Közös hangon

Silló Sándor és a klasszikusok

 

Tanítványa volt Kozma András, a társulat egyik dramaturgja, ő ajánlotta Vidnyánszky Attila figyelmébe a film- és színházi rendező Silló Sándort. Első találkozásuk olyan volt, emlékszik vissza a két esztendeje történtekre a Két bögre kincs színre vivője, mintha már harminc éve ismernék egymást. Rögtön megtalálták a közös hangot, s az volt a kérdés csupán, hogy mikor, milyen darabbal debütálhat Debrecenben. Megtalálták az alkalmat. Plautus vígjátékát az együttes jeles színészeivel, élükön a nemrég Pro Urbe-díjjal kitüntetett Csikos Sándorral, Miske Lászlóval, Oláh Zsuzsával, Jámbor Józseffel, Vranyecz Artúrral, Dánielfy Zsolttal, Mészáros Tiborral és másokkal rendezi. Már javában folynak az őszi bemutató próbái.

 

 

– Sándor, én kedvezményezett helyzetben vagyok: közel harminc éve ismerjük egymást, Kecskeméten kollegák voltunk két évadon át. Mit tudjanak azonban Rólad a Csokonai színháziak és az olvasók?

– Képzőművészeti szakközépiskolába jártam szorgalmasan, ám tizenhat évesen úgy éreztem, rám férne valami zsebpénz-kiegészítés. A véletlen sodort a budapesti Várszínházba, ahol jegyszedőként indult a színházi karrierem. A színház egyébként különösebben nem érdekelt akkor, a film jobban, különösen a magyar film. Jancsó mániás voltam/vagyok, s ez is egy furcsa véletlen, hogy állandó alkotótársával, Hernádi Gyulával éppen ott voltak, a Várszínházban dolgoztak a Hasfelmetsző Jacken és egyéb munkák előkészítésén. Miután leérettségiztem – fotósként – nem volt kedvem beállni a szakmámba, illetve addigra már nagyon rákattantam a színházra, ezért elmentem öltöztetőnek. Nagy bátran. Úgy, hogy egy nadrággombot nem tudtam magamnak felvarrni, egy inget kivasalni. Ott volt üresedés. A Várszínházból aztán a Katona József Színházba kerültem, együtt a teljes műszaki személyzettel, a nyitó évad volt ez. Ott ért a hír, hogy Jancsóék Kecskemétre veszik az irányt. Vándorfi László közreműködésével, egyik reggel arra ébredtem, hogy már egy másik város Katona József Színházának a tagja vagyok. Innen a mi kettőnk ismeretsége.

– Nem volt ellentmondások nélküli ez a korszak Kecskemét színháztörténetében. Jól érezted magad? Nem bántad meg a városváltást?

– Jancsóék teljesen felforgatták ott a színházi struktúrát; lehet vitatkozni rajta, hogy hibát hibára halmoztak, vagy évtizedekkel megelőzték a korukat, s azért kellett idejekorán távozniuk; nekünk fiataloknak nagyon jó volt, mert hamar helyzetbe kerültünk: én nagy zenés darabokat ügyeltem egy hónappal az után, hogy odaszerződtem. Aztán asszisztensként dolgozhattam Jancsó mellett, amire reálisan nem számíthattam volna egész életemben. Öltöztetőből, valaki a világ egyik legismertebb filmrendezőjének munkatársává lövi ki magát! Ez a fenekestül felforgatott struktúra volt az én egyetemem. Ebben lestem el mindent, azt is, hogy mit hogyan nem szabad, ha a közönség kegyeiben akarsz maradni. Nagyon komoly muníció volt. Innentől számítom az elköteleződésemet a színház iránt. Mikor aztán Kecskeméten a Jancsó-korszak lezárult, átkerültem Veszprémbe, és ott felvettek a dramaturg szakra. Filmes viszont azért lettem tulajdonképpen, mert családom volt, nappali szakosként kellett őket eltartanom, erre azonban a színházi munkarend nem alkalmas, ott hónapokig tart az egy munkához való lekötődés, míg a tévé valamelyest gyorsabb lefolyású feladatokat szab. A tévénél is végigjártam a ranglétrát, az asszisztens asszisztensétől az önálló műsorkészítésig, de ott gyorsabban ment. Első évem végén már önálló kulturális műsorom volt a Magyar Televízióban. Ez így hozta magával a többi munkát, és ami közben megpróbáltam folyamatosan vissza kirándulni a színházba. Én az első pillanattól fogva biztos voltam benne, hogy rendező leszek. A dramaturg szakot is azért végeztem el, hogy a rendezéshez megszerezzem az elméleti hátteret.

– Az antikvitás iránti hajlamodnak ismered az okát?

– Nem biztos. Talán, mert a színházban mindig a nyers, naiv gondolkodás állt hozzám közel. A lélektanilag barázdált, túlcsiszolt dolgok nem vonzanak. Nem mondom, hogy nem olvasok Ibsent, de a szobában játszódó polgári darabok tényleg csak nagyon távolról érintenek. Moliere és Goldoni jelenti számomra a színháztörténet végét. Ami előttük van, és minél inkább előttük – az izgat igazán. Nem esztétikai kategóriákban gondolkodom, sőt szeretem, ha együtt hat a színpadon sokféle stílusirány, a hangsúly itt azon a szón van, hogy hat: olyan legyen az előadás, amihez a nézőnek köze van, úgy tud ráhangolódni, hogy neki mondjuk el. A nézőhöz való odafordulást, ma a színház valahogy elhanyagolja.

– A Két bögre kincs gyurma – a Te gyurmád. Hogyan, miért keletkezett?

– Vidnyánszky Attila feltétele volt, hogy a társulat mely meghatározó színészeit kell méltó helyzetbe hoznom – jó szerepekkel. Volt idő, amikor elcsüggedtem, nem találtam fogást a klasszikus vígjátéki anyagon, aztán egyszer csak bevillant, mi az, ami összetartozik. Két bögre kincs – ilyen Plautus-darab nincs! Ismert egyrészt a Bögre, amelyről tudjuk, a vége elveszett, és hogy Moliere ebből a töredékből „merített”, amikor megalkotta a világirodalom talán legmulatságosabb figuráját, A fösvény Harpagonját. Ezen kívül van még a Kincs (más fordításban: A három ezüst). Ez a komédia sem kevésbé kacagtató, de ebben a történetben a gazdag öregek szórják a pénzt. Amíg gyermekeik szerelembe, sőt teherbe esnek, vagy csalódnak, keresik a társat, vagy bujkálnak egymás elől, addig szüleiknek csak az számít, hogy van-e hozomány, vagy nincs. Ezt a két vígjátékot műtöttük egybe, s igyekeztünk XXI. századi ritmusú előadással megszólítani a közönséget.

Balogh Tibor