Nagy alakítások Szolnokon

János vitéz, és Hajnalban, délben, este. A szolnoki Szigligeti Színház legutóbbi két bemutatója, melyet a színház két egymás utáni estén vitt színre, nagy siker, és kiváló szerepek egész sorát kínálta a színészeknek. Most néhány kiemelkedő alakításról számolunk be.

 

Hajnalban, délben, este

Kezdjük az utóbbival, a kétszereplős Niccodemi darabbal. Az új Szín-Mű-Hely második bemutatója volt ez a „békebeli” játék, mely egy fellángoló szerelem költői története. Egy elegáns vidéki villában élő család szép leányának kedvenc időtöltése, hogy lenge fehér ruhájában, mint kísértet járja be a környék ligeteit, ezzel feltűnést, ijedtséget, valamint egy párbajt okozva. A párbaj egyik elszenvedője egy ifjú és heves világfi, egy közeli szálloda lakója, aki azonnal kimondja, ha nem tetszik neki valami. Egy mandolinművész beszámolóját is megkérdőjelezi, pedig ez egy fehér ruhás tüneményről áradozik, akit a fák között látott elsuhanni. Ebből lesz a párbaj, és emiatt fut össze a két fiatal is.

Molnár Nikolett és Dósa Mátyás már játszottak szerelmeseket, történetesen a Romeo és Júliában. Akármilyen különösen hangzik is, az talán egyszerűbb feladat volt. Nagyszínpadon, a nagy Shakespeare által megálmodott helyzetekben, szárnyaló szavak segítségével, egyszerűen és leplezetlenül felmutatva fiatalságukat, szépségüket és tisztaságukat. Önmagukat.

Ám ez itt most nagyon más feladat. A közönség karnyújtásnyira, minden szó, hang, gesztus, a lámpák és a figyelem fókuszában. Itt nincs segítség, az irodalmi alapanyag csak egy alap, erre építkezni a színész feladata. A helyzetek rafináltak, az egész leginkább egy párbajtőr asszóra emlékeztet. A díszletek és a ruhák szerényen a háttérbe húzódnak, muzsika is ritkán hallik. A színész védtelen. Egy fegyvere marad, a fantáziája, személyiségének minden ajtajának, ablakának, fiókjának, szekrényének megnyitása, abból bizony mindent elő kell venni, s ki kell teríteni a közönség elé. S ha üresek a szekrények, ha hiányzik a fiók alja…

Hál’ Istennek, Molnár és Dósa személyisége színes és gazdag. Molnár nőies, de emlékszik még leánykorára is, egyszerre asszonyi és gyermeki, díva és szűz. Színészi eszközeit már magabiztosan birtokolja, csakúgy, mint Dósa, akinek azonban nehezebb a dolga. Karaktere, habitusa a fiatal fiú, a naturbursch szerepkörébe rendeli. Számára nehezebb feladat, hogy ezt a szerepkört felváltsa valami másra, hogy továbblépjen. És a fiatal színész a szemünk láttára válik férfivá. Mozdulatai már nem szögletesen hirtelenek, hanem férfiasan nyugodtak, alakítása elegáns, ugyanakkor érzékeny, és játékosan sokféle.

Reméljük, hogy minél több szolnoki fiatal nézi meg az előadást, hogy lássák, milyen gazdag egy lány és egy fiú szerelme, milyen változatos és fordulatos egy kapcsolat alakulása, milyen fontos, hogy egy fiatalember stílusosan kitartó legyen, és helyesen viselkedjék nehéz és váratlan körülmények között is.

 

János vitéz

Egészen más az elvárás a nagyszínpadon, a János vitéz előadása során. Itt most olyan rutinos színészekről kell szólnunk, akik hosszú évek óta hivatásukat, és szerepkörüket a legmagasabb színvonalon művelik. Ha úgy tetszik, hiszen ez egy daljáték, majdnem operett: egy szubrettről, egy bonvivánról, és egy buffóról van szó. Kertész Marcelláról, a társulat tagjáról, Bot Gáborról, a gyakran visszatérő vendégről, valamint Balázs Péterről, a színház igazgatójáról szólunk.

Kertész Marcella a francia királylány bűbájos szerepét adja. Fiúruhában kezd, hiszen férfiként szeretne élni, amit tilt neki az etikett. Ő lobogó fehér selyemingben provokálja udvaroncait, s mindegyiket felülmúlja vívásban. Harsogóan friss, harsány és frivol. Mekkora fordulatot vesz ez a figura, mikor beleszerelmesedik a délceg magyar huszárba, János vitézbe, és miután egész nőiségét, asszonyiságát a huszár lába elé dobja, az még csak le sem hajol érte. Le se néz. Még csak le se nézi. Mérhetetlenül megalázottnak érzi magát az elkényeztetett királylány. A második felvonás, a francia királyi udvar már-már abszurd komikuma kellős közepén megrázóan tragikus pillanatok részese a néző. Kertész Marcella veszi a bátorságot magának (mögötte áll a rendező, az igazgató, a játékostárs), és elmossa a határt a vérbő operett és a vérhiteles, „progresszív” színjáték közt. Csak a legnagyobbakhoz mérhető pillanatok, percek ezek…

Bot Gábor, bár habitusában szinte kisfiús, személyisége beérett, színészete kiforrott, s kifejezetten férfias. Mégis, Kukorica Jancsiként mókázik, Iluskáját gyermeki rajongással szereti, szerelme csupa játék, férfibáj. És a francia udvarban megismétli Kertész Marcella bravúrját: miután Bagó meghozza Iluska halálhírét, nem tétovázik a legőszintébb színészi eszközöket csatasorba állítani a közönség megrendítése érdekében. Indulatosan vonja kérdőre az égieket, majd térdre rogy, valódi „prózai” színészi pillanatok ezek. Hiteles, erős, megrázó színészi alakítás ez is, mindez egy bájos daljáték kellős közepén.

Mégis, mi történt itt?

Balázs Péter áll a háttérben. Ő támogatta, ihlette, serkentette kollégáit. Természetesen jó és erős példával járt előttünk. Szívvel, fantáziával, „franciás” rafinériával alakította a helyzeteket, minden játszót olyan szituációkba terelve, melyekben nem él meg egy régi, bevált fogás, öreg, lerágott szakmai csont. Nem rendezői önkénynek kellett rutinnal megfelelni, valamiféle stílusban tartott „csapatjáték” védelmét élvezve. Friss, élő megoldásokat kellett itt elővarázsolni, olyanokat, melyek után a legjobb rendezők is irigykedve nyalnák meg a tíz ujjukat. Amennyiben a tehetség, az ötletesség, az erő és a bátorság a „progresszivitás” mércéje, úgy Balázs Péter francia királya a világ leghaladóbb színészi alakítása. Mulatságos, meglepő, ugyanakkor költői.

Balázs Péter színháza olyan, mint Gundel Károly étterme. Magyarosan erős, és franciásan könnyű. Gyönyörködtető és nagyon szereti a közönség.

K-f