Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

Megterített koporsó

Porvarieté a Kosztolányi Dezső Színházban

A halál dizájnja az élet. Bőrönd vagyunk. A változatos küllemű bőröndökből képzett urnafal láttán, büszkén megállapíthatjuk, hogy önmagunkon kívül nem voltunk azonosak senkivel. Talán még önmagunkkal sem. A The End rendezője, Andrej Boka a halálunkból kínál kóstolót.

A kommunista színháztörténet-írók által legendává dagasztott Erwin Piscator és köre – az üresen tátongó nézőterek láttán – eljutott a keserű felismerésig, hogy a proletársorsot ábrázoló darabok-előadások a célközönséget, a proletariátust érdeklik legkevésbé. Szertefoszlott a tömegszínház illúziója: itt gyökerezik valahol a mai stúdiószínház ideája: immár nem a proletariátusnak, hanem a vájtfülű keveseknek, s nem redukáltan, hanem dekonstruáltan akarnak a proletariátusról játszani, a szabadságeszme szellemiekben tehetős, de szegénybarát rajongóinak. Így keletkezhetett – a ma éppen kudarcreneszánszát élő – siralomvölgy-dramaturgia. A siralomvölgy-színházak zárványként egzisztálnak. Ám éljenek! Nagy baj volna, ha betemetnék őket a piaci (szalon) avantgarde, vagy a míves kommersz okozta lavinák.

Ha a New York-i Filharmonikusok cégmintájára szabva akarnám meghatározni a Kosztolányi Dezső (zárvány) Színház társulatát, akkor azt mondanám, Szabadkai Lakonikusok. Rózsák, Názáret, Kapitalizmus, Magyar, s találhatnék még jó néhányat az egyszavas, vagy a darab mondandóját legfeljebb a fogalom kurta bővítményével kifejező címek közül. A címsűrítmény a tartalom hű tükre: az alkotók nem szecessziós gondolatliánokkal akarják körbetekerni a nézők agyát. Az üzeneteik nyilvánvalóak. Azok, amikor politikai tartalmat közvetítenek, s még inkább, ha az ember privát – fogantatás, szerelem és féltékenység, halál – övezetében járnak. A KDSZ a fapados, és gyakorta meztelen igazság színháza.

Boka játékában az igazság egyetlen jelenet erejéig meztelen. Bögöly köröz a ravatalozó élet- és halálterében. Hiába igyekszik Mikes Imre Elek ártalmatlanítani, a mohó rovar alázümmögi magát a halotti lepelnek, majd hangja vész odabenn. Tudjuk a gyerekünkről, valamiben sántikál, ha csönden van. S valóban, meglátjuk, amint a lepel lehull, hogy vígan dézsmálja a virtuálisan pucér korpusz köré odakészített útravalót. Irigyen üldözik a böglyöt az éhező gyászolók, míg a részvétük leple is lehullván, előbb pc nassolással, aprókat csipegetve, utóbb egymáshoz préselődve, maguk veszik körbe a büfékoporsót, s két pofára zabálnak. A bögölyfejű Vladimir Grbić szupermohó, torkán akad a torfalat, s hiába a gyásznép hátba veregető szolidaritása, ő – legalább az álomlátás szintjén – keresztülbillen a halál küszöbén. Onnan a monológ:

