Daljáték az önbecsülésről
Amiként a nemzet első prózai színházától elvárható A Bánk bán, Az ember tragédiája, a Csongor és Tünde, az Úri muri Móricztól vagy Csokonai énekes bohózata, Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak repertoáron tartása, akként illendő a nemzet Operettszínházának Kálmán Imre zenei hagyatékát gondoznia.
A KOR PARANCSA. A hagyatékgondozás akkor nem szimpla gesztus, ha újrateremtő ereje van. Mit értsünk ezen? Mielőtt széptani érvhálót kezdenék fonni védelemül a műfaj stíluskötélen egyensúlyozó alkotói alá, előbb egyszerű leszek: az operettnek a közönségét kell újrateremtenie. Honthy Hanna ma Puskás Öcsinek dalol. A Marica grófnő a daljátékvilág 6:3-as rangú opusa. Könnyfátyolos szemekkel nézzük az ’53-as angolverés moziját, akárhányszor idézi fel a média. Az önbecsülésünk egyik forrása ez a futballgyőzelem, és felhajtóerő, hogy írassuk be foci-suliba a gyerekünket/unokánkat, magunk pedig töltsük meg mai lelátóinkat a reménnyel. A foci-sulis gyerekünk/unokánk a kombinatorika világába csöppen az edzéseken: látszatra eszement rohangálás eredményeként keletkeznek a gólhelyzetek, amelyek valójában a csapat kitervelt fortélyai. A legszebb gólok azonban fortélyfelettiek.
A Marica alkotói – bizonnyal a Budapesti Operettszínház menedzsmentjének intenciója szerint is – a közönség újrateremtésére szövetkeztek. Berzsenyi Krisztina jelmeztervező, Cziegler Balázs díszlettervező és a világítástervező Dreiszker József az eklektika újhullámát jelentően, magyar motívumokkal gyarapították a jelenkori, egyetemes látványkultúrát. Bozsik Yvette rendezésében Manja, a cigánylány – az első premieren Zábrádi Annamária alakította – hangsúlyosan van jelen, amikor megjósolja Maricának, hogy nemsokára gazdag, nemesi származású vőlegénye lesz. Misztikus felütés. Nyomában alakot öltenek a sejtelmek: lábra kelt ábrándok lejtenek, és patás démonok kúsznak-másznak a szerelmesek körül.
A rendező koreográfus-vénája diktálja, hogy a testjátékkal való gondolat-kifejezésnek varázsereje lehet: hol tompítja, hol dúsítja a librettó reánk gyakorolt hatását, aszerint, hogy éppen közhelyes-e vagy szimplán töltet nélküli a szó. A stáb – a játékmester Tucker András, ifj. Zsuráfszky Zoltán koreográfus munkatárs és Krizsán Dániel, a másik koreográfus munkatárs – ingerözönnel bombázza a fiatalság figyelmét. A Színház Balettkara, a Bozsik Yvette Társulat, de a Szabó Mónika vezette Énekkar is, hol összhatásban pezsdítő kavalkádot nyújt, hol kijózanító tablókba áll be. És következik erre, a fortély feletti.
A jótékony nyüzsgés közepette, Pfeiffer Gyula vezényletével, a leghagyományszerűbb előadásban, a darab klasszikus dalait hallgatjuk, úgy azonban, hogy megízleljük a slágerek foglalatát, a történetet is. Réges-rég, Vámos László főrendezősége idején (1967-1980) mutatkozott először hajlam arra, hogy a librettóra drámaszövegként tekintsenek. (Előző munkahelyén, a Madách Színházban [1956-1973 között] Vámos rendezte a legizgalmasabb, a langyos lélektani realistánál feszesebb, a leginkább „kortársi” előadásokat.)
A történetet ismerjük. Egy Torockó környéki birtoknak Marica grófnő a tulajdonosa. Gazdatisztje, Török Béla álnéven, a tönkrement Tasziló gróf, aki húga kelengyéjére gyűjti a pénzt. Marica egy szerelmi csalódást követően, feldúltan érkezik meg a birtokra. A grófnő már unja a társaságbeli férfiakat, mind csak a pénzét akarja. Hogy kérőit elriassza, kitalálja, van egy Zsupán Kálmán nevű vőlegénye, aki történetesen gróf. Csakhogy tényleg létezik egy mulatságos figura, akit így hívnak. Kisvártatva meg is jelenik, és mindent összekavar. Eközben jósolja meg a cigánylány Maricának a gazdag, nemesi származású vőlegényt. Marica inkább a kastélyában marad, ne legyen a kérők zaklatásának kitéve. Tasziló beleszeret Maricába, és ezt megírja egy barátjának. Marica a levél alapján rájön, hogy egy elszegényedett mágnás a gazdatisztje, ezért a társaság előtt hozományvadásznak nevezi. Majd persze felismeri, hogy Tasziló az ő érdekeit szolgálja, de ekkor már úgy tűnik, minden hiába. Szerencsére Tasziló nagynénje, egy bájos öreg hercegnő is tudomást szerez a történtekről, és mindent helyrehoz. Marica és Tasziló boldog pár lesznek, eközben pedig Liza és Zsupán is szerelembe esnek.
