Maradjunk kapcsolatban!

Színi krónika

MEGPRÓBÁLHATOM VAGY NEM?

Készült

on

Németh Fruzsina Lilla írása

Itt egy üvegajtó. Ott egy párbajtőr. Jobb oldalon egy paraván darabja, majd arrébb pedig egy árva asztalka. Egy színház romjait látjuk. És e romok között, azaz Galkó Janka által tervezett látványvilágban egykori alkotók, színházi szakemberek bóklásznak céltalanul, reménytelenül, az élet utolsó szalmaszálaiba kapaszkodva. Mindhiába…? Egressy G. Tamás saját, általa írt drámáját állította a Bethlen Téri Színház színpadára a Spirita Társulattal.

Látszólag „semmi” nem történik a színpadon a Jazzkéz és Whisky című előadás folyamán. Egy helyszínen vergődnek és topognak a kezdetben (bár, sajnos, egy-két szereplő esetében végig) felszínes, majd egyre jobban kitárulkozó karakterek, akik egytől egyig művészek, pontosabban a színház emberei. A színházi tragédiaként megnevezett előadás középpontjában a dramaturgot, Havasi Dámont alakító Krausz Gábor áll, aki teljesen kilátástalannak és hiábavalónak érzi a munkáját, az alkotást, a szerelmet. Egész kisiklott(nak vélt) életét. Keserű gondolatait, borongós monológjait a közönséggel osztja meg. Beszélgetni akar velünk. Krausz mondatai – tartalmukon túl –egy ügyes, a filmekből is ismert technika által még nagyobb hangsúlyt és jelentőséget nyernek: minden egyes félreszólásnál megmerevednek az éppen jelenetben lévő szereplők, és a fény csakis a depressziós dramaturgra esik. Krausz, központi szerepének megfelelően, helytáll. Szuggesztív, érzéki és őszinte játéka viszonyítási pontként szolgál a többi szereplőnek. E ponthoz képest érzékeljük a többi színész játékmódját. Például a gyerekkorát apja által a színház árnyékában töltő, ám a színházban mégis hittel dolgozó Forgós Thomas, alias Fejér Máté egyszerű, ám kifejező alakítása megnyerő, ugyanakkor Seres Dániel Kedrik Gordon nevű, folyton táncolni akaró musical-sztárja kicsit egysíkúvá válik a darab folyamán. Inkább verbálisan, és kevésbé változatos mozdulatokkal karikírozza a meg nem értett, alternatív művészt Kocsis Fülöp Soma, és abszolút hihetően próbál mindenáron és egyre kétségbeesettebben valami épkézláb szerephez jutni ebben a teljesen romlott és lepusztult színházban Vincze Erika pályakezdő Kovay Hedvigként.

Az előadás egyébként nagyon kifejező, kortárs zenei betéteket használ, valamint hatásos fénytechnikával él. A rendező keveset használja a teljes, színpadi megvilágítást, inkább egy-egy, olykor éles reflektorral világít meg egy-egy figurát vagy egy páros jelenetet a színpad elején. Ily módon készteti elgondolkodásra és egyfajta átérzésre a nézőt. Vagyis, elgondolkodtat azon, mennyire és miért kell Nádas Gábor Dávidnak, azaz Szőllőssy Robi színházigazgató úrnak a minőség és az „igazi” színház helyett inkább a profitra és a közönség létszámára gondolnia, anyagi érdekektől vezérelve. Átérezteti Nórai Tímea, vagyis Nagy Kata kiszolgáltatott helyzetét, ahogyan őrlődik asszisztensként a Doktor House figuráját idéző, trágár, botra támaszkodó rendező, Méhey Konnor (Egressy G. Tamás) mellett – és amiként őrlődik a kissé hirtelen haragú, egyszerű gondolkodású, „tipikus” közmunkással, Ormos Tiborral, azaz Czibere Krisztiánnal való párkapcsolatában.

E színház minden tagjának van valami baja, valami keserűsége, elfojtott vágya, be nem teljesült álma. Talán csak az affektáló, butuska, ám tévedései révén a legjobb szóviccekkel rendelkező Galambos Zsófi takarítónője és a merev arcú és merev mozgású, állami érdekeltségű ellenőr, Kónyai Katinkát játszó Harsány Lea képez ez alól kivételt. Előbbi túl egyszerű, utóbbi túlságosan szigorú önmagával szemben a szenvedéshez. Ezek között tengődik és próbálja (már amennyire) megtalálni a megoldást jelentő kiutat Havasi – ha máshogyan nem, hát a képzelet, víziók segítségével. Az egyébként feszes tempójú, csattanós és humoros párbeszédekben, tömör mondatokban gazdag darab egyik jellegzetessége a kettős világ, amely Dámon fejében létezik. Az őt körülvevő (művész)emberek –túlhajszolt és feszült idegállapotának köszönhetően – Havasi számára olykor egészen szürreális és álomszerű figuraként jelennek meg. Látunk cirkuszigazgatót, bébit, dominát, angyalt, a Halált magát… nem lövöm le a poént, melyik álomszerű lény melyik valós karakternek felel meg. Ám annyit elárulhatok: a kezdetben kortárs, figurájukat kifejező jelmezekben megjelent színészek nemcsak külsőleg, hanem a dramaturghoz való viszonyukban is megváltoznak. Úgy, ahogyan azt a pszichés beteg Dámon elképzeli. Valaki üti. A másik leteperi. A harmadik Apu! Apu! felkiáltással a nyakába ugrik. A negyedik angyalszárnyával és kezével lágyan megsimogatja. És így tovább…

… míg végül Havasi feladja. Hiába a nekünk célzott Elég! kiáltás, a megkínzott, kimerült és önmaga sajnálatában elsorvadó dramaturg fejében végérvényesen összeolvad képzelet és valóság. Dámon démonjai nem engedik el őt, és végül rituális módon, félkörben állva a többi szereplő addig kántál, egyre hangosabban és hangosabban, míg végül Krausz előveszi a pisztolyt. Talán ez a kiút a rohadt színházi létből, a rohadt és csak fájdalmat okozó szerelemből. Az elszúrt életből. A színház és az alkotás iránti szenvedély ezek szerint tönkre tesz és elhamvaszt. A legnemesebb emberi érzés ezek szerint csak kést szúr az ember szívébe. És az életet ezek szerint nincs értelme folytatni. Mert úgyis mások döntik el helyettem, „jazzkézt” mutassak vagy whiskyt igyak.

Megpróbálhatok egyszerre „jazzkéz” mozdulatot mutatni és közben whiskyt kortyolni. De a Spirita Társulat figyelmeztet: ebbe a kísérletbe akár bele is halhatok.

Címkép: Huisz István, Belső fotók: Németh Gyula

Hirdetés

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű