Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

Megterített koporsó

Készült

on

Porvarieté a Kosztolányi Dezső Színházban

A halál dizájnja az élet. Bőrönd vagyunk. A változatos küllemű bőröndökből képzett urnafal láttán, büszkén megállapíthatjuk, hogy önmagunkon kívül nem voltunk azonosak senkivel. Talán még önmagunkkal sem. A The End rendezője, Andrej Boka a halálunkból kínál kóstolót.

A kommunista színháztörténet-írók által legendává dagasztott Erwin Piscator és köre – az üresen tátongó nézőterek láttán – eljutott a keserű felismerésig, hogy a proletársorsot ábrázoló darabok-előadások a célközönséget, a proletariátust érdeklik legkevésbé. Szertefoszlott a tömegszínház illúziója: itt gyökerezik valahol a mai stúdiószínház ideája: immár nem a proletariátusnak, hanem a vájtfülű keveseknek, s nem redukáltan, hanem dekonstruáltan akarnak a proletariátusról játszani, a szabadságeszme szellemiekben tehetős, de szegénybarát rajongóinak. Így keletkezhetett – a ma éppen kudarcreneszánszát élő – siralomvölgy-dramaturgia. A siralomvölgy-színházak zárványként egzisztálnak. Ám éljenek! Nagy baj volna, ha betemetnék őket a piaci (szalon) avantgarde, vagy a míves kommersz okozta lavinák.

Ha a New York-i Filharmonikusok cégmintájára szabva akarnám meghatározni a Kosztolányi Dezső (zárvány) Színház társulatát, akkor azt mondanám, Szabadkai Lakonikusok. Rózsák, Názáret, Kapitalizmus, Magyar, s találhatnék még jó néhányat az egyszavas, vagy a darab mondandóját legfeljebb a fogalom kurta bővítményével kifejező címek közül. A címsűrítmény a tartalom hű tükre: az alkotók nem szecessziós gondolatliánokkal akarják körbetekerni a nézők agyát. Az üzeneteik nyilvánvalóak. Azok, amikor politikai tartalmat közvetítenek, s még inkább, ha az ember privát – fogantatás, szerelem és féltékenység, halál – övezetében járnak. A KDSZ a fapados, és gyakorta meztelen igazság színháza.

Boka játékában az igazság egyetlen jelenet erejéig meztelen. Bögöly köröz a ravatalozó élet- és halálterében. Hiába igyekszik Mikes Imre Elek ártalmatlanítani, a mohó rovar alázümmögi magát a halotti lepelnek, majd hangja vész odabenn. Tudjuk a gyerekünkről, valamiben sántikál, ha csönden van. S valóban, meglátjuk, amint a lepel lehull, hogy vígan dézsmálja a virtuálisan pucér korpusz köré odakészített útravalót. Irigyen üldözik a böglyöt az éhező gyászolók, míg a részvétük leple is lehullván, előbb pc nassolással, aprókat csipegetve, utóbb egymáshoz préselődve, maguk veszik körbe a büfékoporsót, s két pofára zabálnak. A bögölyfejű Vladimir Grbić szupermohó, torkán akad a torfalat, s hiába a gyásznép hátba veregető szolidaritása, ő – legalább az álomlátás szintjén – keresztülbillen a halál küszöbén. Onnan a monológ:

