Jókai Anna: Fejünk felől a tetőt – az Ivancsics Ilona és Színtársai bemutatója

Az Ivancsics Ilona és Színésztársai együttese a Pest Megyei Könyvtár Színháztermében mutatta be, majd előadta az Ady Endre Művelődési Központ Újpest Színházában is Jókai Anna első, 1969-ben keletkezett darabját. A Fejünk felől a tetőt – a szolnoki ősbemutatót követően – mostanáig lappangott. Miért is ne lappangott volna, hiszen bő négy évtizede folyamatosan időszerű, tehát kellemetlenül aktuális.

Nusi néni, egy rogyadozó józsefvárosi ház tulajdonosa bontási határozatot kap. Részeges férjével (Szapper úr), két gyermekével (Jani és Eszter), az édesanyjával (Karolin anyó), a leányától való unokájával és az albérlővel (Jenci) panelházi lakásba költözhetne, de nem fogadja el az ajánlatot. A pénzbeli megváltást választja, és egy svábbogaras pincelakásba megy – egyedül. Karhatalmi gyöngédséggel tessékelik ki házából, lelkes önkéntesek segédkeznek az új odúja lakhatóvá tételében. (Tévéhíradóink visszaköszönő valóságshow-ja.)

Dőry Virág díszlete eltér valamelyest az írói utasítástól. A metszetként színpadra tett lakás felett nem az instrukció szerinti, hézagos cseréptetőt látjuk a roggyant kéménnyel, hanem – szinte timpanonként – egy falvédőt: zöldellő domboldalban szarvascsorda, középpontban a pazar agancsú bikával. A hiánykifejezés remeke: a bika égi mása annak, aki nincs: és ahol nincs harmóniateremtő, rendet tartó igazi férfi a háznál, ott az asszonynak kell családfőként helytállnia.

Farkasházi Réka és Ivancsics Ilona

Annyira stilizált a falvédő, hogy első benyomásra túlmutat a családléptékű képzettársításon: a történelemben vagyunk, a letűnt huszadik század Magyarországán, túl a háború utáni újjáépítés örömén, a társadalmi felemelkedés illúzióján; ’56 sebével a lelkünkben ízlelgetve az új gazdasági mechanizmus néven hirdetett liberalizációt, s hamar kiábrándítva a Prágát megszálló tankok (’68) által. Az illúzióvesztettség, a hőstelenség élménye jellemzi valamilyen formában és mértékben az ekkor fellépő Bereményi Géza, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Kornis Mihály, Nádas Péter, Spiró György, Szabó Magda színpadi munkáit. A hőstetteket helyettesítő nagy kilengések válnak szervező erővé, vagy éppenséggel a tettek hiánya okozta feszültségből épül a dráma. Hiánydramaturgia – mondja a hetvenes évtized színpadi szerzőit bemutató esszéantológia címe. A Jókai-darabbal szoros időbeli közelségben íródott Csurka István Deficitje (1971), Szakonyi Károly Adáshibája (1970) és Raffai Sarolta Utolsó tétje (1969), az Egyszál magam c. regényének színpadi változata. A közérzet rokon, a megközelítések azonban eltérőek, nem utolsósorban a szerzők indíttatása okán.

Ivancsics Ilona és Szirtes Gábor

A darab rendezője, Kőváry Katalin nem helyezi a jelenbe a mesét, az eredeti történelmi ágyazatot és a társadalomrajzot azonban majdnem annyira háttérszerűnek mutatja, mint a falvédőt. Jókai Anna „spirituális realizmusában” felfedezi, és megmutatja a szereplők cselekedetei mögött rejtőző szándékokat, ösztöni rugókat, az eleve elrendelést: mindazt, amit egyszerű szóval személyes sorsnak (újmagyarul privát szféra) szoktunk mondani. Nusi nénit Ivancsics Ilona játssza. Kecses matriarcha, akinek nehezére esik lelki trampliságot színlelnie csak azért, hogy eltartottjai körében a szavának parancssúlya legyen. Csehov Három nővérének szállásmester Natasájára emlékeztet, aki az elhunyt édesapa után családfői rangba helyezkedik, s maga rendezi be mindenki életét: nyájasan, átlátszó fortélyossággal, tettetett indulattal, vagy színlelt nyugalommal. Ebben a darabban a családfő-előd, az édesanya fizikailag csak a végkifejletben hal meg. Addig száműzöttként, a szobájából olykor jelentőségteljesen kidörömbölve, néha előnyomakodva vonja magára a figyelmet. Karolin anyóként, Pap Éva kacagtatóan/torokszorítóan libeg: viselkedésében jelen van az egykori nevelőnő saját (természetes) tartása, és a reá bízott gyermekek szüleitől kölcsönzött arisztokratizmus. A kétféleképpen anakronisztikus szerepjátékát rafináltan váltogatva egyensúlyoz azért, hogy szenilisnek tűnjék, amikor éleslátó, vagy megfordítva: maradjon rejtve az amnéziás botlása. Ez lesz a veszte/szerencséje is: addig ijesztget a rosszulléteivel, míg majd nem hisznek neki, amikor csakugyan ráfordul a halálút célegyenesére. Végtére csakugyan meghalni vonul vissza a szobájába, ám aki meghal, az a kiköltöztetést megússza.

