Nagycirkusz – színházi erőtér

 

Atlantisz gyermekei – Lúdas Matyi – Dima karácsonya

 

Zsúfolt nézőtér, állva ünneplés! Rég tapasztalt rokonszenv övezte a Fővárosi Nagycirkusz új műsorát, az Atlantisz gyermekeit, pedig nem kapott a közönség még egy kurta falka prérifarkast sem, nemhogy oroszlánokat. Legközelebb Döbrögi uram elefánton érkezett, és artistanövendék balerinák voltak Matyi lúdjai. Utóbb Dima, egy cirkuszban született kisfiú karácsonyi álma vált valóra, amikor az édesapja vállán egyensúlyozott rúdon felkapaszkodhatott képzelete csára, a kupoláig.

 

Az esős szürkeségben, a közömbös járókelőkkel zsúfolt a téren egy kisfiú kihalássza az elsüllyedt Atlantisz kincses ládáját. Az előkerülő kincsek maguk a cirkuszi számok és mutatványok, amelyek a tündér-bohóclány akarata szerint következnek egymásra. A tündérvarázslat hatására, végül levetik a járókelők a szürke esőkabátjukat: szívükbe engedik a csodát. A Fekete Péter rendezte mutatványok, káprázatos víz- és fényfürdőbe merítve, levedlették a megszokott cirkuszarcukat, s valami egészen új minőséggel örvendeztettek meg. Színházba csöppentünk.

A zuhatag poetizálja színházzá a mutatványt? Annyira kézenfekvő magyarázat, hogy szinte valószínűtlen: hiszen nem is azonnal csobbanunk. Előbb járókelőnek látszó emberek érkeznek a porondra, szárazon. Talán célváró csellengők, talán a munkahelyükre illő komótossággal igyekvő polgárok. ‘Az idő annyiban hagymakupola, hogy szintúgy szagtalan’ – ilyesmi derenghet a legszélesebb vállú bóklász szemében: éber ernyedtség: ha már együvé sodródtunk, tennünk kellene közösen valamit! És ebben a kósza, hagymakupola illatú pillanatban, a vállára röppen egy leány. Aztán torony nő ki a fejéből, s a leány felszáll annak a csúcsára is. A Teibler csoport ugródeszkaszáma kapja ezt a villámcsődületté dramatizált felvezetést.

 

Összpontosítás, egyensúlyérzék, kitartás. Utóbbi nem csak a munkavégzésben, hanem a munka – egy feledésbe merülő attrakciótípus – értelmébe vetett hitben is megmutatkozik. Manapság egyedül ők dolgoznak ugródeszkával Magyarországon, de világszerte sem divat ez a válfaj, amely több embernyi magasságban végrehajtott, látványos ugrásokkal és szaltókkal hódított valaha, a mozdító súlyerő fizikai törvényét hívva hatáseszközül. Teibler Tamásék visszafordulnak az alapokhoz, a szó cirkusztörténeti és természetrajzi értelmében egyaránt, s aligha véletlen, hogy az Atlantisz gyermekei rendezője, Fekete Péter éppen általuk nyilvánítja ki első mozdulatként, cirkuszszínház-művelői akaratát.

 

Fekete a dramatikus megjelenítésnek a kulturális ősrobbanás előtti állapotát tekinti alapnak, azt az osztatlanságot, amikor a példázat (az akció), a magyarázat (applikáció) és a buzdítás (inspiráció) még egyenrangúan fejtette ki hatását a közönségre, függetlenül attól, hogy profán vagy szakrális térben zajlott-e az esemény. Formaelőzményekért – kultúrtörténeti barangolások helyett – elég Brechtig visszatekintenünk. Ő, a polgárság színházi kultúráját kulinárisnak, élvezeti célokat szolgálónak tartotta, azzal szemben dolgozta ki a maga epikus színházi elméletét. Nem hipnotikus, mágikus beleélésbe kell ringatni a nézőt, hanem elidegeníteni, gondolkodásra kényszeríteni, kizökkenteni a passzív belenyugvásból, vitára, ítéletalkotásra, lázadásra serkenteni. Szerves, lezárt színpadi akció helyett jelenetsort írt, mely nem akarja a valóság látszatát kelteni a színpadon, hanem demonstrál, bizonyít; a kellő pillanatban magyarázó szövegek, emblémák, táblák és dalok, songok tudatosítják a nézőben a darab társadalmi mondanivalóját. Ezek az elemek, a V-effekt (Verfendungs Effekt = elidegenítő hatás) szolgálatában állnak, s a közönség politikai cselekvőképességének ébrentartását célozzák.