A MŰFAJ PARANCSA. Hiába az álöltözék, első pillantásra egymásra talál két kamaszlelkű, öntörvényű ember. Szerelmi tusájukban az önfejűségük önbecsüléssé nemesedik, s az operett dramaturgiai törvényei szerint, a megbékélésükben a magányuk közös sorssá, szerelmi érdekközösséggé oldódik. Ebben a szellemi regiszterben nincs helye az érzelemtompító effektusoknak. A zenei vezető-karmester keze alatt úgy szólal meg a zenekar, ahogyan azt Kálmán Imre szívesen hallaná: a kotta iránti tisztelettel, hatásvadász elemek nélkül, de telítetten. A primadonna Fischl Mónika és a bonviván Dolhai Attila szerepbéli kötelessége, hogy az arisztokrata fogalmához tapadó elvárás-hagyományt kövessék, legyenek egyszerre méltóságteljesek és könnyedek. E feladat mindkét paraméterét teljesítik: az énekük hiba nélküli, a színészetük komilfó.
Ugyancsak operett-dramaturgiai szabály, hogy a cselekmény másodszálán szereplők dobják sutba a visszafogottságot: legyenek szabadszájúak és virgoncok. Amikor a felnőtt szerelmesek kamaszkodnak, az ifjabb nemzedék pedig duzzad a rejtőzködői szerepe miatt elfojtott erőtől, könnyen előfordulhat, hogy energiáik feljebb tolják őket a másodvonali pozíció illő távpontjánál. A Tasziló gróf húgát, Lizát játszó/éneklő Szendy Szilvi változatos műfaj-előélettel csöppent az operett világba. Évek óta játssza Jankát a világ egyetlen klezmer-operettjében, a Menyasszonytáncban, de musicalben is látható: Abigél (Kis Mari), illetve a Koldusopera Lucyjeként is színpadra lépett, majd egy másik Brecht-darabban, A kaukázusi krétakör című színművében Gruse szerepében mutatkozott be nagy sikerrel. Sőt, végzettséget szerzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor-színjátékos szakán is, amely iskola a tudatos művelőjévé is tehette a karikírozásnak. Partnere, Laki Péter (Báró Zsupán Kálmán) történésznek tanult a szegedi egyetemen, előtte gimnáziumi színkörbe járt, zenekarban játszott. Külön-külön és együtt is, a sokoldalúságukból merítve építik fel a szerepüket. Fergeteges kettőseikkel, a tánctér különös intellektusú boszorka/ördög párja – méltán vívják ki a közönség zajos elragadtatását.
Számomra a Csárdáskirálynőnél a Marica grófnő azért kedvesebb, mert a cselekményi harmadik szálon, a klasszikus színjátékok égies megoldásait idéző, boldog véget hozó felvonásban karakteresebben megformálhatóak a szerepek. A bohózati réteg mértékletesen, de nem elnagyoltan van jelen, kitűnő megmutatkozási lehetőséget adva Lehoczky Zsuzsa (Cecília hercegnő), Faragó András (Dragomir Populescu Moritz herceg) és Földes Tamás (Kudelka, főkomornyik) számára.
HUNGARIKUM. Talán ma sem lenne újraalapított társulata Eger színházának, ha a debreceni Csokonai Színház igazgatója, Gali László elő nem áll hajdan egy öngyilkos poénnal. 1985 telén történhetett, hogy a műsortervezés időszakában a kultuszminisztérium illetékes főosztálya szovjet szerzők darabjait követelte a repertoárba, a közönségszervezők pedig nagyoperettet, mondván, évek óta hiányolja azt a közönség. Az igazgató-főrendező Gali azzal nyisszantotta el a gordiuszi csomót, hogy műsorra tűzte a szovjet Dunajevszkij Szabad szél című nagyoperettjét. Le is fokozták ’86 tavaszán főrendezővé, ám szerencsére, mint Tasziló grófékhoz a nagynéni, érkezett valaki a hírrel, hogy Egerben az igazgatói szék üresedik. Ebből a tanulság, brechtiesen: nem a Szabad szél a hungarikum. Legyen inkább egy ilyen, érzelmi fordulatokban bővelkedő, a fékevesztett jókedvet a hirtelen mélabúval váltakoztató, slágertömeggel dúsított klasszikus zenemű, amelyet a világ higgadtabb értékrenddel élő felében a neves operatársulatok sem átallnak játszani.
Képek: Juhász Éva
Önnek ajánljuk