Ivancsics Ilona

„NUSI NÉNI        Elveszeik a házat! (megrázza) A házamat, amire kuporgattam, te mondtad, hogy menjek a Szapper Gyulához, mert pénze van! És most elvesznek mindent!

KAROLIN            (ijedten köhécsel) Nagyon kiszáradt a szám. Mindjárt iszom egy pohár vizet. Nekem csak az a fontos, hogy…

NUSI NÉNI          A saját nyugalmad! Döglesz naphosszat. Hát minek élsz? Az ilyen élet mire jó, azt magyarázd meg!

KAROLIN            Engem Krisztus urunk áldozatos szívemért megjutalmazott a hosszú élettel… Egyedül neveltelek fel benneteket… Hol van a családi tűzhely melege? Úgy éltek, mint a vademberek! Ennek van értelme? Téged fog elvenni az Isten, büntetésül, mert az égbe hallatszik már a jajszó.

NUSI NÉNI          Farizeus… pfuj… Szeretsz te egyáltalán valakit?”

A gyanú, hogy szeret-e egyáltalán valakit, a harmadik nemzedék nőtagjára is rávetül. Eszter, aki elmulasztja nagyanyja teteme felett az imádkozást; az ábrándja kedvéért korábban lazán lemond a gyermekéhez való jogáról is. Farkasházi Réka a majdani vidéki tanárnő alakjához igazítja stílusát: galambszürke viselkedéstónusból bontakoztatja ki a csőlátásos szerelmi önzést, s ezt az alamuszi-macskajátékot pontosan illeszti be a család zsigeri célrendszerébe: szeretni, de uralma alá vonva, és uralomra juttatva az ösztöneit. Tudatosuló formájában az ábránd nyomban akarattá keményedik, s az ilyen akarat a szuverenitását féltő férfi számára elviselhetetlen teher. Eszter legénye, az egyetemi hallgató Iván – Gönczy Attila – ki tud szállni a szerelemből. Anya- és otthonmelegség-komplexusa időlegesen a Józsefvároshoz köti, ám hamar visszatér otthonába, a professzori villanegyedbeli komfortos nihilbe. Ő, és a Nusi néni fiúgyermekét szerelembe ejtő Eingruber (Elekes) Kati – Chamie Gina – a kontrollcsoport. Az egyik az elit értelmiségi, a másik az iparosi társadalomból merül alá a megroggyant egzisztenciájúak környezetébe. A felülről jött „fogalmi lény” sértetlenül távozik, a szavakat szó szerint értő lány, ha azt mondták neki, hogy szerelemre lett tanítva, akkor elmegy, a testével keresni a kenyerét. Más kérdés, hogy a prostitúcióba taszított leány talán egy új Nusi néni előképe, a hajadon Kurázsi mama.

Pap Éva és Farkasházi Réka

Meghódítottja, Janika – Kékesi Gábor – szakasztott édesapja. Laza alkoholfüggősége irányt mutat nemzője delíriumos kifejlete felé. És a féltehetség: a tőkéje vagyonná fejlesztésében megtorpant apa, s az egyetem kapujában veszteglő gyermek, akinek a négyötödös gimnáziumi osztályzataihoz az anyukája vásárolta az ötöd-hányadot. A felvételhez hiányzó fél pont… a csaknem géniusz. A matriarchátusban nevelkedett fiú akaratgyenge, s valamelyest feminin, szeszélyességének fölébe kerekedik azonban a fajtája realizmusa: idővel engedi beteljesedni magán a féltehetségek sorsát, s a tucat-létformában fel fogja ismerni az önazonosságát. Az édesapja, Szapper úr viszont nem Nusi néni vére. Az ártalmatlan hőbörgőt és az elszánt érzelemvallót, a hedonistát és a halált rettegőt egyaránt hitelesen, komoly mértékintelligenciával színre hozó Varga Tamás megcsalandó, de szerethető, ugyanakkor túlélhető férfit alakít. Meglehet, az asszonya méregnek szánja az elvonókúrán lévő embernek kínált szilveszteri italt, ám az elfogadás lehet a férfi részéről, az öngyilkos korty: kihátrálás a szerelmi háromszögből, főhajtás egy magasabb rendű kapcsolat előtt. Nusi néni és Jenci, az értelmi fogyatékos albérlő összetartozásának ugyanis mély érzelmi előzményei vannak: egy valaha elszalasztott találkozás történik meg, amikor Szapper urat elviszi a mentő. Tiszta pillanat. A hülye széptevő iránti részvét és az elmulasztott gyönyör nosztalgiája szeretetre lobbantja az érzelmekben is fukar asszonyt. Szirtes Balázs ura a figurának, a téboly és az intellektuális tisztánlátás váltogatásában sokszínű, s a megbélyegzéstől való rettegést sem túlozza el.

