Művészetben a lényeg

DráMa hat napban, Székelyudvarhelyen

Mai színázhatás, avagy hogyan alakul át a színház geopolitikai termőföldjén a nézőművészet. Kortárs drámával foglalkozva mindig felmerülnek ezen előadóművészeti ág gyakorlati kérdései: mi a különbség a kortárs dráma és a színpadi szöveg között, hol van a határ belső színpadi folyamatok, érzetközpontúság és irodalmi alapokon nyugvó színház között, lehet-e a klasszikus mai, illetve hogyan változott meg a rendező, drámaíró és dramaturg kapcsolata/szerepe a színházzal?

DráMa hét Székelyudvarhelyen hat napban zajlott, ami alatt a kérdések mélyvizébe merültek drámaírók, rendezők a T.E.A. alkotókkal való találkozásokon, a szakma képviselői a kortárs színházi folyamatoknak dedikált kerekasztal-beszélgetésen, és közvetlen impulzusként vetettek fel problémákat az előadások is. Minden találkozási pont, amely a héten zajlott, levegővételt jelentett a sokszor alábukó kortárs meghatározások tömegében. Csupán az írókra reflektálva megtudhattuk: a mai dráma (át)írás kockázat, elvárások függvénye, viszont egy olyan vállalkozás, amely kinyitja a színházat és felszólít a világról való gondolkodásra. A T.E.A. egyik meghívottjaként például Kozma Dávid alkotói világával ismerkedhettünk meg, akinek életében mindig érdekes pontot jelentett kettős nemzetisége, román-magyarként. A Kolozsváron végzett gyergyói fiú már több, mint 15 éve él Finnországban és munkálkodik egy más fajta szemlélet –mondjuk egy Székely Csaba féle– megmutatásán. A Szeretik a banánt elvtársak? című darabot finnül formálta előadássá a European Theatre Collective csapatának tagjaként. Székely Csaba darabjának installációs, műfajközi megformálása, segített olyan mélységek megélésében, amelyhez a mindennapi események nemigen szolgáltatnak alapot. Finnországra való átírása pedig, igazi egzotikumként hatott az ottani közönség körében. Külföldi tartózkodását indokolva, az alkotó elmondta: itthon nem olyan, mintha itthon lenne kettős identitása miatt, ott viszont teljesen idegen, így szabadon gyakorolhatja nemzetközi művészetét.

A belső színházi folyamatok sokszor alkotók közötti dialógusba fúlnak, az előadás egymás megoldásainak kihívásában alszik ki, ezáltal többé-kevésbe a néző egy színpadi keringő összezavart lépéseit tisztázhatja az est végén. Tegnapról mára válik a kortárs klasszikussá és máról holnapra beszél a klasszikus mai világunkról, mindez a színház paradigmaváltásának függvényében, fejtették ki a Kortárs Folyamatok (szöveg és előadás) kerekasztal-beszélgetés résztvevői Albert Mária, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanárának moderálásával. Szűcs Katalin Ágnes színházi kritikus szavaival élve, a klasszikus darabok mondanivalójukban egyenrangúak lehetnek a kortárssal, ha olvasatuk a mából történik, hiszen érvényesek minden időben, más-más aspektusból szemlélve. Példájában felhozta a Hamlet-szellem karakterek kapcsolatát, amely ma már a manipuláció megszemélyesítéseként jelenhet meg, a szellem mint provokatőr, és Hamlet, aki egy feladatot teljesít. Csurulya Csongor, a székelyudvarhelyi színház művészeti vezetője rámutatott a tényre, hogy a színházcsinálásban nem lehet eldönteni, hogy mi tud majd nyomot hagyni, ennek ellenére alkotni kell, mivel a művészet alapja az eredetiség, melyen keresztül érvényességet nyer az előadás. A színházak a drámaírók és új rendezői megközelítések együttműködésével nyerhetnek érvényt kitűzött céljaiknak. A beszélgetésen résztvevő írók a kockázatvállalásról és annak kifizetődéséről osztották meg gondolataikat, tapasztalataikat. Székely Csaba drámaíró megfogalmazta az átírás művészetének hátrányait és előnyeit: egyrészt az átirat mindig az eredeti visszfényében létezik majd, másrészt az alkotás folyamatában mindig ott van a kapaszkodó, maga a szöveg. Lőkös Ildikó, színházi dramaturg, reflektált az író munkája alapján arra az oda-vissza játékra, amely a kortárs és a klasszikus darabok közt jön létre. Egy-egy produkció érdekessége, ezekben az esetekben ott ragadható meg, ahol a nézők igénye, az alkotók szándékával találkozik. Ez alapján valós az igény egy másabb kommunikációra, amely nem föltétlenül művészetközi, hanem az emberekhez szól, lényegi kérdéseket tesz fel társadalmunkról, miközben alakítja a jövőről alkotott képzetet. A színházi élmény az ember ősi-gyermeki állapotára épül, bevon és elvonatkoztatni enged, ha a néző képes énjét elvárásaitól lecsupaszítani. Ezek után felmerül a kérdés, hogy mi történik a rendezői színházzal? A válasz egyszerű, hiszen mint mindenben, itt is a kapcsolati rendszer átformálása lesz a kulcs: a rendező a piramis csúcsáról impulzus donorként lép új alkotói közegébe, ahol más formanyelven összerántja, segíti a vele összhangban működő alkotókat.