És akkor megláttam a vakító fényességet. Ott álltam a hatalmas kapu előtt. Végtelen csönd. Végtelen horizont. És sehol egy lélek. A kapu aranyból van, és világít. Tükörsima a felülete, és látom benne, hogy már nem abban a ruhában vagyok, mint addig. Várok. Csönd van. Résnyire megnyílik az ajtó, és kijön rajta egy kisgyerek. Látom, hogy nagyon fél. Nem néz a szemembe, elővesz egy kis papírtekercset, és a kezembe nyomja. Szétgöngyölöm a papírt. Azt írja rajta: „Jó ember voltál?” Először erre nem is tudok mit mondani. Nem tudom. Azt hiszem, igen. Erre a gyerek átad nekem még egy cédulát. Az áll rajta: „Nekem te ne hazudj!” Hátat fordít nekem, és beszalad a kapun. Én utánamegyek, és egy hatalmas csarnokban találom magam tele oszlopokkal, ahol minden fehér és tiszta. Látom, hogy ott van egy csomó ugyanolyan gyerek. Nevetnek rajtam, és ujjal mutogatnak rám. Akkor észreveszem, hogy meztelen vagyok, és gyorsan eltakarom magam. Erre azt mondják, hogy ne takargassam magam, mert ők mindent látnak. Mély felnőtthangjuk van. Az arcomon ekkor hideg fuvallatot érzek, és az összes gyerek egyszerre elhallgat, és lehajtja a fejét. Ott terem előttem egy gyönyörű angyal, hosszú szőke hajjal, szép, szép, emberek én szebb férfit még életemben nem láttam. És hát meztelen. És azt kérdezi tőlem, hogy mi a nevem. Én megmondom. Erre a gyerekek izgatottan sugdolózni kezdenek, de az angyal széttárja a karjait, és azt mondja: „SSsh!” Azt mondja, mindenki okkal kerül a Mennyországba, de neked külön feladatod van. Kérném, hogy ezt magyarázza el, mert nem pontosan értem, de ő félbeszakít, és azt mondja: „Bízz a szívedben és a mutatóujjadban!” Megint csak kérdezném, hogy hogy értette a külön feladatot, de ő közbeszól: „Kívánj valamit!” Én már elég éhes vagyok, szomjas is. Mondom, szívesen meginnék egy krigli sört. „Rajzold meg!” – mondja. Grillcsirke! Csokoládétorta! Pörkölt tarhonyával! „Ne csak egyél! Kívánhatsz bármit” És akkor én megrajzolok egy gyönyörű nőt. Azt mondja az angyal: „Csinálhatsz vele, amit csak akarsz!” Hát jó… – mondom. És ahogy nézem ezt a nőt, eszembe jut egy lány, akit valaha ismertem, és fontos volt nekem. Gyorsan kitörlöm az előző nőt, és nekiállok őt megrajzolni, de nem megy. Megint nekifutok, de nem megy. Az angyalhoz fordulok, és kérdem: Angyal, miért nem megy? Erre az angyal azt mondja, hogy ő „máshol” van. A pokolban. Ezután megpróbálom megrajzolni lelki barátom és támaszom, Jenő atyát, de nem megy. „Ő is máshova került.” Ez nincs rendben.  „Micsoda?” Hát, hogy ez a két ember oda került. „Miért, te mit szeretnél?” Hogy itt legyenek velem. Erre ő a vállamra teszi kezét. „Emlékezz, mint mondtam. Bízz a szívedben és a mutatóujjadban!” Azt kívánom… Ki akarom szabadítani az összes embert a Pokolból! „Téged vártunk! Te vagy a kiválasztott! Hozd föl az embereket a Pokolból! Hozd föl a Sátánt is! Neki is megbocsájtunk!” És akkor egy lángoló kardra gondolok, ami meg is jelenik a kezemben, és elkiáltom magam: Elég volt! Elég volt ebből a Pokolból! És a föld megnyílik. És én bevetem magam a szakadékba, egyenesen a tüzes katlan közepébe. Lent már tudják, miről van szó. Rögtön rám rohan három nagydarab ördög vasvillákkal. Ekkor eszembe jut a mutatóujjam, hogy bízzak a mutatóujjamban. Hatalmasra növesztem a kezem, mindenkit felmarkolok, és egyetlen mozdulattal felhajítom őket a Mennyországa. És ekkor meglátom a Sátánt, és így szólok: Isten még egy esélyt ad neked. A Sátán erre elsírja magát. Emberek, a Sátán sír, könnyezik, zokog. És ahogy a kezembe rakja a kezét, gyönyörűséges angyallá változik. Felemelkedünk. Bezárul a Pokol szakadéka. És mindannyian együtt ülünk a Mennyek országában. Visszhangzik a végtelen hallelúja. Ekkor a kisfiú a kórusból szomorúan odalép hozzám. Könnyes szemmel egy cédulát ad nekem: „Túl jó vagy a Mennyországhoz. Térj vissza a földre!” Hát itt vagyok. Alig várom, hogy újra meghaljak.

