Nagyabonyi Emese sebtében van

Lélektérképészet – I.

Nagyabonyi Emese sebtében van. Még az újvidéki Akadémia színésznövendékeként, megfordult a Szabadkai Népszínházban, friss-diplomásként az osztálytársaival megalapították Zentán az állandó színházat, onnan tovább szerződött a Kosztolányi Dezső Színházhoz, napjainkban pedig szabadúszóként dolgozik az Újvidéki Színházban, s készül egy filmszerepre Tolnai Szabolcs produkciójában.

Vérbeli iramszínésznek tetszik. Honnan jöhetett a késztetése, hogy – amint korábban mesélte – apáca legyen?

Nem gyermekkori álom, az biztos. Talán annyiban kötődik oda, hogy nem mélyen vallásos családban nevelkedtem, viszont a Mamámmal rendszeresen eljártunk templomba, majd ahogy nagyobb lettem, már mentem egyedül. Adódott néhány év az életemben, amikor nagyon is, hogy templomba járó, folyamatos lelki vizsgálatban lévő embernek tudhattam magam. Ez egy intenzív korszak volt, máig emlékezetes, mennyire szerettem a templomban lenni, külön elbeszélgetni a papokkal vagy a hitoktatókkal. Csakhogy kamaszodni kezdtem. Jött az iskola, a biológia órák, a szexualitással összefüggő témák sora – olyan kérdése merültek fel bennem, amelyekre nem érkezett kerek válasz a templomban. A kertelés pedig zavart.

Kamaszlányokkal előfordul, hogy a hitfogékonyságuk alapja a Krisztus iránti vonzalom.

Nem. Én nem voltam Krisztusba szerelmes, viszont bizonyos, hogy az életem első nagy szerelme szippantott ki a templomból. Akkor eltolódtam a vallástól. A visszafordulásom egy mélységes pszichikai krízishez köthető. Valami nyughatatlan, zavaros állapot uralkodott el rajtam. Egyszerre jött, hogy összekuszálódott a magánéletem, és színpadi válságba kerültem. Mintha minden bezárult volna. Rémálomszerű volt úgy bemenni a színházba, hogy éreztem, nem tudok miből meríteni, s az ürességemmel becsapom a rendezőt, a partnereimet, és a legelsősorban önmagamat.

Visky András: Pornó (záróvizsga-előadás)

A környezetem részéről nem hiányzott a segítőkészség. Biztatott a testvérem, próbáltak erőt önteni belém a legközelebbi barátaim, a szüleim pszichológushoz, hívő ismerőseikhez vittek. Emlékszem, egy asszony órákig imádkozott a fejemre. Aztán egyszer csak megfogant bennem egy elhatározás: jelentkezem Olaszországban egy vallási közösségnél. A létezésükről onnan tudtam, hogy az egyik testvérem súlyos heroinfüggő volt, és egy sikertelen gyógyszeres terápia után javasolták neki ezt a helyet. Ő ma tünetmentes. A közösség alapvetően alkoholistákkal és drogfüggőkkel foglalkozik, de a jelentkezésemkor elmondták; bárkit fogadnak, aki önmagát keresi, aki meg akar szabadulni a depressziója forrásától. A testvérem három és fél évet töltött náluk, de ott semmi sincs kötelező terápiaidőhöz kötve: be lehet térni akár egy-két hónapra is, az ajtó mindig nyitva a távozni akarók előtt.

Egyszerre voltam kétségbeesett, és kíváncsi is, de a menekülésvágyam volt a legerősebb. Kértem a felvételemet. Egy harminc évnél régebben működő, kiterjedt közösséghálózatról van szó. Hozzánk legközelebb a horvátországi intézményük van, a bázisuk azonban Olaszország. Egy horvát lányt jelöltek ki elbeszélgető-partneremnek. Fel akartak térképezni, s közben tudatták is velem, hogy az ottlétem során mire számíthatok. A kérdezőm drogfüggő volt, több éve otthon a közösségben – önkéntesen. Hozzájuk beszállítani nem lehet senkit, mint egy pszichiátriára, viszont a benn létet választók elfogadják, hogy legalább egy évre megszakítják a kapcsolatot a hozzátartozóikkal, lemondanak az internetről és a tévézésről. Megtudakolták, ilyen feltételekkel akarom-e, majd a többszöri, hosszú beszélgetések után egyszer csak felhívtak: mehetek, az olaszországi Savigliano közösségében lesz a helyem.

