Liliomerdőben

Molnár Ferenc a pesti Tháliában, Kecskeméten és Nagyváradon

„Vannak bűnök, amiket meg lehet bánni, de az ember azt nem tudja megbánni, hogy ő csak ilyen bűnösen tudott ember lenni.” – vallja Szikora János, a nagyváradi bemutató rendezője. Színigazgatóink kedves hőse volt idén a ligeti hintáslegény és cselédlány szerelme, Julika.

Orth Péter és Mészáros Blanka

 

Emlékeztetőként: Liliom, a ligeti hintáslegény, egy tavaszi vasárnapon találkozik Zeller Júlia mindenessel. Julit a körhinta tulajdonosnője kitiltja a hintáról, mert állítólag erkölcstelenül viselkedett. Liliom megvédi a lányt, és ezért kirúgják az állásából; Juli vele marad, pedig ha nem ér haza időben, őt is elbocsátják. Az estébe forduló szürkületben, egy félreeső padon együtt hallgatnak arról, amire nincsenek szavaik. És együtt kezdenek másnap új életet, pénz nélkül, lakás nélkül, munka nélkül, jövő nélkül. Ragyogó, akácvirág-illatú szerelmük azonban fényét veszti a külvárosi hétköznapok nélkülözésében, és sorsuk megállíthatatlanul sodorja őket a tragikus vég felé. (Port.hu)
A tragikus vég különbözik. Az eredeti szöveg szerint, Liliomot az elügyetlenkedett rablás közben elfogják, s nem akarva a börtönt, hasba szúrja magát. Kórházba vinni fölösleges, hazaszállítják, hogy a babát váró felesége elbúcsúzhasson tőle. Holtában a mennyei bíróság elé kerül, amely tizenhat év tisztítótűzre ítéli, majd annak leteltével próbatételképpen visszaküldi az élők közé. Ott valami jót kellene cselekednie a szeretteivel. Ő megismétli a maga által legsúlyosabbnak tartott vétkét: ugyanolyan indulattal üti meg a leányát, mint életében egyszer, az asszonyát. Az 1980-as években, a kaposvári színházban jelenetcseréhez folyamodott a rendező, Babarczy László. Liliom megjelenése a mennyei bíróság előtt seblázálom: az öngyilkos döfésre következő révületében járja meg a mennyei bíróságot, s tér vissza a lakásukra. A kudarcos vizitre következik zárásként a haldokló hazaszállítása, Julika búcsúzkodása.

Babarczy tehát reálszituációt teremtett, ami a dramaturgiája későbbi követőinek kínálta a felületet a huszadik századelő kapitalizálódó Magyarországának nyomorlátószögű bemutatásához, a kültelkiség hangsúlyozásához, a társadalomkritikus rendezésekhez. Tették ezt annak dacára, hogy Molnár Ferenc sugallt a darabjához instrukciót: álomba ringató mesének szánta a történetet: „… arra való, hogy özvegyasszonyok altassák el vele kisgyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt szüleiket. A mesét szép csöndben, folyékonyan kell mondani, az elejét élénken, mintha igaz volna. A végét pedig már lassabban és halkan, hogy mire vége szakad, aludjék el az, akinek mesélték”.

Schell Judit és Csányi Sándor

„Örökzöld, persze: Molnár Ferenc Liliom című darabját el kell játszani, ha akad a társulatban egy színész, aki után kiabál a címszerep. Vagy egy színésznő, akit az isten is Julikának teremtett. Vagy csak úgy.” – fanyalogja egyik ismert publicistánk. (Ugyanő meg sem pisszen, ha „csak úgy” Witold Gombrowicztól az Yvonne, burgundi hercegnőt és az Operettet, Lorcától a Bernarda Alba házát és a Vérnászt, vagy Székely Csabától a bányatrilógia valamelyik darabját veszik elő a szakmai babérfáról levelet szakítani akaró direktorok. 2014-2015-ben, persze nem okvetlenül a nyárspolgári ízlés becsmérlésének rugójára jár a színigazgatók agya, és a rutin kétségkívül azt diktálja; legyen a társulatodban egy sármos fiatal színész, s ha könnyet akarsz fakasztani, tűzd vele műsorra a Liliomot!