 

Egy gyorsan tudatosodó marxista, aki politikai hatótérnek képzelte a színházat. Az Atlantisz-cirkusz sem kevésbé hatótér, ám az említett eszközökkel, éppen a hatás fordítottjára tör. Elidegeníti a publikumot a beidegződéseitől, a szimpla mutatványvágyától azzal, hogy transzparenseken szembesít a saját óhajtartományunkkal, a természetünkből fakadó álmokkal. Az emberré vált ember lázad itt a funkcionális négylábúsága (a két lábra emelkedés okán megromlott egyensúlya), vagy a szárnynélkülisége (a gravitáció makacs törvénye) ellen. Átválthatóak-e csodákra a hétköznapok? Ugyanez a dramaturgia fogadja a közönséget a Budapesttől bő hétszáz kilométer távolságra fekvő Sepsiszentgyörgyön, ahol Sardar Tagirovsky rendező plakáttáblákra viszi Tamási Áron Zongota c. kisregénye szövegének tételszavait, s mozgássá szervezi a belőlük következő emberi tetteket, érzelmeket.

 

 

Véghezvihetjük-e személyesen a zsöllyékből látott, káprázatos mutatványokat? Kinek-kinek más és más életkorában adatik meg, hogy sorsdrámaként élje át a cirkuszvarázs tanulságát: mit érek, miben reménykedhetem, hol a helyem? Az Atlantisz gyermekei brechtien szembesítő – tételesen felidézi az együttélés ideálrendszerét (az egymásra figyelés, a pontosság, a merészség, a bizalom, az akarat, a kitartás, a tudatos munka) –, egyidejűleg azonban feloldozó is: néha a tánckar villámjelenetei enyhítik a feszültséget, máskor a színész Tarsoly Krisztina lép fel tündérbohócként, a légiesség szférájába ragadva lelkünket.

 

Ez ránk fér. A komplett cirkuszműsor kötött forma, ugyanolyan szigorú szabályok keretei között mozoghat, mint az ősi japán no színház, vagy a mai, kanonizált posztmodern a maga megújulás-hóbortjával. A Gurtni, a Trapézszám, a Quick Change, a Tissue vagy a Magasdrótszám és az Illuzionista bármennyire lazán kapcsolódnak, mégis kimaradhatatlanok, s a porondhősök fegyelme, pontossága, merészsége, akarata, kitartása, tudatossága, az egymás iránti bizalmuk jelei a végsőkig megfeszítik a minidrámák történéseivel érző közönség figyelmét. Ahogyan a Koldusoperában és A szecsuani jóemberben Brecht, úgy nem engedheti el kétségeibe zsibbadt állapotában a publikumot Fekete Péter direktor-rendező sem.

 

 

Előadásának dramaturgiai csúcspontja, Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versének parafrázisa (koreográfiává költése). A magasdrót pillérének támasztva valósan megjelenik a költeményben szereplő tücsökhegedű, s Vasily Peshkov bekötött szemmel, csakugyan a fogában tartva viszi át szerelmét – negyven éve élete párja Irina Moiseeva – a túlsó partra. Négy évtizede, naponta kel át a szerelem a meredély fölött, sértetlenül. Az idő hosszúsága végtelennek tetsző, s ami végtelen, az örök, és halhatatlan is. Nem marad más, mint fényfestett zuhataggal, kozmikus örömzenével ünnepelnünk, hogy az élet félelmetesen szép, és szépen félelmetes. Ebben a kettősségben megjelenítve emelkedik az előadás drámává – a mutatványok fölött.

 

 

A második cirkusz-színházi Fekete-rendezés irodalmi alkotáshoz, a Lúdas Matyihoz köthető, ezért a dramatikus mozdulatköltészetnél cselekményesebb. 2016. január 6-án ünnepeltük Fazekas Mihály magyar költő születésének 250. évfordulóját. Jó ok, hogy odafigyeljünk rá, de van jobb is. „Évek óta foglalkozom a tervvel – írta a színpadi feldolgozás közben Móricz Zsigmond –, meg vagyok győződve róla, hogy a Lúdas Matyi méltó a legnagyobb ambícióra írónak, színésznek…”. Oly mérvű a rokonság Fazekas halhatatlan műve és Móricz zsenije között, hogy a vonzalom nagy, szükségszerű kellett legyen, a dráma és a színpad törvényei ugyanakkor megkövetelték a társszerzőség szintjéig elmenő beavatkozást. Móricz Matyiját nem csupán a világjáró vágy és az igazságtalanság élménye veti ki a falujából. A tétlenkedő hajlama miatti anyai korholást békén hallgató legény kedves pajtáskodásban éldegél a szomszéd árvalánnyal, Évivel, míg a falujukba nem vetődik egyszer Döbrög város és 73 falu koronázatlan királya, de inkább csak a basája, illetve a cirkuszi változat szerint – Konter László személyében – egy szép korú, szikár, elefántos maharadzsa. Hasonlóan Faragó Béla operájához (bemutató: Csokonai Színház, 2011., rendezője Vidnyánszky Attila, a librettó szerzője Szőcs Géza), Matyi nyughatatlan, önmagát kereső figura, de szerelméhez mindvégig hű marad. Döbrögi sem holmi tudatlan, sötétlelkű alak – úgy önkényúr, hogy közben életművész. Önzése, hatalomvágya, mindent és mindenkit birtokolni akarása miatt kell elbuknia. Ért a nők nyelvén, akik mind az operában, mind a cirkuszban nagy szerepet kapnak: Matyi szerelme (Szőcsnél: Anna) lúdból változik át leánnyá, akár Tündér Ilona. Feketénél az elorozott libák hattyúk, s megjelenik az előadásban a Hattyúk tavával való motívumpárhuzam is.