Huszonnégy-öt lánnyal éltem én ott együtt, egy házban, a háznak a feje egy Irena nevezetű asszony volt, aki lassan már húsz éve a közösségben van, boszniai származású, ő is drogfüggő volt, amiből kijött, és most már családja, négy gyermeke van. És ő egy nagyon nagy példa számomra, egy nagyon erős nő, egy nagyon tapasztalt és bölcs nő, aki nyilvánvalóan neveli ezeket a lányokat, akik ott bent vannak.

Önellátó életmód zajlik, a külvilágtól teljesen elzárva. Olyan közösségbe kerültem, amelynek a szabályai nagyon-nagyon határozottak, merevek. Értelmetlennek és embertelennek tűntek nekem, ezért harcba szálltam ellenük. Sokat dacoltam kezdetben, de a kijelölt ‘angyalom’ megszólított: „Emese, eljöttél ide, s most így akarod megcsinálni a két hónapot, hogy vitatkozol a szabályokkal, meg akarsz valamit változtatni, amivel nem értesz egyet, de fogd föl, hogy ez egy nagyon jól működő közösség, így működik harminc éve. Sokkal több eredményt tesz le az asztalra-, mint az általános pszichiátriák. Tehát nem fog megváltozni miattad.” Egy sokkal tapasztaltabb, horvátországi lány volt. Ott mindenki olaszul beszélt, ő pedig folyamatosan fordított nekem, és egész nap a sarkamban volt, csak a mosdóba mehettem nélküle. Föltette a kérdést, hogy: miért nem próbálok beleilleszkedni, megtapasztalni, hogy tényleg milyen. Mert ennek így nagyon értelme nincs, akár haza is mehetek. És akkor, hirtelen átváltottam: alámerültem a közösségbe, engedtem feltérképezni magam. Az folyt ugyanis: szüntelen lelki feltérképezés a kertészetben, a konyhán, a takarítás, közben, a mosodában sosem volt csend. Mintha huszonnégy kis, faggatózó pszichológussal lennék összezárva.– ha más nem, az angyalom kérdezi, hogy: „de mi van benned, mi van benned?” Ez addig nagyon jó, míg el nem fogy, ami bennem van, ám ő mondta, „mindegy, mi van benned, fontosnak tartod, vagy nem – mondd ki, mondd ki.” A föltérképezési őrület, persze nem lehetett következmény nélküli. Idő múltán elegem lett, Vágyni kezdtem a csendre és az egyedüllétre, de éppen a kritikus ponton, amikor idegességemben el akartam rohanni, Mirella pont akkor nem engedett el; biztatott, hogy „mondd ki, mindegy, hogyan” – tehát bármiként kijöhetett belőlem, üvölthettem is, ha akartam – ott nem volt ilyen, hogy valami nem normális. Azt hiszem, ez volt a gyógyító kulcs, a jöjjön ki bárhogy! Ez a lehetőség egy idő után valami elképesztő felszabadulást hozott a számomra.

T. Slobodzianek: Ilja próféta – Olga szerepében (Tanyaszínház – r. Nagypál Gábor)

És akkor ott voltak apácák is. Rendszeresen jöttek hozzánk, meséltek arról, miként lettek apácák. Később szerencsém volt meglátogatni Elvira nővért – a fejét ennek a közösségnek, aki kitalálta, aki elindította. Ő egy kastélyban él, ott Savigliano közelében, és idős már. Körülötte nagyon szimpatikus minden: életvidám apácák, bolondos nők, akik színdarabokat próbálnak, és azokat bemutatják. Volt egy magyar apáca is. Beszélgettem velük, és ott, akkor történt meg először az életemben, hogy belül egyensúlyba kerültem önmagammal. A kastély derűje tehette fel a koronát mindarra, ami addig a közösségben történt velem: a magunk termelte élelmiszerből előállított, egészséges koszt, a rendszeresség, a szakadatlan lelki feltérképeződés célba ért: a felszabadultság és az öröm érzése töltött el. És akkor valamiért felvetődött bennem: lehet, az a sorsom, hogy apáca legyek?