Szirtes Balázs, Ivancsics Ilona és Kékesi Gábor

Nusi néni Jencit sem viszi magával új lakába – teljessé rajzolódik tehát az önzés köre. A körben több generációs magányközösség vegetál, amelynek tagjai otthon vannak egymás agyában. A másikuk terhére született lények, naprakészek, ha önzéssel kell vádolni a társukat. Mert ilyennek születtek, hát a magányerejükből építik légvárukat. Egyszerre a Ványa bácsi, a Három nővér, a Cseresznyéskert és a Sirály ez a darab. Gondoljunk csak a festőnek készülő, költőien ostoba Eszterre, aki bedőlve egy nála sokkal fiatalabb professzorcsemete hirtelen gerjedt rajongásának, elválik a férjétől, lemond a gyerekéről, hogy aztán magára maradjon, s vidéki tanárnőként folytathassa az életét. Az önzők, az önkéntelen önpusztítók közönye bőszítő. „Nekünk másként kellene!” – pattan fel helyéről a néző, s ezért gondolom, hogy a Fejünk felől a tetőt előadása ma is indokolt. És gondolom azt is, hogy nem szükséges minden csapból Csehov-komédiának folynia.

Balogh Tibor

Fotó: Csernák Bence

Jókai Anna: Fejünk felől a tetőt – az Ivancsics Ilona és Színtársai bemutatója
Balogh Tibor kritikája
 

Az Ivancsics Ilona és Színésztársai együttese a Pest Megyei Könyvtár Színháztermében mutatta be, majd előadta az Ady Endre Művelődési Központ Újpest Színházában is Jókai Anna első, 1969-ben keletkezett darabját. A Fejünk felől a tetőt – a szolnoki ősbemutatót követően – mostanáig lappangott. Miért is ne lappangott volna, hiszen bő négy évtizede folyamatosan időszerű, tehát kellemetlenül aktuális.

Nusi néni, egy rogyadozó józsefvárosi ház tulajdonosa bontási határozatot kap. Részeges férjével (Szapper úr), két gyermekével (Jani és Eszter), az édesanyjával (Karolin anyó), a leányától való unokájával és az albérlővel (Jenci) panelházi lakásba költözhetne, de nem fogadja el az ajánlatot. A pénzbeli megváltást választja, és egy svábbogaras pincelakásba megy – egyedül. Karhatalmi gyöngédséggel tessékelik ki házából, lelkes önkéntesek segédkeznek az új odúja lakhatóvá tételében. (Tévéhíradóink visszaköszönő valóságshow-ja.)
Dőry Virág díszlete eltér valamelyest az írói utasítástól. A metszetként színpadra tett lakás felett nem az instrukció szerinti, hézagos cseréptetőt látjuk a roggyant kéménnyel, hanem – szinte timpanonként – egy falvédőt: zöldellő domboldalban szarvascsorda, középpontban a pazar agancsú bikával. A hiánykifejezés remeke: a bika égi mása annak, aki nincs: és ahol nincs harmóniateremtő, rendet tartó igazi férfi a háznál, ott az asszonynak kell családfőként helytállnia.
Annyira stilizált a falvédő, hogy első benyomásra túlmutat a családléptékű képzettársításon: a történelemben vagyunk, a letűnt huszadik század Magyarországán, túl a háború utáni újjáépítés örömén, a társadalmi felemelkedés illúzióján; ’56 sebével a lelkünkben ízlelgetve az új gazdasági mechanizmus néven hirdetett liberalizációt, s hamar kiábrándítva a Prágát megszálló tankok (’68) által. Az illúzióvesztettség, a hőstelenség élménye jellemzi valamilyen formában és mértékben az ekkor fellépő Bereményi Géza, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Kornis Mihály, Nádas Péter, Spiró György, Szabó Magda színpadi munkáit. A hőstetteket helyettesítő nagy kilengések válnak szervező erővé, vagy éppenséggel a tettek hiánya okozta feszültségből épül a dráma. Hiánydramaturgia – mondja a hetvenes évtized színpadi szerzőit bemutató esszéantológia címe. A Jókai-darabbal szoros időbeli közelségben íródott Csurka István Deficitje (1971), Szakonyi Károly Adáshibája (1970) és Raffai Sarolta Utolsó tétje (1969), az Egyszál magam c. regényének színpadi változata. A közérzet rokon, a megközelítések azonban eltérőek, nem utolsósorban a szerzők indíttatása okán.

