„Minden előadásnak legyen titka!”

A Gálfy-gyűrű idei díjazottja Tege Antal, aki az évadzáró gálán vehette át a Jókai Színház legmagasabb szakmai elismerését. A színművésszel pályájáról, emlékezetes szerepeiről, méltatott alakításairól, rendezésről és tanításról, a színház lényegéről, valamint az otthoni háttér jelentőségéről beszélgettünk.

– Miért lettél színész, ki vagy mi indított éppen erre a pályára?

– Mint sokan mások, én is az általános iskolai magyartanárnőm hatására fordultam a színház felé. Nagykőrösön születtem 1974-ben, ott jártam iskolába, és Langer Istvánné vezette a színjátszó csoportot, ahol ’85-86-ban elkezdtem verset mondani, szerepeket játszani. Első iskolai fellépésem a Csalóka Péter volt, Weöres Sándor színpadi adaptációja. Aztán jöttek a szavalóversenyek, hiszen Nagykőrösön Arany János kihagyhatatlan; először csak néztem a balladaversenyeket, később indultam, végül mint elszármazott művészt zsűritagnak is meghívtak. A meghatározó színházi élményt Kecskemét jelentette számomra, édesanyám sok helyre elvitt. Zongora, orgona szakon végzett, ének-történelem szakos tanár, majd általános iskolai igazgató volt, onnan ment nyugdíjba.

– Anyai ágon tehát ott a zene; volt-e más művész, tehetség a családban?

-Generációkon át egészen a dédapámig mindenki orvos volt, orvos apám, a nővérem, a húgom biológus. A magyartanárnőm és édesanyám szerettette meg velem a művészetet, egyébként állatorvosnak akartam menni, de ahhoz nem voltak elég jók a tanulmányi eredményeim. Kétszer jelentkeztem a színművészetire, de nem vettek fel, sikerült viszont bejutnom itt a színiiskolába, amit akkor Gergely László vezetett. A felvételikre is Langerné készített fel. ’92-96 között többek között Kara Tündével egy osztályba jártunk, mi voltunk az első végzősök, nagyon hamar komoly lehetőségeket kaptunk a színpadon.

– Álomszerepeid voltak-e, vannak-e?

– Fiatalon még úgy gondoltam, hogy bizonyos figurákat el szeretnék, el kellene játszanom. De ez nálam hamar elmúlt, elkopott, mert úgy éreztem, egy jó színházvezetés, jó rendező jobban tudja kívülről megítélni, hogy a színész hol tart, s nem gátolja a fejlődését azzal, hogy túl hamar vagy túl későn oszt rá egy bizonyos figurát. Ma már nincs ilyen álmom, kívánságom, s nem azért, mert eljátszottam mindent, hanem azért, mert rábízom arra, aki kívülről jobban lát. Talán egy szerep azért mégis akad, amit újra eljátszanék: Csehov Platonovját! A 27 éves figurát megkaptam 22 évesen vizsgaelőadásként, ez volt az első fontos szerepem. Ma negyven vagyok, és újra megcsinálnám, persze másképp.

– Akkor emlékezetes alakításokat, meghatározó kollégákat említs, kérlek!

– Szabó Magda Az a szép, fényes nap című drámájában Vajkot, Géza fejedelem (Gáspár Tibor) fiát játszottam ’96-ban, az volt az első szerződtetett szerepem, Konter László rendezte az előadást. Rengeteg lehetőséget, izgalmas karaktert megkaptam, egy-egy évadban nyolc bemutatót tartottunk, ki lehet számolni, hány figurát jelent ez tíz év alatt. Nagyon sokszor játszottam együtt Csomós Lajossal, Konter László igazgatósága idején. Mint kolléga meghatározó volt számomra Gáspár Tibor, a játékával, a színházhoz való hozzáállásával sokat tanított. Fontos korszakom volt 22-től 34 éves koromig, az igazi tanulást a Tiborral „együttjátszás” jelentette. Talán az Othellóból Rodrigót, Egy lócsiszár virágvasárnapjából Nagelschmidtet tudom kiemelni. Hosszú évek óta együtt öltözünk Csomival, a barátságunk fontos, rengeteg darabban játszottuk a férj-szerető szerepet felváltva. Sok dologban egyetértünk, sokban nem, eltérő karakterek vagyunk, vitatkozunk, de sosem veszekszünk. Fél szavakból, vagy csak pillantásokból értjük egymást.

– A Gálfy Gyűrű Díjra két rendező is nominált, Kiss József  a Chioggiai csetepaté Beppe figurája, Katkó Ferenc a Koldusoperában Peachum megformálása alapján. Katkó Ferenc az indoklásban elsősorban azt emelte ki, hogy önmagadból építetted fel a karaktert, tökéletes alakítást hoztál létre, hozzátettél a rendezői elképzeléshez, példamutató, ahogyan a szerep lényegéhez közelítesz. Kiss József az alakításon túl teherbírásodat, szakértelmedet, intelligenciádat, színészi, rendezői, valamint közösség-, társulatszervező kvalitásaidat is méltatta.

–  Kicsit tartottam a szereptől, amikor Henger, azaz Katkó Ferenc megkeresett. Nagyon kemény munkával készültünk. Újra olvastam Brechtet, és meggyőződésem, hogy mostanáig hiányzott a Jókai Színház repertoárjából. Az aktualitása vitathatatlan. A kérdés az volt számomra, mennyire tudunk mi itt ma Brechtet játszani, akit zseniális színpadi szerzőnek tartok. Amikor elkezdtük próbálni, Henger  irányvonalakat adott és egyben szabadságot is a szerep megformálásához. A siker sosem az egyes alakításoknak, hanem mindig a stáb közös munkájának köszönhető, a csapaton múlik, hogy mennyire lesz igaz egy előadás. Újra olvastam a teljes regényt, több fordítást, mert egyetlen szerep rengeteg tudást, ismeretet igényel. A színpadon olyan karakterek kellenek, amelyek furcsák, különösek, amelyeknek vannak titkaik, hogy elgondolkodtassák a nézőt. Minden előadásnak legyen titka, amiért érdemes színházba járni! Brechtet játszani mámorító érzés, a színésztől száz százalékos jelenlétet, odaadást követel.

– Mit jelent Neked a Gálfy-gyűrű?

–  Komoly szakmai díj, és nagyon jó érzés, hogy a munkámat elismerik a 2008-ban Laci bácsi emlékére létrehozott kitüntetéssel. Az utolsó 2-3 évében láttam játszani Gálfy Lászlót, találkoztam vele, zseniális színész volt és csodálatos ember! Akármennyire is akartál, neki nem tudtál előre köszönni, mert mindig gyorsabb volt. A stábban mindenkit egyformán szeretett. Óriási öröm és felelősség is egyben ez a díj, mert azt jelenti, hogy bizonyos szint alá nem mehetek. S persze megerősítés is, ami további munkára sarkallja az embert.

– Amikor átvetted a díjat, „az otthoniaknak” is köszönetet mondtál.

– Igen, elsősorban a feleségemnek, aki rendezőasszisztens, ízig-vérig színházi ember, éppen ezért ismeri a helyzetet, tolerál dolgokat. Mi otthon mindent megosztunk, nekem előszűrő, hiszen húszéves szakmai tapasztalattal rendelkezik, és igazi társ. Számomra a család, az otthon, a ház, a kert adja a biztonságot, a feltöltődést, ahova jó hazamenni, és ahonnan megerősödve indulhatok dolgozni. Együtt figyelünk arra, hogy a munkával kapcsolatos gondokat csak kettesben beszéljük meg, amíg a kislányunk velünk van, azt érezze, hogy van anyukája és apukája, aki vele foglalkozik.

– Pár éve rendezel is, legutóbb a Toldit vitted színre, a Chioggiai csetepaté játékmestere voltál. Sok színész előbb-utóbb rendezni is akar. Miért?

– Én azért gondoltam, hogy jó lenne a másik oldalon ülni, mert úgy éreztem, talán több van még az agyamban, mint amit a saját játékomban meg tudok mutatni. Amit nem tudok eljátszani, elmondom másoknak. Egyfajta hiányérzetből született a döntés, s aztán a rendezés legtöbbet nekem mint színésznek segített. Lentről nézve átfuttatom magamon mindazt, amit korábban a színpadon nem tudtam, hogy egyre igazabb, őszintébb, letisztultabb legyen az előadás. Játszani és rendezni jól lehet együtt. Minél többet rendezhetek, annál jobb színész lehetek.

– A színiiskolában, ahol végeztél, 12-13 éve tanítasz színész mesterséget.

– Meggyőződésem, hogy csak példával lehet nevelni, elmondani nagyon egyszerű az elméletet, én a színpadi munkával tanítok. Abban hiszek, hogy a színháznak nemcsak szórakoztatni kell a nézőt, hanem nevelni, elgondolkodtatni is; pontosabban a kettőt együtt, erre való a színház. A tanítás nagy szerelem, ezt is Gáspár nevelte belém, ő is mindig tanított. Azt mondják, sok a színésziskola, nem kell ennyi színész. Valóban nem tudom vállalni, hogy minden végzőst szerződtetnek, a szerencse, az élet dönt majd, mi csak az esélyt tudjuk megadni. Arra tanítjuk a fiatalokat, hogy első a műveltség, a felkészültség, az olvasottság, utána jöhetnek a nagy érzelmek, a színjátszás. Bármi, ami a mögötte lévő tudás, szakértelem nélkül hamar szétpukkan.

– Szép végszó és évadzáró után jó pihenést illene kívánni, de „the show must go on”, a próbák és az előadások folytatódnak, sok sikert a nyári szezonban is Békéscsabán és Szarvason!

Niedzielsky Katalin