Liliomot rendezett Zentán Mészáros Tibor

Tölli Szofia: Flörtből lett purgatórium

A Zentai Magyar Kamaraszínház tíz éve működik. Díszbemutatóval egybekötött jubileumi ünnepség várta a nézőket az utolsó adventi héten: Molnár Ferenc Liliom című darabját debreceni művész, Mészáros Tibor állította színpadra. 

 

Fiatal, dinamikus társulat és egy gyors észjárású rendező. Vidéki színházak koprodukciója. Hol és hogyan? Zenta egy kisváros Szerbiában, a határtól mindössze 40‑50 km távolságra. A magyar lakosság van többségben, így a Vajdaság egyik kulturális központjának tekinthetjük magyar iskolákkal, gimnáziummal, illetve magyar nyelvű színházzal. Kiemelten fontos, hogy a lakosság számára mindez elérhető legyen, így a színház egyfajta kulturális missziót folytat. Az előadásokat nem lehet a kívánatos számban kijátszani, mivel a potenciális nézőközönség is sokkal kevesebb, mint egy magyarországi vidéki városban. Szerencsés helyzet, amikor határon túli előadások is bekerülnek a különböző fesztiválok programjába – így az itthoni közönség megismerkedhet a társulatok kirobbanó energiájával és a nálunk szokatlan rendezői megoldásokkal. A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja ilyen helyszín, ahol kifejezetten a határon túli produkciókkal találkozhatunk, így többek között vajdasági előadásokkal. Idén a POSZT egyik győztes előadása szintúgy vajdasági darab lett, az Újvidéki Színház alkotása.

Miért is fontos mindezt megemlíteni? Azért, mert nem tudunk róluk szinte semmit. Értékes előadások, magyar művészek munkája tűnik el sokszor úgy, hogy talán el sem jut hozzánk. A vajdasági színházakról pedig azért jó általánosságban is szólni, mivel ezek az intézmények több szálon is kapcsolódnak egymáshoz. A zentai társulat tagjai az Újvidéki Művészeti Akadémián végzett fiatal színészek. Hogyan kapcsolódik ez Debrecenhez? A kirobbanó energiájú csapattal az idei évadban Mészáros Tibor, debreceni színművész és rendező is dolgozott. Az előadás folyamatos összpontosításán, és az utána következő fogadás baráti összeborulásain is látszik, hogy a közös munka mindenki számára összhangban telt.

Tibor jó érzékkel találja meg a közös hangot a frissen diplomázott színészekkel. Lefarag azokból a gesztusokból, amelyek túl soknak tűnhetnek, vagy éppen bedob egy őrült ötletet, ami felforgatja a konzervatív elvárásokat. A próbák során így találják meg a Liliom számukra való változatát, ahol a címszerepben látható Dévai Zoltán rosszfiús‑szenvtelen mosolya az első pillanattól fogva az előadásba húzza a nézők figyelmét. A vásári forgatag purgatóriuma olyan alakokat rejt, akik sokkal inkább a modern valóságra reflektálnak – molnári alakok mai köntösben. Muskátné szerepében ugyanis egy férfit, Nešić Mátét láthatjuk. Eleinte nem könnyű eldönteni, hogy nőt alakító férfit, vagy transzvesztitát látunk a színpadon. A kibontakozó jelenetek egyre inkább az utóbbi irányba visznek el. Ez új szemléletmódot kínál fel a már sokszor látott darabhoz. Mari karakterét Lőrinc Tímea kitűnő érzékkel kelti életre: elkápráztatóan naiv és bájosan rafinált. A színésznő minden mozdulata a helyén van, ritmusban, szerepben mozog, hiteles a lelkesedése, sírása, a bizonytalanságai. Viselkedésében ellenpárjaként jelenik meg Juli, akit Verebes Judit alakít. Juli, barátnőjével szemben visszafogott, határozott, mintha tisztában lenne sorsával az első perctől fogva. Játéka sallangoktól mentes, azonban néha talán túlzottan is az. Szeme pajkosságán kívül kevés kapcsolóerő fűzi szerelméhez, Liliomhoz, akinek viselkedése láthatóan természetszerűleg laza, szeret heccelődni, és könnyedén venni az életet. Talán pont a Muskátnéhoz fűződő viszonya az, ami a bohóság felszíne alatt megszíjasította lelkét. Kapcsolatukat csak sejteni lehet. Muskátné valódi neme azonban lelepleződik: Liliom egy vita hevében parókájától is megfosztja. Arra következtethetünk e jelenet alapján, és abból, ahogyan Liliom munkaadójával beszél, hogy viszonyuk számára terhes, fojtogató és gyűlöletes. A természetellenes kötődésből Liliom szabadulni akar, míg Juli a mutatványosok világával szembeni józanságot (evidenciát) kínálja. A lány jelenti Liliom kiútját az őrületből, s ezt ő is pontosan tudja.

Az előadást letisztult színpadkép jellemzi. Mindössze négy fekete paraván oldalt, egy megvilágítható fehér fal hátul, valamint néhány fehér felhő jelentik az állandó látványelemeket. A hátsó fal és a felhők a jeleneteket összekötő színes‑zajos kavalkádban hol lilák, hol pirosak. A díszlet álomszerűsége, a beépített zenés‑mozgásos átkötő jelenetek éreztetik a nézővel: nem evilági teret látunk. Ez már a halál után zajlik, a lélek számadásának és visszaemlékezésének torz kamerafelvétele. Tehát csak látszólag lineáris a cselekmény, a vizuális eszközök is ezt támasztják alá. Az, hogy szünet nélkül játsszák az előadást, a jelenvalóság és a nem evilágiság egységét erősíti. A kamaraterem továbbá lehetővé teszi, hogy a színészek minden rezdülését figyelemmel kövessük. Másfél óra koncentrált játék, átgondolt alakítások hitelesítik Liliom flörtnek indult szerelmi kálváriáját. A rendezői ígéret szerint a címszereplő szembenéz önmagával. Valóban így van? Már a visszatekintésként is felfogható jelenben ráeszmél, milyen is ő valójában? A számadás jelenete talán túl rövid az expozícióhoz képest, s a hosszú purgatóriumban töltött évek túl hamar elröppennek. Ezekben az utolsó jelenetekben tehát nehéz és elkapkodott lenne a bűnbánat: Liliom játékát a visszaemlékezés jelenétől kell újraértelmeznünk. Kérdés marad, hogy sikerrel járhat-e? Tudunk-e egyáltalán változni? Képesek vagyunk-e igazán, szívből megbánni bűneinket? Liliom nem így akarta, de nem tudott másképpen cselekedni.

*

Molnár Ferenc: Liliom, Zentai Magyar Kamaraszínház, 2018. 12. 19.

Rendezte: Mészáros Tibor

Szereplők: Dévai Zoltán, Lőrinc Tímea, Nešić Máté, Papp Arnold, Szilágyi Áron, Virág György, Verebes Judit

 

Előadás-képek: Herédi Krisztián

Bankett-kép: Bodó Zoltán