Szirtes Balázs, Ivancsics Ilona és Kékesi Gábor 

A darab rendezője, Kőváry Katalin nem helyezi a jelenbe a mesét, az eredeti történelmi ágyazatot és a társadalomrajzot azonban majdnem annyira háttérszerűnek mutatja, mint a falvédőt. Jókai Anna „spirituális realizmusában” felfedezi, és megmutatja a szereplők cselekedetei mögött rejtőző szándékokat, ösztöni rugókat, az eleve elrendelést: mindazt, amit egyszerű szóval személyes sorsnak (újmagyarul privát szféra) szoktunk mondani. Nusi nénit Ivancsics Ilona játssza. Kecses matriarcha, akinek nehezére esik lelki trampliságot színlelnie csak azért, hogy eltartottjai körében a szavának parancssúlya legyen. Csehov Három nővérének szállásmester Natasájára emlékeztet, aki az elhunyt édesapa után családfői rangba helyezkedik, s maga rendezi be mindenki életét: nyájasan, átlátszó fortélyossággal, tettetett indulattal, vagy színlelt nyugalommal. Ebben a darabban a családfő-előd, az édesanya fizikailag csak a végkifejletben hal meg. Addig száműzöttként, a szobájából olykor jelentőségteljesen kidörömbölve, néha előnyomakodva vonja magára a figyelmet. Karolin anyóként, Papp Éva kacagtatóan/torokszorítóan libeg: viselkedésében jelen van az egykori nevelőnő saját (természetes) tartása, és a reá bízott gyermekek szüleitől kölcsönzött arisztokratizmus. A kétféleképpen anakronisztikus szerepjátékát rafináltan váltogatva egyensúlyoz azért, hogy szenilisnek tűnjék, amikor éleslátó, vagy megfordítva: maradjon rejtve az amnéziás botlása. Ez lesz a veszte/szerencséje is: addig ijesztget a rosszulléteivel, míg majd nem hisznek neki, amikor csakugyan ráfordul a halálút célegyenesére. Végtére csakugyan meghalni vonul vissza a szobájába, ám aki meghal, az a kiköltöztetést megússza.

Farkasházi Réka és Ivancsics Ilona 

„NUSI NÉNI Elveszik a házat! (megrázza) A házamat, amire kuporgattam, te mondtad, hogy menjek a Szapper Gyulához, mert pénze van! És most elvesznek mindent!
KAROLIN (ijedten köhécsel) Nagyon kiszáradt a szám. Mindjárt iszom egy pohár vizet. Nekem csak az a fontos, hogy…
NUSI NÉNI A saját nyugalmad! Döglesz naphosszat. Hát minek élsz? Az ilyen élet mire jó, azt magyarázd meg!
KAROLIN Engem Krisztus urunk áldozatos szívemért megjutalmazott a hosszú élettel… Egyedül neveltelek fel benneteket… Hol van a családi tűzhely melege? Úgy éltek, mint a vademberek! Ennek van értelme? Téged fog elvenni az Isten, büntetésül, mert az égbe hallatszik már a jajszó.
NUSI NÉNI Farizeus… pfuj… Szeretsz te egyáltalán valakit?”