 

 

A színház tehát olyan intenzív élménnyé kell hogy váljék, mint a tömegsírlátvány befogadásának első pillanatai. Leképezi a megfogalmazhatatlant, majd a nézői megváltás idézetévé lényegül. A fesztivál ideje alatt előadott produkciók kortárs magyar, román és külföldi szerzők drámáit vitték színre, hangulatukban különbözőek, érzetvilágukban a realista vonásoktól a rituális elemekig mozogtak, azonban mindenik magában hordozta a „ma” fogalmát. Resurrection Blues hangulat és feléled saját magunk előtti idegenségünk gondolata az abszurd megfogalmazásaiban. A 3 nopți cu Madox (Madox- három éjszaka), az És a csellóval mi legyen? (r. Beczásy Áron) Matei Vișniec abszurd színházi világában felerősödik a nyomasztó érzés, hogy mindenkinek megvan a maga Madox-sza és sokan menekülnénk az idegesítő belső csellósunktól. Az utóbbi előadást kiegészítve, Győrfi Csaba rendezésében a Fade Out is repertoárra került, ahol a történet mozgásban, a test abszolúttá válásában rajzolódott ki, más nézőpontból újabb perspektívát nyitva meg. A forma absztrakciója folytatódott, habár a téma egyre inkább szociálpolitikai realitásunk tükrözésébe ment át, miközben a kisrealizmus megbomlani látszott. A Cătincă Drăgănescu rendezésében előadott Bányavakságot, Hunyadi István Bányavirág előadása követte, mindkét esetben, különböző színházi formák használatával műfaji dekonstruálással született meg a produkció. A sötét sorsok állapotomlását, még az egyre ritkuló repedésekből átszivárgó humor visszhangjai sem voltak képesek visszaállítani: az ítélet már régen megszületett az emberek között. De hol zárul le társadalmi emberré válásunk folyamata? Roberto Zucco színpadi élményében a dinamikus szcenika képződményei, a szétbomlasztott dialógusok, fény-történések elengedik a cselekményt és a befejezhetetlenség felé sodornak. Zakariás Zalán rendezői világában, Roberto Zucco mint szaggatott menetű stációdráma jelenik meg, amelyben az emberek közé zártságtól való menekülés problémája érzetek formájában csapódik le. Itt nem a falak miatt nehéz egymáshoz férkőzni, ebben az előadásban mindenki saját kis kalickáját alkotja és életük átváltozásaiban, egy torzult világban, az utolsó állomás túlmutat a temetőn. A mindenkori létnek tükröt tartani sokszor bizonyul szélmalomharcnak, de hol máshol lehet legélesebb a kép, mint a művészetekben?

 

 

A szeptember 19 és 24-edike között zajló székelyudvarhelyi DráMa színházfesztivál izgalmas előadás-kínálata mellett, a Színházak éjszakáján is folytatta a fesztiválozók és színházkedvelők szórakoztatását. Ha valaki netán farkasszem nézésre vágyott, esetleg egy kötetlen holdfényes sétára a Küküllő partján, akkor több „bérlésre” ajánlkozó színész(nő) közül válogathatott kedvére. A különböző világnézetekből és sorsokból összekovácsolódott produkciók nehéz hangulatát enyhítendő, örömzenéléssel ajándékozták meg a még éjjeli fél kettőkor is kitartó közönséget. A színészekből és rendezőből rögtönzött zenekar saját bevallása szerint egyszer volt az örömzenélés, majd lett az öröm és végül maradt az –amit lesütött pillantásoktól kísérve,- előadtak a színház előterében. Önmeghatározás ide vagy oda, a hangulat visszaigazolta az eredeti elnevezést, és a hét eseményei forrongó teremzajjal zárultak, habár a tükör megmaradt.

 

 

Képek: Rab Zoltán, Biró Márton, Balázs Attila, Demeter Kata és Rend Orsi