Az egészséges álmot termelő agy alapfelszereltsége a beépített halálhárító. A végkutató misszióba keveredett rendezőnek azonban foglalkoznia kell az ébrenléti halálhárítás eseteivel is. Ilyen Mikes Imre Elek – a legszorgosabb légycsapó – menedzser-vállalkozói mentalitása, amellyel a saját, maga szervezte temetésére precízen előírja, milyen intenzitással zokogjanak a teteme körül, nehogy már a siratók elbőgjék tőle a főszerepet. Szentül hiszi, hogy majd a tora ételmaradékát is ő fogja értékesíteni.

Végkatalógusunkban szerepel a halálsejtelemtől érintetlen, a megérintett és a megfertőzött ember. Lehet elengedni, ellökni az életet, vagy magunkkal rántani az egónkat a halálba. Van természetes halál (az idején való), lehet félig természetes (az idő előtti), és ott az elvett élet (az önmagunktól elvett, vagy a más akaratából bekövetkezett vég). A Darinka Mihajlovic díszlete és jelmezei, s a zenei munkatársak – Pálfi Ervin és ifj. Kucsera Géza – teremtette melankolikus hangzásvilág lényegi segítség ahhoz, hogy tükröződjék: a rendező a morbid önirónia szellemi pozíciójából éli a halált. A sokféleség a saját bőrönddel való tusakodással, illetve az urnafalba ragadt bőröndökhöz való viszony eljátszatásával fejeződik ki, nem függetlenül a színészek személyes habitusától, a félelemkezelő magántechnikájuktól. Mészáros Gábor a szerepbeli kislányával hiteti el, hogy az édesanyja elbújt, azért nem találkoznak. Leveleket ír hozzá a halott asszony nevében; intelmekkel, biztatással tölti ki gyermekében az anyahiányt, amíg az felnőtt kislánnyá cseperedve, magától meg nem érti, el nem fogadja a nincs tartalmát.

Béres Márta vállára kerül a legtöbb halálteher: részint a privát érzékenysége okán, részint az által, hogy az apját kivégzik, a szerepe szerint.

A monológjából:

Négy izzadt kiskatona áll a hársfa alatt az árnyékban. Betöltik a fegyvereiket. Mindenkit ismerek a tömegből. Vannak gyerekek is. Én apámat nézem, de apám nem engem néz. Anyámat. Anyámnak remeg az álla. Apámat nézi. A katonák felsorakoznak a térdelők előtt. Apám azt mondja a sértegető embernek, el akar búcsúzni a gyerekeitől. Még mielőtt a tiszt válaszolhatna, én kitépem a kezem anyám kezéből, és odaszaladok apámhoz. Megölelem a nyakát és megcsókolom. Tudom, hogy ő is meg akar ölelni engem, de össze vannak kötözve a kezei. A tiszt felüvölt: “Azt akarod, hogy a kislányt is agyonlőjék?” Félrelök a kitaposott földre. Anyám odarohan hozzám a karján a húgommal, és fölkap. Kettőnkkel a karjaiban hazafelé szalad. Csak azt hallom, ahogy zihál. A nyakán megfeszülnek az erek. Beszalad a házba, lerak bennünket a szőnyegre, és a kezembe adja a labdámat. “Játsszatok! Játsszatok valami nagyon hangosat!” Leül az asztalhoz, és nézi, ahogy játszunk. 

