Mikó és Quintus, a „két balfácán”

 

A Turay Ida Színház nagy sikert aratott február 5-én a Balfácánt vacsorára című bohózattal az Óbudai Kulturális Központban. A főpróbára és a bemutatóra a jegyek már hetekkel előtte elkeltek. Aki „későn ébredt”, már csak pótszékre kapott helyet.

Az előadás szereplői is alig tudták bepréselni barátaikat, családtagjaikat a nézőtérre. Volt, aki állni kényszerült hátul, mert már pótszék sem jutott neki. Én még emlékszem a színházak ama időszakára, amikor minden előadáson jelen volt egy ügyeletes orvos és egy ügyeletes tűzoltó. Az orvos segített, ha balesett történt a színpadon, vagy rosszul lett egy színész vagy néző. A tűzoltót meg a büfében itatták a színháziak, nehogy a nézőtér közelébe menjen, akkoriban ugyanis nem tartották be a nézők létszámának korlátozását. Ahányan fizettek, annyian ültek a nézőtéren. Aki most nem fért be az Óbudai Kulturális Központba, még „utolérheti” az előadást az Újpesti Színházban, áprilisban, és remélhetőleg vidéken is hamarosan láthatják.

Ez a kedves, bájos, keserédes bohózat nem jött egykönnyen létre. A bemutatót megelőző héten kezdődtek a bajok. A Pignont alakító Mikó István Sopronban a Lőverekből sétálva igyekezett a Színház felé, amikor is minden előzetes bejelentés nélkül, kicsúsztak alóla a lábai, ő maga pedig hanyatt vágódott. Csak arra maradt ideje, hogy jobb kezével tompítson a talajon. Csuklója azóta is fáj, de legalább már nem duzzadt. Szerinte megrepedt. Az orvos szerint meg…nem tudjuk, mert nem volt ideje orvoshoz menni. A bemutatón rögzítő kötéssel tudott csak játszani. A másik főszereplő, a Pierret alakító Quintus Konrád se úszta meg sérülés nélkül. A kollégák marasztalása ellenére elindult Sopronból Budapestre vonattal, mert a családjával akart lenni. Boros Zoltán tréfásan elátkozta: – Akkor szakadjon le Csornánál a vezeték! És fogott az „átok”. Este fél nyolckor Quintus felhívott.

– Szerencsésen hazaértél? – szóltam bele a telefonba baráti érdeklődéssel.

– Nem. – válaszolta dühösen. – Most érkezem Kelenföldre. Bicskénél leszakadt a vezeték. Másfél órát álltunk. Azt üzenem Boros Zolinak, ha legközelebb „megátkoz”, s…be rúgom! – azzal „lecsapta” a telefont. Este tízkor újra hívott.

– Most már otthon vagy? – kérdeztem együtt érzően.

– Nem. – válaszolta dühösen. – A Szent János kórház ügyeletén vagyok.

– Mi történt?

– Amikor Kelenföldön leszálltam a vonatról, a városi busz az orrom előtt csukta be az ajtaját. Mérgemben belerúgtam. Azt hiszem, eltört a nagy lábujjam.

A hetet két sérült főszereplővel próbáltuk végig, de még a főpróbán is rájárt a rúd, azaz a kanapé Quintusra. Én Marlenet, Pierre szeretőjét játszom a darabban. Az érzelmektől felhevült jelenetben együtt gurulunk le a kanapéról a földre. Valószínűleg rossz helyre eshetett a súlypontunk, mert a kanapé is velünk tartott. Megtámadott minket. Ránk borult. Úgy néztünk ki, mint csiga a házával. Quintus bal keze a karfa alá szorult, jó kis zúzódást okozva neki. Mikó István a sérült csuklójával emelte le rólunk a vérszomjas kanapét, így mentve meg minket szorult helyzetünkből. De minden fájdalomért és fáradságért kárpótolt bennünket a publikum hálás nevetése, és a végén feldübörgő tapsa.

Shirley