak laknak: élnek-halnak, és mozgásképességükben ugyanolyanok, mint a mosókonyha-szalonban vizitáló férfiak: röptük nincs, a vergődésük jelzőfunkciója viszont megbízható. Rebeka (a kurva) klinikai pszichiátereket megszégyenítő férfiismeretét is próbára teszi azonban a dúvadküllemű író (Andor) viselkedése, aki nem a gerincveleje megcsapolása céljából érkezik hozzá, hanem elnyugodni, miként Majmunka kuplerájába jár Szindbád Krúdynál. A bordély a béke szigete számára, s nem egyéb, hasonlóan a Balkán Gyöngyéhez címzett ivó filozófiai teréhez, ahol ingyen ihatni Jolikánál (Biluska Annamária), ha megkíméli az író a kocsmárosnét és vendégkörét a nyilvánosságtól.

Az Anya és a kéjlány közötti keresztnév-azonosság csak sugallja a lényrokonságot, a kiadói szerkesztő, Jordán Éva viszont valós, univerzális összekötőkapocs a családban. Berekméri Katalin cinikus vágyforgalmi rendőr. Szerkesztő-szeretője, sőt másodneje volt Andor apjának: apjáról ismeri a fiút, s magát a fiút is, pelenkás korából. Magabiztosan alkalmazza a vágyébresztő effekteket, váltakoztatja a szadista formációt a mazochistával, női dominanciával engedni érvényre jutni a férfifölényt, s közben újrateremti magának a múltbeli gyönyörhelyzeteket. Főképpen itt, a pelenkabázisú férfiábrázolásban, de a másik két férfi-nő viszonyrendszerben is, magyarázó motívumként bukkan fel időről-időre, a gyermeki én. Galló Ernő a koravén csecsemő, és az elmefejlődésben a csecsemőtudatnál megrekedt férfi arcait rímelteti rá az író hebehurgya zsarnokságára.

Az anyavesztő Andor kötélizomzatú, eleven omladék. Rubik-kockázása láttán felidéződik az örök kétségem, hogy vajon a tudatosan generált jógi állapotunkat megkülönbözteti-e a depressziótól valami? A játéktér középpontjában az egyszemélyi főhős, az önmagát és életművét egyes szám harmadik személyben közvetítő író agyvize, tóalakban. Hegedű, vonó, írógép a fenéken. A tárgyak pszichikai lényegét kezdetben homály burkolja, dacárra annak, hogy a víz sekélynek látszik, s zavarosságának nyoma sincs. Átlátszó volta csalfaságát akkor kezdjük sejteni, mikor Andor azt mondja, csak addig merészkedik a vízbe, amíg szilárdnak érzi a talajt a lába alatt. A tó körül a jelen- és múltbéli tudattartalom (emlékezet, állapot, szándék) akcióterei: a szülőhely-lakás (anyástul), az ölelkezési és elmélkedési övezetek, valamint a pszichiátria. A depresszív aspektus, a divergencia megkomponálása mérnöki munka. Radu Afrim előadásai olyan önismereti kurzusok, amelyeknek kötelezően résztvevői a nézők, ám járatva tekintetét a színpadán, kik-ki megválaszthatja azt a szegletet, ahol átadhatja magát az ernyedésnek, ha menekülni vágyik a másik ponton lobbantott agresszió elől. Nem kötelező végignézni semelyik jelenet részleteit, de lehetetlen nem tudni, hogy a fejünk elfordítása a látatlanná tett valóságot nem szünteti meg.

A tó medre már akkor sem üres, amikor a nézőtérre érkezünk. Közel három óra alatt, aztán – a pontos helyükről, a pontos időben – belecsobbannak a tárgyak és a személyek. Minden folyamatos múlásban van. Akkor fordulunk el, amikor nem az elvárásunkhoz igazodó a beteljesülés, amikor azt hisszük: ellenünkben, a sors szeszélytörvénye diktálja a múlást. Nem. Emlék fogad, amikor belépünk, majd végtére, emlékké csobbanunk. Bányai Kelemen Barna alakítása által az árvaságra jutott árva megmaradása, az éltető szkepszis (a halhatatlanság, mint egérútesély) szivárog belénk: talán mégsem úgy van, hogy „nem foghat a macska egyszerre kint s bent egeret”?

Fotó: Rab Zoltán