Mohácsi-canovaccio

Caragiale Zűrzavaros éjszakája Szombathelyen

Díjakat hozott a Weöres Sándor Színháznak a 2012-es POSZT-on, a Mohácsi János alkotógárdájával való szövetkezés. Talán a Szentivánéji álom sikerén felbuzdulva, egy Caragiale-komédia erejéig most újraélesztették a kapcsolatot. A rendező Mohácsit foglalkoztatni, persze többet jelent a sikerambíciónál: jelenléte tanfolyam a társulatnak munkaszeretetből, a huszonnégy órás odaadásból.

Mondhatni, biztosra ment a menedzsment. A Mohácsi név áruvédjegy, s nem valamely mosóporé, a darabválasztás pedig igazán illik a Mohácsi-csapat szatirikus alkatához. A XIX. századvég balkáni homályából világirodalmi dicsfénybe emelkedett Caragiale színészszülők gyermekeként adta fejét a színpadi szerzőségre. Nem azonnal kiáltották ki géniusszá, volt előtte a közvélemény szemében cinikus gazember és pojáca, mégis mindjárt a legelső munkája, a Zűrzavaros éjszaka megmutatta, hogy a dramaturgiai formaismerete alapos. Voltaire-rel vallotta, hogy a friss ideákat a legklasszikusabb, tehát a legközérthetőbb formában kell kifejezni: a hely, az idő és a cselekmény hármas egységének híve volt. Ebben a klasszikus, XVII. századi francia minta szerinti, bombabiztos dramaturgiai lombikban aztán kedvére robbantgathatott.

Mertz Tibor

A szervezett szertelenség szervezett szertelenségre ösztönöz. Khell Zsolt, Mohácsi díszlettervezője asztalosműhellyé álmodta azt a közös teret, amely a szerzői utasítás szerint egy Bukarest-külvárosi családi ház pincéje. Ide hordták össze az épület minden bútorát. Állandósult ideiglenesség uralkodik, mert a tulajdonos (kereskedő) felújítási kényszerben szenved: szeretné, hogy a háza a legújabb divat szerint való legyen, ám a pénze kevés, idegeneket sem szeretne beengedni, hát mindent egyedül csinál. A kontárság és a káosz persze nem szimpla külcsín, hanem belbecs: életlényeg a balkáni polgárosodás korában: az oda nem illőség pedig a móka melegágya.

A Mohácsi-csapat fittyet hány a román polgárosodásnak, de az írónak is, aki az ősbemutatót tartó bukaresti Nemzeti Színház igazgatójánál hevesen tiltakozott egykor a darabja megszelídítése miatt, s a későbbiekben is makacsul ragaszkodott minden apró szöveg-, cselekmény- és díszletrészlethez. Szombathelyen, mindjárt a játék elején egyéni cselekményszál szippantódik fel a rendezői kútfőből (talán Az elveszett levél alapmotívumától nem függetlenül): a cseléd kivesz a páncélszekrényből egy nyaláb papirost, és a kazánba veti. Mit sem tudva az iratmegsemmisítésről, az asztalos-politikus gárdista, és a család házibarátja akcióba kezd, hogy kiboncolhassák a páncélszekrény kulcsát az azt elcsenő, majd lenyelő, időközben pedig szörnyet halt ellenpárti képviselő gyomrából. Saját halottá nyilvánítás ürügyén szerzik meg a tetőről zuhanás következtében ajtóvékonnyá laposodott tetemet, ám amikor az áhított kulccsal a trezorhoz lépnek, kiderül, hogy mindvégig nyitva volt. A megsemmisült lista és a saját halotti gesztus jó ok a rokonnézetű, de ellenérdekelt felek megbékélésére: gárda a gárdának nem vájja ki szemét.

Bánfalvi Eszter és Sodró Eliza

Frappáns a kortársi zöngeképzés, sikerületlen viszont az ötlet tovább csavarása. Azzal, hogy az erkélytévesztő Romeót, a házigazda feleségének húgába szerelmes, ám véletlenül az asszonyságnak szerelmet valló ügyvéd-firkászt, valójában a listára vadászó, érdekből epedő oknyomozó költő-újságírónak tüntetik fel; tompítják a széptevés őszinte, bumfordi vehemenciáját. A közrendvédelmi gárdista-járőrözés ürügyén folytatott hajsza, ugyanis a feleség tisztességére törő nyikhaj ártalmatlanná tételéért folyik. A félreértés tisztázása után, a félreérzés kimagyarázására már nem jut előadásidő. Az arányérzék más vonatkozásban sem erénye Mohácsinak. Túlfoglalkoztatja például az ajtókat. Ezek dramaturgiailag alaptényezők: a kulcsra zártnak gondolt széfajtó mindvégig nyitva van, a házerődítmény utcai ajtaját folyton zárni kell az idegenek elől, de csak akkor nincs nyitva, amikor a háziaknak sürgős volna bejutniuk; a belső ajtók kilincstelensége és összetévesztgetése pedig a masszív ideiglenesség jele. Az ismétlődések száma – a széfzárét kivéve – meghaladja a szükségeset, s ez megnyújtja valamelyest a játékidőt, együtt azokkal a horrorisztikus tréfákkal, amelyek az asztalosműhely gépeinek, szerszámainak nem rendeltetésszerű használatából erednek.

Igazodva a zagyva léthez, Mohácsi kétféle komédiastílust enged a színpadra: az olaszosan franciás és az angolosan franciás stílus váltogatja egymást, precízen szervezett káoszt képezve. A két igaz szerelme (a férje és a házibarát) között egyensúlyozó asszony, Bánfalvi Eszter (Veta), illetve a nővére ruháit és illatszereit elorozgató Sodró Eliza (Zita) délszaki temperamentummal veselkedik egymásnak (és viselkedik általában), míg a házigazda Mertz Tibor (Dumitrache) és a házibarát Orosz Róbert (Chiriac) késleltetett reakciókkal érzékeltetett stupidsága inkább Georges Feydeau nyelvét idézi. Kovács Gergely – igazodva a partnerek stílusához és az éppen érvényes komédiaárnyalathoz – a commedia dell’arte típusait vegyítgetve formálja meg a cinikusan bamba-bölcs Spiridont.

 

A nyelv amúgy külön fejezet. Manufaktúrakomédiát kap a nagyérdemű, üzemi és házasságüzemi balesetek tömkelegét. Bűbájos bunkók enyelegnek brutális könnyedséggel, vagy a selymesen gorombán. Rétegzett a cselekmény, rétegzett a szöveg. Nézőegyedenként változó a fogékonysági küszöb, s ki-ki a maga szellemi adottságainak megfelelőt találja meg a játékban. A rendezés mellékterméke, a nézőművészeti performance: néző a nézőnek közönsége: a nézőtársak viselkedése, és a szomszédjuk viselkedéséhez való viszonyulásuk külön spektákulum. A viszonylatbőség, a nézőművészeti aspektus következtében, azonban lomhán fergeteges előadás. Nem frappáns egyfelvonásos, ám emlékezetben tartásra érdemes.

Fotó: Mészáros Zsolt