Ivancsics Ilona 

A gyanú, hogy szeret-e egyáltalán valakit, a harmadik nemzedék nőtagjára is rávetül. Eszter, aki elmulasztja nagyanyja teteme felett az imádkozást; az ábrándja kedvéért korábban lazán lemond a gyermekéhez való jogáról is. Farkasházi Réka a majdani vidéki tanárnő alakjához igazítja stílusát: galambszürke viselkedéstónusból bontakoztatja ki a csőlátásos szerelmi önzést, s ezt az alamuszi-macskajátékot pontosan illeszti be a család zsigeri célrendszerébe: szeretni, de uralma alá vonva, és uralomra juttatva az ösztöneit. Tudatosuló formájában az ábránd nyomban akarattá keményedik, s az ilyen akarat a szuverenitását féltő férfi számára elviselhetetlen teher. Eszter legénye, az egyetemi hallgató Iván – Gönczy Attila – ki tud szállni a szerelemből. Anya- és otthonmelegség-komplexusa időlegesen a Józsefvároshoz köti, ám hamar visszatér otthonába, a professzori villanegyedbeli komfortos nihilbe.

Farkasházi Réka és Gönczy Attila 

Ő, és a Nusi néni fiúgyermekét szerelembe ejtő Eingruber (Elekes) Kati – Chamie Gina – a kontrollcsoport. Az egyik az elit értelmiségi, a másik az iparosi társadalomból merül alá a megroggyant egzisztenciájúak környezetébe. A felülről jött „fogalmi lény” sértetlenül távozik, a szavakat szó szerint értő lány, ha azt mondták neki, hogy szerelemre lett tanítva, akkor elmegy, a testével keresni a kenyerét. Más kérdés, hogy a prostitúcióba taszított leány talán egy új Nusi néni előképe, a hajadon Kurázsi mama.

Pap Éva és Farkasházi Réka 

Meghódítottja, Janika – Kékesi Gábor – szakasztott édesapja. Laza alkoholfüggősége irányt mutat nemzője delíriumos kifejlete felé. És a féltehetség: a tőkéje vagyonná fejlesztésében megtorpant apa, s az egyetem kapujában veszteglő gyermek, akinek a négyötödös gimnáziumi osztályzataihoz az anyukája vásárolta az ötöd-hányadot. A felvételhez hiányzó fél pont… a csaknem géniusz. A matriarchátusban nevelkedett fiú akaratgyenge, s valamelyest feminin, szeszélyességének fölébe kerekedik azonban a fajtája realizmusa: idővel engedi beteljesedni magán a féltehetségek sorsát, s a tucat-létformában fel fogja ismerni az önazonosságát. Az édesapja, Szapper úr viszont nem Nusi néni vére. Az ártalmatlan hőbörgőt és az elszánt érzelemvallót, a hedonistát és a halált rettegőt egyaránt hitelesen, komoly mértékintelligenciával színre hozó Varga Tamás megcsalandó, de szerethető, ugyanakkor túlélhető férfit alakít. Meglehet, az asszonya méregnek szánja az elvonókúrán lévő embernek kínált szilveszteri italt, ám az elfogadás lehet a férfi részéről, az öngyilkos korty: kihátrálás a szerelmi háromszögből, főhajtás egy magasabb rendű kapcsolat előtt. Nusi néni és Jenci, az értelmi fogyatékos albérlő összetartozásának ugyanis mély érzelmi előzményei vannak: egy valaha elszalasztott találkozás történik meg, amikor Szapper urat elviszi a mentő. Tiszta pillanat. A hülye széptevő iránti részvét és az elmulasztott gyönyör nosztalgiája szeretetre lobbantja az érzelmekben is fukar asszonyt. Szirtes Balázs ura a figurának, a téboly és az intellektuális tisztánlátás váltogatásában sokszínű, s a megbélyegzéstől való rettegést sem túlozza el.

Chamie Gina és Kékesi Gábor 

Nusi néni Jencit sem viszi magával új lakába – teljessé rajzolódik tehát az önzés köre. A körben több generációs magányközösség vegetál, amelynek tagjai otthon vannak egymás agyában. A másikuk terhére született lények, naprakészek, ha önzéssel kell vádolni a társukat. Mert ilyennek születtek, hát a magányerejükből építik légvárukat. Egyszerre a Ványa bácsi, a Három nővér, a Cseresznyéskert és a Sirály ez a darab. Gondoljunk csak a festőnek készülő, költőien ostoba Eszterre, aki bedőlve egy nála sokkal fiatalabb professzorcsemete hirtelen gerjedt rajongásának, elválik a férjétől, lemond a gyerekéről, hogy aztán magára maradjon, s vidéki tanárnőként folytathassa az életét. Az önzők, az önkéntelen önpusztítók közönye bőszítő. „Nekünk másként kellene!” – pattan fel helyéről a néző, s ezért gondolom, hogy a Fejünk felől a tetőt előadása ma is indokolt. És gondolom azt is, hogy nem szükséges minden csapból Csehov-komédiának folynia.

Fotó: Csernák Bence

-B.T.-