Megijesztett az impresszióm – beszélgettünk is Mirellával eleget róla -, de mondjuk nem jutottam el addig a határozott megérzésig, hogy igen. Megjegyzem, a családomnak tett ígéretem is kötött. Ők aggódtak, hogy nem jövök majd vissza ebből a közösségből, én pedig, bár nyugtatgattam őket, hogy egy-két hónap, és itthon vagyok, ám közben az sejlett bennem; ha megtalálok valami számomra nagyon fontosat, megtörténhetik, hogy nem jövök vissza többet.

Szabó Magda: Szigetkék (Zentai Magyar Kamaraszínház – r. Szalóky B. Dániel)

A titkos ábránd fogaskerekébe azonban jókora porszem került. Éppen az utazásom előtt két-három héttel keresett meg telefonon Urbán András a kérdéssel, hogy el tudom-e magam képzelni a Kosztolányi Dezső Színházban – két-három évig? Ez nekem valahol nagyon titkos álmom volt, és amikor az András felhívott, és fölajánlotta, persze, hogy nem haboztam.

A második hónap vége felé az Angyalom marasztalt volna. Egy év lelki gyakorlata felér a külvilágban szerzett 10 éves élettapasztalattal – mondta, s ebben teljesen igaza van, csakhogy nekem dolgom volt – a színházban.

Nem könnyű szívvel szakadtam vissza a szabadságba. A közösség atmoszférája, a határtalan türelem biztonságérzetet égetett belém. Talán a legcsúnyább kiakadásom kezelése részükről, a jó példa erre. Mirellával üvöltöztünk egymással – én mondtam, hagyjon békén, nem akarok beszélni, azt se tudom, mi van bennem! Ő pedig rezzenetlen türelemmel buzdított tovább: „De Emese, mondjad! Csak mondjad!” – és én üvöltöttem, hogy:”De nem akarom mondani! Hagyjál békén, hagyjál egyedül! Nem bírom ezt tovább!”

W: Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok – Mária szerepében (Tanyaszínház – r. Csíki István Zsolt)

Valamit rég vártam már. Vártam azt – bujkált bennem a kisördög –, hogy mikor fogja elveszíteni tőlem a türelmét. Idegesített az önuralma.  Azon filóztam, mi lesz majd, amivel megbüntethet? Esetleg abbahagyja a fordítást? Azzal elválasztott volna mindenkitől.

És akkor, az udvari üvöltözésünkbe beleszólt a kisharang. A lelkigyakorlatra hívó jel volt ez, ilyenkor le kellett üljünk odakinn, a Mária-szobor köré, hogy beszélgessünk. Elindultunk. A lányok elhelyezkedtek a szokásos félkörben, bennem azonban annyira dolgozott a gyerekes dac, hogy kívül maradtam. Letérdeltem, két méterrel a hátuk mögött. Az egyik néger lány rám nézett, intett, hogy ne hülyéskedj már, gyere ide! Nemet mondtam. Nem! Én nem akarok! Gondoltam, most jön a pillanat, amikor Mirella magamra hagy. És ahogy jött ez a gondolat, ő fölkelt a körből, miközben már zajlott a lelkigyakorlat, odaült mellém, és elkezdett fordítani. Elbőgtem magam. Ő is a könnyeivel küszködve beszélt, s majd vagy két órával a lelkigyakorlat után jött szó belém megkérdezni, hogy volt erre képes? Azt mondta, legszívesebben fölpofozott volna! Elképesztő volt, amit ott műveltem. Mondta, hogy úgy pofon csapott volna, hogy! Ez a gyerekes hiszti! Mit csinálok! Majd hozzátette: azért volt ereje, mert vele is megtette ugyanezt az Angyala, amikor új volt a közösségben. Ez most egy kihívás volt, egy próbatétel, hogy képes-e továbbadni a kapott türelmet.

Mirella olyat tett velem, amit addig senki – soha. A szüleimnél, a testvéreimnél, bárkinél eljön rendre az a perc, amikor azt mondják, „Tudod mit? Menj, és sétálj egyet, nyugodjál le, és majd beszélünk”. Vagy rám csapják az ajtót. Néha tényleg túlburjánzom érzelmileg, s nem csodálkozom, ha ezt a hozzám legközelebb állók sem bírják cérnával. Éppen ezért csoda az, amit Mirella tett velem Olaszországban. Bizalmat nyitott bennem az emberek iránt.

Portréfotók: Szerda Zsófia