Látni és megélni

Vagyunk, akik vagyunk – a Terne Cserhaja Színkör előadása a POSzT-on
Az előadás negyvenöt percben, játékba, versbe, rajzba, énekbe és táncba sűrítve szólaltat meg egy életérzést: a cigányság örvénylő létezésének múltját és jelenét női sorsokba, életvitelbe ágyazva. A Dankó Pista Gimnázium és a Vásárhelyi László Alapfokú Művészeti Iskola tanulóinak szereplésével, egy olyan diákszínjátszói előadás keletkezett, amelyben a megjelenített etnikum problémája szereplőin keresztül válik hitelessé.

Nemcsak a lágy és pörgős dallamok kavalkádja, de a ruházat és maga a megszólalásmód is pontos tükre a Roma kultúra színességének, amely érzésvilága saját örvénylésében, a bú és öröm közti határvonal megsemmisítésében válik letisztult és egyetemes életképpé a színtéren.

A XXVII. Országos Diákszínjátszó Találkozó Regionális Döntőjének nyertesei az idei POSZT fesztivál programsorozatának nyitó előadásaként mutatták be az élet „valamijének” keresését. Ez a folyamat a fiatal játékosok odaadó, kreatív munkáján keresztül segített megérteni, hogy nem a szavakba öntés, a megnevezés a fontos, hanem az élet lényegi aspektusának egyénenkénti, kultúránkénti felfedezése és megélése. A lányok közötti fő motívumként jelenlevő gyöngysor körbeadása, egy történetet rajzolt ki gyerekkortól a szöktetésig, majd a házasságon keresztül megélt fájdalomig. Az anyák próbálják felkészíteni gyerekeiket a nagy útra, felruházni olyan tulajdonságokkal, amelyek majd alapul szolgálnak, annak a bizonyos valaminek a megtalálásához. Ez csüng makacsul a megtört fiatalságú asszonyok ajkain, mígnem beáll a szürke beletörődés. Gyerek szívvel, a jól ismert cigány kommunában könnyű a „purdé” élet, minden tánc egy játék, a hívogató lépések és az ízes Roma nyelven megfogalmazott ének sorai csupán később szolgálnak háttérdalként haláltáncukhoz. A családon belüli erőszak megszokott, és az anya tűrése az apa féltékenységének folyózúgásában válik örvénnyé, amely később az elérni kívánt cél lesz, majd elvesztett emlék a kitaszított lány lelkében. Ennek a kötelességnek akkor is eleget kell tenni, ha minden hangos kacagásba sírás vegyül, és a szombati piros vértől lesz élénkebb. A „fehérség”, a beilleszkedés, először egy áhított állapot: a cigány nőnek szabadulást jelent a látszólagos társadalmi elismeréssel járó házasság. Viszont az, hogy mindennek színfala mögött milyen beégett fájdalom lakozik, a külvilág számára láthatatlan. Ezt az érzelmi kiszolgáltatottságot fogalmazta meg lírai egyszerűségbe öltve a kisebbségi etnikumhoz tartozó diákok játéka. A jellemzően tarka ruhák, amelyek szorgalmas elhivatottsággal emelik ki a női test vonalainak szépségét, megváltoznak. Ez a váltás kapcsolja össze a belső átalakulás ijesztő érthetetlenségét: a lány arca kérdően fordul társaihoz, amikor az új ruha felöltésével párhuzamosan válik szét a női termékenységet hirdető derék határvonala, korábban jelezve fentnek és lentinek, égnek és földnek enyhén domboruló horizontját. Minden, ami ebben az életben megélhető, látható is. Fontos üzenete az előadásnak, hogy mindez mit sem ér, ha az emberek közömbösségében odavész az együttérzés, a többszörösen elhangzó segélykiáltás pedig a semmiben kering tovább.

A Demarcsek Zsuzsa rendezésében megszülető produkció művészeti eszközök többszörözésével szemlélteti a cigány hagyományok mélységeit: a helyben készülő festményben, az élőzenében, táncbetétekben (Demarcsek Dániel koreográfiájában), és a fiatal színjátszók energikus kibontakozásában.

Végül, marad a keresés, és egy elszánt felhívás az emberi együttérzéshez. „Egész életemben volt valami hiányérzetem. Tettem a dolgom, éltem az életem, de már gyerekként is tudtam, hogy van valami, valami fontos, amit nem veszek észre.”