Nagyon jó hírünk van

A szolnoki Szigligeti Színház Jézus Krisztus Szupersztár előadásának Jézusai, Pétere és Simonja válaszolt kérdéseinkre. A négy égtáj felől érkezett négy, egészen más karakterű művész ült össze a kedvünkért.

– Mi volt számotokra a legnagyobb öröm?

Dolhai Attila (Jézus): – Hogy eljátszhattam. Régóta nagy vágyam volt. És íme, eljött az ideje.

Bot Gábor (Jézus): – Amikor megtudtam, hogy lesz ez a darab, meg az, amikor a néző már tapsol a végén. Amióta én, Szolnokon játszom, ilyen sikerben még nem volt részem!

Dósa Matyi (Péter): – Egyetértek. Én annak is örültem, hogy megláttam a próbatáblán, benne vagyok! Persze, titkon reméltem. És Denise-zel megint együtt dolgozhattam! Tizenegy évesen, Nyilas Misiként kezdtem éppen az ő rendezésében.

Kalapács József (Simon): – A színpadi öröm. A premierben nagy erőt éreztem. Ahogy lement a színpadról az emberek közé!

– Mi a legfelemelőbb?

B. G.: – A darab vége. A közönség. Látom, hogy a taps kizökkenti őket abból a lelkiállapotból, melybe a darab végére kerülnek. Látom rajtuk a katarzist. Olyan boldog arcokat látok, amilyeneket ritkán, talán sosem láttam!

D. A.: – A vége! Minden előadás végén van egy pillanat, amikor megáll a levegő a színházban. És csak ezután indul el a taps. A kitörő taps. Ezért érdemes a szakmánkat művelni.

K. J.: – Jónéhány színházban dolgoztam korábban. Mondhatom, itt nagyon jó csapat jött össze. Összekovácsolódtunk. Közösség lettünk, igaz emberi kapcsolatokkal.

D. M.: – Én a főpróbahéten már olyan szinten átadtam magam a szerepnek, hogy megkönnyeztem a történetet. Az ostorozás, a keresztrefeszítés…

B. G.: – Hát igen… a kereszten lenni… felemelő is, magasztos is… de szakmai kontroll alatt, hogy az embereknek is azt jelentse, amit mi szeretnénk.

D. M.: – Kívülről félelmetes. Mi ott remegünk, hogy nehogy megbillenjen a kereszt.

B. G.: Jézus mondta: ne féljetek.

– Mi volt a legnehezebb?

D. A.: – A türelmetlenség. Ezen úrrá lenni. Új helyzet, új társulat. Én rögtön szerettem volna látni, hogy alakul, milyen lesz? Nagyon régen dolgoztam Budapesten kívül. Itt, Szolnokon mindenki nagyon nyitottan, barátságosan fogadta a türelmetlenségemet. Denise végtelenül türelmes volt velem szemben.

B. G.: – Végigvinni a szerepet úgy, hogy minden pillanatban benne legyen a következő. Hogy tiszta és következetes legyen a szerep felépítése.

D. M.: – A technikai része. Például a paróka. Meg a sok ruhát elviselni a nagy melegben. De nagyon örülök ennek a nehézségnek! Soha rosszabbat! És a Magyar Televízió is rögzíti!

K. J.: – Legnehezebb? Ahogy egyedül kell levezetnem Pécelről. Nekem az utazás az időhúzás. Egy hétmérföldes csizmával közlekednék legszívesebben.

– Mi volt a legfontosabb a számotokra?

B. G.: – Játszani! Minél többször! Ha ezt a darabot egész életemben játszanom kellene, boldogan tenném!

D.: A.: – Új arcokkal találkoztam. Olyan emberekkel dolgozhattam, akik megerősítették bennem, hogy ezt érdemes csinálni. Gyakran csak a munka van, nem is látjuk a tekinteteket, elveszítjük a szerelmet. Szolnokon mindenki szeret itt lenni. Itt egy villanás alatt mindenki odateszi magát. Nagyon erős színészetet, erős szakmaiságot láttam.

D. M.: – A csapatjáték. Ötven, hatvan ember együtt lélegzik esténként. Ez összehozza a közösséget, a társulatot még jobban.

K. J.: – Sokkal többet kaptam, mint amit vártam. Nagyon, nagyon jó előadás lett. Mindig is szerettem, de itt nagyon eltalálták a szereposztást!

B. G.: – És az előadás híre! Egyre több helyről hallom, hogy nagyon jó hírünk van! Jönnek, néznek egyre többen!

D. A.: – Úgy legyen!

K. J.