És akkor megláttam a vakító fényességet. Ott álltam a hatalmas kapu előtt. Végtelen csönd. Végtelen horizont. És sehol egy lélek. A kapu aranyból van, és világít. Tükörsima a felülete, és látom benne, hogy már nem abban a ruhában vagyok, mint addig. Várok. Csönd van. Résnyire megnyílik az ajtó, és kijön rajta egy kisgyerek. Látom, hogy nagyon fél. Nem néz a szemembe, elővesz egy kis papírtekercset, és a kezembe nyomja. Szétgöngyölöm a papírt. Azt írja rajta: „Jó ember voltál?” Először erre nem is tudok mit mondani. Nem tudom. Azt hiszem, igen. Erre a gyerek átad nekem még egy cédulát. Az áll rajta: „Nekem te ne hazudj!” Hátat fordít nekem, és beszalad a kapun. Én utánamegyek, és egy hatalmas csarnokban találom magam tele oszlopokkal, ahol minden fehér és tiszta. Látom, hogy ott van egy csomó ugyanolyan gyerek. Nevetnek rajtam, és ujjal mutogatnak rám. Akkor észreveszem, hogy meztelen vagyok, és gyorsan eltakarom magam. Erre azt mondják, hogy ne takargassam magam, mert ők mindent látnak. Mély felnőtthangjuk van. Az arcomon ekkor hideg fuvallatot érzek, és az összes gyerek egyszerre elhallgat, és lehajtja a fejét. Ott terem előttem egy gyönyörű angyal, hosszú szőke hajjal, szép, szép, emberek én szebb férfit még életemben nem láttam. És hát meztelen. És azt kérdezi tőlem, hogy mi a nevem. Én megmondom. Erre a gyerekek izgatottan sugdolózni kezdenek, de az angyal széttárja a karjait, és azt mondja: „SSsh!” Azt mondja, mindenki okkal kerül a Mennyországba, de neked külön feladatod van. Kérném, hogy ezt magyarázza el, mert nem pontosan értem, de ő félbeszakít, és azt mondja: „Bízz a szívedben és a mutatóujjadban!” Megint csak kérdezném, hogy hogy értette a külön feladatot, de ő közbeszól: „Kívánj valamit!” Én már elég éhes vagyok, szomjas is. Mondom, szívesen meginnék egy krigli sört. „Rajzold meg!” – mondja. Grillcsirke! Csokoládétorta! Pörkölt tarhonyával! „Ne csak egyél! Kívánhatsz bármit” És akkor én megrajzolok egy gyönyörű nőt. Azt mondja az angyal: „Csinálhatsz vele, amit csak akarsz!” Hát jó… – mondom. És ahogy nézem ezt a nőt, eszembe jut egy lány, akit valaha ismertem, és fontos volt nekem. Gyorsan kitörlöm az előző nőt, és nekiállok őt megrajzolni, de nem megy. Megint nekifutok, de nem megy. Az angyalhoz fordulok, és kérdem: Angyal, miért nem megy? Erre az angyal azt mondja, hogy ő „máshol” van. A pokolban. Ezután megpróbálom megrajzolni lelki barátom és támaszom, Jenő atyát, de nem megy. „Ő is máshova került.” Ez nincs rendben.  „Micsoda?” Hát, hogy ez a két ember oda került. „Miért, te mit szeretnél?” Hogy itt legyenek velem. Erre ő a vállamra teszi kezét. „Emlékezz, mint mondtam. Bízz a szívedben és a mutatóujjadban!” Azt kívánom… Ki akarom szabadítani az összes embert a Pokolból! „Téged vártunk! Te vagy a kiválasztott! Hozd föl az embereket a Pokolból! Hozd föl a Sátánt is! Neki is megbocsájtunk!” És akkor egy lángoló kardra gondolok, ami meg is jelenik a kezemben, és elkiáltom magam: Elég volt! Elég volt ebből a Pokolból! És a föld megnyílik. És én bevetem magam a szakadékba, egyenesen a tüzes katlan közepébe. Lent már tudják, miről van szó. Rögtön rám rohan három nagydarab ördög vasvillákkal. Ekkor eszembe jut a mutatóujjam, hogy bízzak a mutatóujjamban. Hatalmasra növesztem a kezem, mindenkit felmarkolok, és egyetlen mozdulattal felhajítom őket a Mennyországa. És ekkor meglátom a Sátánt, és így szólok: Isten még egy esélyt ad neked. A Sátán erre elsírja magát. Emberek, a Sátán sír, könnyezik, zokog. És ahogy a kezembe rakja a kezét, gyönyörűséges angyallá változik. Felemelkedünk. Bezárul a Pokol szakadéka. És mindannyian együtt ülünk a Mennyek országában. Visszhangzik a végtelen hallelúja. Ekkor a kisfiú a kórusból szomorúan odalép hozzám. Könnyes szemmel egy cédulát ad nekem: „Túl jó vagy a Mennyországhoz. Térj vissza a földre!” Hát itt vagyok. Alig várom, hogy újra meghaljak.

