Lenyűgözte Pécsett is a közönséget

Lovas Rozi a Miskolci Nemzeti Színház fiatal üdvöskéje már másodszor vehette át az idei POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó) a legjobb harminc éven aluli színésznőnek járó elismerő díjat.

– A Tanítónő főszerepében nyújtott alakításáért méltán kapott tavaly után idén is díjat. Minden ilyen simán megy a színpadi életében?

– Nagyon hálás vagyok ezért a megtisztelő díjazásért. Szerencsésen alakul a szakmai évem, ez pedig egy visszaigazolás, hogy jó úton haladok. De hosszú ideig tartott, míg erre a pályára keveredtem, és azóta mindent, ami sikernek könyvelhető el, úgy érzékelek, mint egy megerősítést, hogy jó helyen vagyok.

– Számított az idén is a díjra?

– Nem igazán számítottam rá. Nagyon nagy feladat ez a szerep, de ezért is szeretem ennyire, és nem csak az én szerepemet de az egész előadást. Az volt a fontos a számomra, hogy nagyon jól sikerüljön, és a közönségnek ragyogó élményt tudjak, tudjunk átadni. Úgy érzem ez sikerült, s ez boldoggá tett. A kapott díjam csak az általam érzett, és a közönség által visszajelzett siker szakmai megerősítése és megörökítése.

– Köztudott, hogy nehéz a mai pályakezdő színészeknek. Ön kivétel lenne?

– Az az osztály, amiben én végeztem szerencsésnek mondhatja magát, nagyjából mindenkinek van munkája, kisebb vagy nagyobb sikerekkel, de színpadon vagyunk. A felkínált lehetőségekért hálás az ember, és ha azt a nívót és színvonalat képviseli a megformálandó szerep, amit én magam is elképzelek, nincs miért visszautasítani. Szerepálmom nem igazán van, – bár most a Magyar Színházban Júliát alakítom, aki sokak vágyott szerepe – számomra sokkal fontosabb jó színházat létrehozni. Most volt a bemutatója az Amadeusnak, azt már láthatta a közönség Pécset, de a Balatont sem hagyjuk ki vele. Augusztus végén újra kezdődnek az előadások az osztállyal is. Egy Cseh Tamás estet próbálunk, amit már láthattak a Belvárosi Színházban , de most Székesfehérvárra is megyünk vele. Orlai Tibor producer karolta föl, és az ő ajánlására olyan húzó nevek is szerepet kapnak benne, mint Kulka János és Csákányi Eszter.

– Most is képzi magát, több színházban is játszik. Kegyes Önhöz a sors?

– Számomra új színészkollégákkal, rendezőkkel együtt dolgozni örökös tanulást és képzést jelent, ezért a képzésem és a tanulás mind a mai napig folyamatos.  Tévedés azt hinni, hogy aki manapság kikerül az egyetemről, tárt karokkal várják bármelyik színházban is. Nagy szerencse kell hozzá, és nekem szerencsém volt. Kaptam felkéréseket, és ezeket elfogadtam, mert azt akartam, hogy a színpadon megvalósíthassam, amit tanultam, és amit szeretek. Gyakorlati évek alatt játszottam Kaposváron, Pécset, a Játékszínben, a Magyar Színházban.  Az első diplomás évemet a Miskolci Nemzeti Színházban töltöttem. Egy éve kettős életet élek, most újra Budapesten is játszom, – a Magyar Színházhoz szerződtem társulati tagnak -, de játszom a Belvárosi Színházban is. Szeretek több helyen is lenni, minél több kollégával, rendezővel megismerkedni, mert ez is a tanulási folyamat része. Szerencsés vagyok, hisz a Magyar Színház igazgatója, – Őze Áron – támogatja, hogy másfele is játszhassanak a színészei. Persze itt sem az a lényeg, hogy minél több helyen mutassa meg magát az ember, hanem az, hogy amit csinál, azt maximálisan jól csinálja.

– A maximalizmusa hozta a két POSZT díjat?

– Igen, úgy érzem, a díjaim ennek az eredménye, ennek az elismerése. Bár csak két éve diplomáztam, de már másodszor vagyok a POSZT-on a miskolci színház darabjával. Nagyon fontosnak és hasznosnak tartom ezt a színházi találkozót, azért is, mert a vidéki színházak itt megmutathatják a darabjaikat a szakmának, és egy más régió nézőinek. Ma kevés színház tud utazni a darabjaival, épp ezért nagyon kevesen ismerhetik meg, bármennyire is jó és színvonalas az az előadás. A szakma budapesti központú, vidékre kevés kritikus jut le, valószínű ez is oka a vidéki társulatok kevésbé ismertségének. A fővárosiak – miként az élet egyéb területén, – a színházi élet területén is előnybe vannak.

– Már fiatalon díjakkal ismeri el a szakma, a rendezők pedig, főszerepekkel kínálják meg. Mi motiválhatja még?

– Leginkább az motivál, hogy minél magasabb művészi értéket adjak át a közönségnek. A színház egy nagyon magasztos dolog, és csak úgy van értelme ezen a pályán dolgozni, ha az ember a legtöbbet hozza ki magából. Ehhez rengeteg tanulás, – siker és csalódás egyaránt- kell, de ugyanakkor alapvető követelmény, hogy egy bizonyos igényességi szint alá ne kerüljön a színész. Az például, hogy mondjuk, az utcán felismerjenek, nem igazán motivál, hisz számomra annak nincs nagy jelentősége. De annak igen, hogy amit csinálok, azt a lehető legjobban csináljam, és erről, mint ezzel a díjjal is, visszajelzést kapjak. Ha ezért állítanak meg az utcán a járókelők, mert a színpadi alakításommal hatottam rájuk, az már egy pozitív dolog. Ebből következik, hogy nem egy bulvárcímlap, vagy egy felröppenő álhír miatt szeretnék ismert lenni. Ezért is gondolom, hogy a színháznak és a színházművészetnek nem is kell felvennie a versenyt a bulvárral vagy a celebvilággal.

– Úgy érzi, kettéválik a kultúra közvetítése?

– A kultúra közvetítése nem vált ketté, hisz nem is nevezném kultúrának azt, ami manapság a kereskedelmi csatornákon fut. Annak idején ugye voltak a színészek és a civil emberek, most pedig azt látjuk, hogy a legkülönfélébb sorozatokban civilek vannak a képernyőn, s a legnagyobb felületet ők kapják. Valahogy átfordult a dolog, bár nekem ebben nincs is kedvem részt venni. Ez már egy torz világ, ahol a valódi kultúra nagyon kevés szerepet kap. Ettől persze a színészszakma is zavarban van, felvetődik a kérdés, hogy hogyan nyerjük meg a nézőket, hisz nélkülük nem létezik színház. A színházak rengeteg nézőcsalogató programot találnak ki, – elsősorban az ifjúságnak, – mert a felnövekvő generáción is múlik, hogy mi lesz a színházak sorsa. Ez napjainkban nagyon kemény és nagy feladat a színházak számára.

Tölgyesi Tibor