 

 

Libák, hattyúk, hajdúk, szolgák. (Döbrögi neve az operában Guy De Breux, márki és színre lép a felesége, Lujza márkiné is.) A korábbi színpadi változatok részbeni folytatásaként, ugyanakkor a cirkuszi adottságokkal ötvözve született meg az a filozofikus mutatványszínház, amelyben a sokszereplősség kényszeréből erényt kovácsol a dramaturgia. A Lúdas Matyi, egy eredeti magyar rege négy levonásban címet viselő elbeszélő költemény horizontja kitágul. A népmesei létszámú, hét lúdleány hét erényt képvisel, mintegy az ellenpontjaként Döbrögi rút vonásainak, a dölyfnek, a kapzsiságnak, a szerelmi mohóságnak. Lukácsa Petra Dorka (Szelídség), Tamás Patrícia (Hűség), Markó Fruzsina (Szorgalom), Svébis Dóra (Alázat), Rieberger-Kiss Borbála (Tisztaság), Szoó Regina (Egyensúly) és Gábor Anita (Irgalom). Az irgalmasság évében nem – persze máskor sem – lehetett/lehet alkotói végcél egy bosszú közönséges beteljesítése. Elegendő ítélet az, hogy az erény-ludakat megszabadítja a mindenkori Döbrögiktől a történelem, ami közben azonban vétkesek sem maradnak esélytelenek. Az előadás kezdetén, épített műelefánton pöffeszkedik a gonosz Döbrögi, a fináléra viszont már valódin érkezik – remény a megtisztulásra, mindenkinek.

 

Kabai Alex – Lúdas Matyi

 

A remény íve rajzolódik ki a Fővárosi Nagycirkusz színházi évada eddigi termésének egészéből is. A Dima karácsonya a születésről – a tehetség születéséről –, a zsendülésről, az oltalmazó és fejlesztő szeretet akarati harmóniájáról szól. A mutatványok előtt, alatt és között fel-fel tűnik bringájával egy kisgyerek. Ügyesen kerülgeti az akadályokat, nem veszti egyensúlyát a legmeredekebb manőverek közben sem. Eljön az este, muszáj ágyba kerülni, s mi másról is álmodhatna a cirkuszba született gyermek, mint egy nagyszerű előadásról, amelynek fénypontja, természetesen majd ő maga lesz. És csakugyan – a Markin család perzs-száma! A keretes történet lineáris. Maka Gyula szereplése fűzi egymáshoz a számokat, amelyek ezúttal a hagyományos műsorszerkezethez igazodva következnek egymásra, van ugrószám, egyensúlyszám, illuzionista, apróállat és tűzkarikán áttipegő oroszlán. A szakma nemzetközi elitjéhez tartozó porondművészek: Dima – az igazgató-rendező gondoskodó természetének hála – karácsonyi ajándékot álmodik nézőpajtásainak.

 

 

Fekete cirkuszszínházának erénye, hogy mondandójához megtalálja a tömegművészet választékos kifejezésmódját, s ezzel áthidalja a szakadékot a lentebb és a fentebb stíl között. Tízezrek figyelik lélegzetvisszafojtva a mutatványok közé csempészett, s egyszer csak dramaturgiai pillérsorrá összeálló formanyelvi mágiát.

 

 

A szobaszínházira szűkült horizontú minimál esztétáknak érthetően okoz szellemi tériszonyt a szimultán fizikai, és gondolati/érzelmi mélység-magasság megpróbáltatása. Az önmagukat elitnek tartó, egyetlen formanyelvet ismerő-elismerő véleményezők, a választott foglalkozáskörükben fél-analfabéták, ha imbolyogtatja őket a tér. Baj, a süketté-vakká tevő riadalom: az össznézői színház az ő kedvükért, véleményükért is van. Is.