Nem sírtam. Tizennégy évig soha semmi miatt nem sírtam. Tizennégy évvel később mentem férjhez. Fehér ruhában álltam a tisztaszobában. A húgom a fátylamat igazgatta. Olyan volt, mint egy bazsarózsa. Anyám büszkén nézett bennünket. A kezében tálcát fogott aprósüteményekkel. Megjött a násznép zeneszóval, ünneplőben. De félreértés történt. A lakodalmasok közül valaki az apámat kereste, hogy a vőlegényem kikérhessen.

Andréi Boka utóbbi két, itteni rendezése ikerdarab. Míg a temérdek metaforával operáló, újszövetségi párhuzamokra tapintó Názáret a fogantatás, a sperma motívumköréhez köthető paradox átváltozások füzére, addig a The End porvarieté. Rőt por a padló, amelyen a szereplők járnak, s ugyanez a rőt por borul ki Béres Márta életbőröndjéből a léte tartalma gyanánt, amikor a sorsával megbékélve, elengedi magától a világot.

A képeket Molnár Edvárd készítette

Hirdetés

Évadmustra

Zalaegerszeg – Caligula helytartója

Zsarnoknevelde

C-felségjelű, NATO-kompatibilis, automata géppuskás dzsipen, konténerbe bujtatva gördül a színpadra Caligula császár aranyszobra. Szíria helytartójára, Petroniusra vár a feladat, hogy a jeruzsálemi zsidók kiállítsák templomukban a cinikus ajándékot. (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Peter Karvaš bemutató – Cervinus Teátrum

Tűzfal, babám!

A nem-látó leány elküldi magától festőművész legényét, amikor az farkasvakon tér vissza hozzá a vallatásból. Vértelen tragédia. Körös-körül pedig vérbő groteszk arra a rugóra, hogy egy hibbant házkezelőség befalaztatja a lakókkal az ablakaikat. (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Nagyabonyi Emese – Bizalomlázban

Lélektérképészet – II.

„Rendszerek és szabályok… Meddig szolgálják a tevékenységünket s mikor jön el  a pont, amikor  el lehet és el is kell engedni őket a továbblépés, az új beengedése/felfedezése érdekében…? Hogyan illeszkedik be az egyén a közösségbe? Hogyan hat a közösségre? S a közösség reá? Kialakul-e a közös nyelv? Ezek rendkívül fontos kérdések.” (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Csehov-rendezőt avattak Debrecenben

Rajtunk a vakablak szeme

„Egy misét látunk, s templomi áhítattal távozunk a színházból.” – írta Kosztolányi Dezső a Három nővér vígszínházi előadásáról. A korabeli orosz kritikák viszont azt vetették kezdetben Csehov szemére, hogy visszafejlődik, ismétli önmagát, s értelmetlenséggel zsúfolja tele darabját. A Csehov-rendezőként Debrecenben debütáló Ilja Bocsarnikovsz felfedezi a két vélemény egységét: reményteljes tragédiába fojtja a komédiát. (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Nagyabonyi Emese sebtében van

Lélektérképészet – I.

Nagyabonyi Emese sebtében van. Még az újvidéki Akadémia színésznövendékeként, megfordult a Szabadkai Népszínházban, friss-diplomásként az osztálytársaival megalapították Zentán az állandó színházat, onnan tovább szerződött a Kosztolányi Dezső Színházhoz, napjainkban pedig szabadúszóként dolgozik az Újvidéki Színházban, s készül egy filmszerepre Tolnai Szabolcs produkciójában. (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Arat a Charley nénje Szatmáron is

Egy príma Don

Minden feltörekvő nemzedék alanyi joga, hogy a színházi formanyelv megújításában saját zsákutcája legyen. Vége csak a végtelennek nincs. Ha a zsákutcákat nem korosztályoknak nyitnák, nem lenne a színház egyetemes fejlődése folytonos. A formabontásból való kibontakozás egyik lehetősége a vakmerő visszatekintés, a brutális retró. A Charley nénje ilyen.