Az egészséges álmot termelő agy alapfelszereltsége a beépített halálhárító. A végkutató misszióba keveredett rendezőnek azonban foglalkoznia kell az ébrenléti halálhárítás eseteivel is. Ilyen Mikes Imre Elek – a legszorgosabb légycsapó – menedzser-vállalkozói mentalitása, amellyel a saját, maga szervezte temetésére precízen előírja, milyen intenzitással zokogjanak a teteme körül, nehogy már a siratók elbőgjék tőle a főszerepet. Szentül hiszi, hogy majd a tora ételmaradékát is ő fogja értékesíteni.

Végkatalógusunkban szerepel a halálsejtelemtől érintetlen, a megérintett és a megfertőzött ember. Lehet elengedni, ellökni az életet, vagy magunkkal rántani az egónkat a halálba. Van természetes halál (az idején való), lehet félig természetes (az idő előtti), és ott az elvett élet (az önmagunktól elvett, vagy a más akaratából bekövetkezett vég). A Darinka Mihajlovic díszlete és jelmezei, s a zenei munkatársak – Pálfi Ervin és ifj. Kucsera Géza – teremtette melankolikus hangzásvilág lényegi segítség ahhoz, hogy tükröződjék: a rendező a morbid önirónia szellemi pozíciójából éli a halált. A sokféleség a saját bőrönddel való tusakodással, illetve az urnafalba ragadt bőröndökhöz való viszony eljátszatásával fejeződik ki, nem függetlenül a színészek személyes habitusától, a félelemkezelő magántechnikájuktól. Mészáros Gábor a szerepbeli kislányával hiteti el, hogy az édesanyja elbújt, azért nem találkoznak. Leveleket ír hozzá a halott asszony nevében; intelmekkel, biztatással tölti ki gyermekében az anyahiányt, amíg az felnőtt kislánnyá cseperedve, magától meg nem érti, el nem fogadja a nincs tartalmát.

Béres Márta vállára kerül a legtöbb halálteher: részint a privát érzékenysége okán, részint az által, hogy az apját kivégzik, a szerepe szerint.

A monológjából:

Négy izzadt kiskatona áll a hársfa alatt az árnyékban. Betöltik a fegyvereiket. Mindenkit ismerek a tömegből. Vannak gyerekek is. Én apámat nézem, de apám nem engem néz. Anyámat. Anyámnak remeg az álla. Apámat nézi. A katonák felsorakoznak a térdelők előtt. Apám azt mondja a sértegető embernek, el akar búcsúzni a gyerekeitől. Még mielőtt a tiszt válaszolhatna, én kitépem a kezem anyám kezéből, és odaszaladok apámhoz. Megölelem a nyakát és megcsókolom. Tudom, hogy ő is meg akar ölelni engem, de össze vannak kötözve a kezei. A tiszt felüvölt: “Azt akarod, hogy a kislányt is agyonlőjék?” Félrelök a kitaposott földre. Anyám odarohan hozzám a karján a húgommal, és fölkap. Kettőnkkel a karjaiban hazafelé szalad. Csak azt hallom, ahogy zihál. A nyakán megfeszülnek az erek. Beszalad a házba, lerak bennünket a szőnyegre, és a kezembe adja a labdámat. “Játsszatok! Játsszatok valami nagyon hangosat!” Leül az asztalhoz, és nézi, ahogy játszunk. 

Nem sírtam. Tizennégy évig soha semmi miatt nem sírtam. Tizennégy évvel később mentem férjhez. Fehér ruhában álltam a tisztaszobában. A húgom a fátylamat igazgatta. Olyan volt, mint egy bazsarózsa. Anyám büszkén nézett bennünket. A kezében tálcát fogott aprósüteményekkel. Megjött a násznép zeneszóval, ünneplőben. De félreértés történt. A lakodalmasok közül valaki az apámat kereste, hogy a vőlegényem kikérhessen.

Andréi Boka utóbbi két, itteni rendezése ikerdarab. Míg a temérdek metaforával operáló, újszövetségi párhuzamokra tapintó Názáret a fogantatás, a sperma motívumköréhez köthető paradox átváltozások füzére, addig a The End porvarieté. Rőt por a padló, amelyen a szereplők járnak, s ugyanez a rőt por borul ki Béres Márta életbőröndjéből a léte tartalma gyanánt, amikor a sorsával megbékélve, elengedi magától a világot.

A képeket Molnár Edvárd készítette

Hirdetés
Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű

ZN/FOOTER.php