Bognár Gyöngyvér és Orth Péter

A valóság azonban nem teljesen igazolja a tételt: erre a mostani három előadás címszereplőinek háromfélesége az ékes bizonyíték. A Tháliában Csányi Sándor már eljátszotta belevaló ifjúként is a szerepet; meglehet, Nagyváradon Kardos M. Róbert számára sem most érkezett el az ideális pillanat, míg a kecskeméti Orth Péter gyermekférfiassága miatt tűnik a sablontól elütő választásnak. Nem buknak bele, mert a szeretnivalóság nem életkorfüggő. Kérdés, amikor a két cselédet – hiszen cselédje a körhinta-tulajdonos Muskátnénak Liliom, a csalogató is – elszólítaná a kötelesség, mi tartja őket egymás mellett a padon? A vonzalom. Akkor színre érdemes bárhol a darab, ha a társulatnak egy babaképes férfi és hölgytagja között, a vonzalom megrendezhető. Ez az előadás alfája. Az ómega: a vonzalom halhatatlansága. Ha annyira erős/hiteles, hogy visszaszármaztatható a túlvilágról, a magzatként ott hagyott, majd tizenhat évesen megismert leánygyermekre. Egy vehemens ütés a karjára. „– De hát anyám… Veled már megtörtént az, hogy valaki rád ütött, és te nem érezted? – Igen, fiam. Már az velem megtörtént. – Hát lehet az, hogy ilyen nagyot, ilyen erős nagyot ütnek az emberre… és aztán az nem fáj? – Igen, fiam… az lehet… Megütik az embert… és… és az nem fáj.”

Orth Péter és Fazakas Géza

A vonzalom olyan hatóenergia, amely eltörli a racionalitást. A hirtelen lobbanó igazságérzék, az eltökéltség és a konokság önkéntelen: maga a földi transzcendencia. A váradi előadás díszlete – tervezője Florina Bellinda Vasilatos – tükrözi is az író szándéka szerint való, mesei-álomi hangulatot: a színpad valóságos berendezése lebeg (zsinórral eresztik a tárgyakat a térbe), s ez a szellemiesség Szikora János rendezésének az alapja. Nála Kardos M. Róbert oly zsigerien akarnok, hogy a kedvére tenni csak teljes önátadással lehet. Viszonzásképpen, Tasnády-Sáhy Noémi a zsigeri alkalmazkodó. Engedelmes a méltóságában is, amellyel Muskátné csábítási kísérletét fogadja, s ahogyan férjmegtartó érv-fegyverét, az áldott állapotát, előveszi.
Szerelemre lobbanni nehéz, szerelemben maradni szinte lehetetlen: a házasság nem villámtréfa, és a gyönyört nem gyermekáldásvággyal elegyítve kínáló Muskátné közeledése, kísértő. Váradon Tóth Tünde hintásnője ráérez Liliom méla elvágyódására, s tengerrel kínálja a partra vetett matrózt: érzéki találkozásuk az asszony diadala még akkor is, ha a férfi végül a várandós felesége mellett marad. Kecskeméten, Orth Liliomja éretlen a házaséletre, ám Bognár Gyöngyvér Muskátnéja túlontúl agilisan keríti be, nem tudja őt a lelke mélyén foglyul ejteni. Kültelki természetessége ugyanakkor összhangban van Vereckei Rita bódévárost idéző játékterével, amely nyilván a rendező, Szász János kívánságára lett olyan, amilyen. (Azért, hogy pillanatnyi giccsábrándunk se legyen, nyitányként – Szemenyei János zenéjére – a szereplők kórusa rögtön a képünkbe zengi a fináléra tartozó letargiát.)

Tóth Tünde, Kardos M. Róbert és Tasnádí-Sáhy Noémi

Üzen a muzsika Béres Attila Thália színházi rendezésében is. Béres remek kondícióban van, ám keresi még a fogást önmagán. Rendezőmesteri énje parancsa, hogy idézze meg a századelő felhőtelen/felelőtlen derűjét (Bede Sarolta és Bangó Endre dalbetétei a jelenetek között), a divatdiktátum viszont az, hogy „a szívek húrjain és a könnymirigyek csatornáin ellenállhatatlanul brillírozó színdarab” (kiemelés egy kritikából) kerüljön érzelmileg távolabb valamelyest a közönségtől. A sziruplecsapolás jegyében, Schell Judit szívós parasztlányból lett, keményen tűrő városi cselédlányt alakít – nem a butuska fajtát –, akit eredetileg a Liliom lélekmélyéből szivárgó titokzatosságnak (varázserő, karizma) kellene levennie a lábáról, partnere, Csányi Sándor azonban redukálja a figurát: kedves, mafla nagy gyereket hoz elő magából, teljesen misztikummentesen. Egyedül a gyermeki nyughatatlansága vibrál, amire Udvaros Dorottya Muskátnéja is, legfeljebb a kéjvágy türelmetlenségével felelhet. Molnár Ferenc ugyanolyan mérnökíró volt, mint Feydeau. Az ő jeleneteik visszájának a visszájára fordítása nem az eredeti újraalkotását eredményezi. Valami mást. Nem azt állítom, hogy vacakot, csak azt, hogy a Liliomok közül az én szívemhez, ennél közelebb áll a nagyváradi.