Az operett ekézése ősi foglalkozás. Művelői többnyire merő irigységből szántják fel a harmóniavágyó publikum lelkét. Hatalmas területet kellene megművelniük, eleddig nem is boldogultak vele. Az irigységet az ekefajtáinak sokfélesége jellemzi. Lehet azt hirdetni például, hogy az osztrák-magyar operett Kálmán Imrével született, virágzott és porladt el. Kivesztek a nagy dramaturgiai gépezet működtetésére alkalmas, leleményes librettisták, de nincsenek már olyan zeneszerzők sem, akik egy szerteágazó cselekményű történetet fel tudnának slágerekkel tölteni. Aztán előkerül ugyanarról a Zeneakadémiáról, amelyen Bartók, Kodály és Kálmán tanult, egy Aldobolyi Nagy György nevű klarinétos. Operett színpadra alkalmazza Brandon Thomas háromfelvonásos énekes bohózatát, komponál áriákat, duetteket, tercetteket, kvintetteket, írat hozzájuk dalszövegeket Szenes Ivánnal, s hódító útjára indít egy kacagtató-könnyeztető, örökzöldmezős ekézni valót.

A lányok ugrálnak majd…,  Charley nénje…,  Charley nénje – finálé, Csá-csá-csá-csá-Charley…, Egyenesen észvesztő!,  Ha nincsen autó…, Maga nekem úgy kell, mint a levegő…, Most mi három lányok… és az Orchideák. Szatmárnémetiben hat zenész összmunkája elegendő ahhoz, hogy az első taktusok működésbe hozzák a közönség szövegemlékezetét, feltöltsék a könnyzacskókat, s a refrénekhez szinte már ne is kelljenek a színpadi szereplők. A nyolc sláger slágervolta a szereposztás alapja. Manfrédi Annamária zenei vezetőként és karmesterként ügyeli a hangzásvilágot. Jótét közreműködésével, a Harag György Társulat színészei a nehéz pillanatokban sem ismerik a kiénekelhetetlent: hol a dallam hajlik a hangalkatukhoz, hol dallamkövetően rábeszélik a szöveget a zenére. Alapjaiban azonban mindenki biztosan, szeretnivalóan énekel. Ahhoz, hogy ez így lehessen, a produkció menedzsmentje bátran, és helyeselhetően, lemondott a szerepek életkorhű kiosztásáról, a diákok és felmenőik között nincs meg az emberöltőnyi korkülönbség. Az élethosszig tanulás csak nálunk újdonság. Oxfordban lehetett valaki véndiák már a bohózat megszületése idején is, most pedig éppen, hogy igen. Különösen akkor, ha a színész temperamentumos, szerelmesen pulzáló és akrobatikus. Mert miről is szól a darab?

Charley és barátja, Jack beleszeretnek a szép Spittigue lányokba, Kittybe ás Annie-ba, akiket apjuk féltékenyen őriz. Ráadásul a fiatalembereket nem veti fel a pénz, ezért esélyük sincs a zord apa jóindulatát elnyerni. Charley nénjének, a dúsgazdag milliomosnak látogatása azonban reményt kelt a fiatalokban. Remek tervet eszelnek ki, ám mindent tönkre tenni látszik, hogy Donna Lucia, a néni nem érkezik meg. Ezen az apróságon hamar túlteszik magukat a fiatalemberek és ráveszik barátjukat, hogy játssza el a néni szerepét. Minden szépen halad addig, míg a valódi Donna Lucia meg nem érkezik.

A szerelemvalló expozíciós tételekre az első elágazási jel akkor következik, amikor színre lép Nagy Orbán mint Brasett, az arisztokratikus szolga, leheletfinom iróniával fogadva gazdái urizálását. Különös figyelemmel van a csöppet sem úrias, közönségesen pezsgőt tolvajló, Lord Frank Babberley, oxfordi diák iránt, akinek hamarosan – mintegy vezeklésképpen a tettéért – női ruhákat kell öltenie, hogy eljátssza az első vizitvacsorán Charley nénje szerepét. Nagy Csongor Zsolt masszív bariton özvegy; Brazíliában, a majmok hazájában bizonyára ilyenné özvegyülnek az Európából oda férjesedő nők, főképpen a szigetországiak. Az előző század elején, a Magyar Színházban Csortos Gyula volt a címszereplő. Szoknyát, fűzőt, kékszalagos női bugyogót viselt. „A merész s egyben eredeti ötletet a szerző ízlésesen, épp annyi elmésséggel, mint tudással viszi diadalra” – jegyezte fel a kor jeles színi krónikása, Kosztolányi Dezső. Bessenyei István, a szatmári vaudeville rendezője sem kevésbé mértékletes a humor és az érzelmek adagolásában, ám az adott szituáció kínálkozó komikumforrásai közül egy másikat választ: színpadán az ál-néni minden kecses mozdulata árulkodóan tramplinak van mutatva: a csaló diáktársak kétségbeesetten igyekeznek leplezni a mámi kitüremkedő férfiasságát, teljesen fölöslegesen: Spittigue hozományreménye és a lányok szerelmes vágyakozása álomba ringat minden gyanút: az epekedőknek a vakság elemi érdekük.

A színrevitel másik erénye, hogy tartózkodik, és távol tart minden színészt az elhamarkodottságtól. Aldobolyi professzionális zenedramaturg. Az első jelenetekben Péter Attila Zsolt (Jack Topplebee, oxfordi diák) és Gaál Gyula (Charley Wykeham, oxfordi diák) ingatag lelkű szerelmesként téblábolnak a színpadon: lenn van az előadás, amiként a hősök is, maguk alatt. Fordulat a haditerv végrehajtására szövetkezés tercettje, roppant erős mozgáskísérettel. A koreográfusok, Bordás Attila és Gabriela Tănase kihasználják a színészek összes tánc- és akrobatikus képességét, precízen beosztják energiájukat, s megadják az énekes tánchoz elengedhetetlen légzésszüneteket. Ami közben fergeteges az iram a szerep szerinti ifjak számára, azonközben dallamhoz igazodóan lágyak a mozdulatok ott, ahol nincs helye a vehemenciának.

Ilyenek az egymástól elsodródott szerelmesek találkozásai. Ellenpontosan szimmetrikus szerkezetű a cselekmény. Négyen helyben szerelmesek, négyük számára az emlékeket megszépítő messzeség válik igaz-gyönyörű valósággá. Az előzőeket a közelgő elutazás rémíti, majd sarkallja tettre, az utóbbiak a messzi Indiából és Brazíliából térnek vissza a szigetországi révbe. A képletet követi le a koreográfia, s a rendezői instrukció. Rappert-Vencz Gábor (Sir Francis Topplebee, nyugalmazott indiai ezredes), akinek van szerencséje kikosaraztatni az ál-néni által, majd még nagyobb szerencséje, előtalálni a régmúltból a valaha volt legigazibb szerelmét – a vaudeville legösszetettebb, szinte drámai szerepét játssza. Ugyanez mondható el Bogár Barbara munkájáról, akinek lépésről-lépésre, apró jelenként kell felismernie a női maskarába öltözött férfiban a szíve vágyottját, párhuzamosan rezegtetve a kétség és a reménykedés húrjait. László Zita Donna Lucia d’Alvadorez, a Charley nénje. Övé a leghálásabb feladat: szerelmi beteljesüléseket és gazdagságot hoz a történet szerint, személyesen pedig olyan szerepet játszhat el fiatalon, amelyet szinte mindnyájan a szép korú Tolnay Klári alakjához kötünk. Ellenpontja, illetve Brasett, szolga párja Diószegi Attila (Stephen Spittigue, oxfordi ügyvéd): pökhendi, pénzsóvár, esetleg pedofil – egy mámorfürdős darabban nem egykönnyű boldogságot osztani neki is.

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata beírt egy új lapot a Charley nénje Aldobolyi-korszakának diadalkódexébe.

Képek: Czinzel László

Tovább olvasom
Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű

%d blogger ezt szereti: