Kotyvasszunk valami Újat, azaz vessük tűzre a Hagyományost!

Hamlet – A Spirita Társulat előadása
(Szín)kavalkád. „Fradi-leves”, azaz a „Mindent bele!” korszakát éljük. Hiszen a változás gyönyörködtet, az egyhangúság untat. A XXI. században ez a követendő mottó az ifjúság, s talán az idősebb korosztály tagjai között. Nem létezhet az „egyszerű”, az „egyértelmű”, a „hagyományos”, mert ezek megőrzésével megbújhat vagy elveszhet az „eredeti”, a „sajátos”, a „semmivelösszenemhasonlítható”.

Ez az újfajta, modern élet(mód)szemlélet átitatja hétköznapjainkat. Ott van az építészetben, a festészetben. És természetesen mint a lelki, társadalmi, politikai élet történéseit a legőszintébben kifejező művészeti ágban, a színjátszásban, a színpadon is megtalálható. Keresetlen, olykor nyers őszinteséggel, amely főleg a fiatal, kezdő rendezők kelléktárának legfontosabb és használt eszköze. Egressy Tamás kelléktára sem különbözik (kezdő) pályatársaiétól, akik minden előző hangtól eltérő saját stílust akarnak kialakítani maguknak, a színpadon, a közönség előtt, a színház történetében. Nem egyszerű, ám nagyszerű „stílusmontázs”. Mindenből egy pici, jól összekeverve. Ahogy élünk. És amely kifejezéssel jellemezni lehet a február 6-án, szombaton, a Bethlen téri Színházban bemutatott Egressy-féle Hamlet-Let that Motherf*ker Burn című előadást.

A musical és revü szó hallatán színházat látogató és kevésbé látogató ember fejében nagyjából ugyanaz az a meghatározás fogalmazódik meg a: zenés, táncos, könnyed műfaj dalbetétekkel. Cselekménye lehet egyszerű, vidám, felszínes, ám a darabok között találhatunk mély tartalommal bírókat is, amelyek gondolkodásra késztetik a nézőt. Az események súlyosságától, a karakterek felépítettségétől függően a musicalben és/vagy revüben felcsendülő dallamok és szólamok könnyítik, lágyítják vagy hangsúlyosabbá, kifejezőbbé teheti a drámát.

Shakespeare egyik legismertebb és témája szempontjából a legnagyobb erkölcsi tartalommal bíró műve a Hamlet, amely a címben szereplő dán királyfi (Czibere Krisztián) saját mostohaapja ellen indított személyes bosszúhadjáratát meséli el a nézőnek. Bosszúhadjáratot indít azért, mert trónra kerülése után mostohaapja elvette Hamlet édesanyját, miután megölte bátyját, a királyfi apját. A felszínen „ennyi” a Mester műve. Ám ha a darab eseményeivel együtt leásunk a mélybe – a megjelenített szituációk mélyére, a szereplők lelkének, s a saját lelkünk mélyére –, megtaláljuk Shakespeare drámaírásából és pszichológiájából fakadó zsenialitásának lényegét. A lényeget, mely tartalmazza az emberi kínt, a hazugságot és gyarlóságot, az önzőséget és a gyávaságot, az őrület szülte világ és a normalitás között húzódó határt.

Egy ilyen lényegű tartalommal bíró drámát vegyített a musical és revü műfajával Egressy, és az amatőr és képzett, tanult színészeket egyaránt magába foglaló Spirita Társulat. Enyhíteni akarta a szörnyű, ma is élő erkölcsi kérdésekkel teletűzdelt történetet a rendező e műfaj kiválasztásával? Vagy súlyosbítani? Esetleg új és modern értelmezést kölcsönözni egy klasszikusnak?

Véleményem szerint a válasz mindhárom kérdés esetében az igen. Igen, enyhíteni akarta, hiszen a saját és átírt dalok felcsendülésével a közönség, s talán a színész sem érzi olyan megrázónak az adott jelentben megformált karakter, vagy a nép szenvedéseit, lelki gyötrődéseit. Dalban mindent könnyebb elmondani. A dallam, főleg az élő zene – ugyanis a zenei kíséretet a Magyari Marcell vezette nyolc tagú együttes szolgáltatta – enyhén hullámzó folyóként tudja ringatni a lélek csónakját, és ebben a ringatásban negatív és pozitív érzelmek egyaránt eltompulnak. Pontosabban mondva elviselhetővé, az emberi szív számára „fogyaszthatóvá” válnak. És minden bizonnyal az enyhítés, a könnyedebbé való tételt szolgálta Polonius (Nádas Gábor Dávid) figurájának kissé cinikus jellemvonása, megfűszerezve szatirikus humorával. „A király fiatal, törtető asszisztense”, ahogy a rendező jellemzi Shakespeare alapján az általa megformált szereplőjét.

Ám egészen más célt szolgál Hamlet szinte eszeveszett tébolyultsága és megszállottsága a második felvonás során, akárcsak Claudius (Gere Dénes) önfényező, magát túlbecsülő és hatalmával – népen és Hamlet anyján, Gertrudon (Kókai Réka) egyaránt – gátlástalanul visszaélő magatartása a darab során. Az ő személyiségük, valamint az általuk elénekelt szólódalok mély és sötét tónusai már az elszörnyedést, a borzalmat és a kétségbeesett őrületet hangsúlyozzák és nagyítják fel. Az e jelenetekben lejátszódó, elfojtott és megnyilvánuló lelki folyamatok iszonyatosságát, a Nádasdy Ádám fordította dialógusok szavain túl, a váltakozó – javarészt piros, fekete, kék, olykor zöld valamint fehér – fényekkel is erőteljesebbé, kifejezőbbé teszi a rendező.

A két felvonásos, egy szünettel játszott darab kb. három és negyed óráig tart. Néhányan sokallták a közönség soraiból, ám talán mégis kellett ennyi idő ahhoz, hogy lassan, de biztosan megérkezzen a téboly útitársaival, az önmegtagadással, a hazugsággal és gyilkossággal együtt, és helyet foglaljon a színpadon, a darab egészében, a nézők szívében és elméjében. S ezt a felvillanó képek, egy-egy színészileg, hang- és fénytechnikailag remekül kivitelezett jelenetek láncolatából összeálló színpadi művet egy kifejezéssel tudnám a legpontosabban jellemezni: határnélküliség. Itt fogható meg Egressy Hamlet-feldolgozásának eredetisége, és itt kapjuk meg az „Igen” választ elemzésem elején feltett harmadik kérdésünkre. Ezzel az egyszerű szó használatával magyarázható meg a plakátokon olvasható alcím: Let That Motherf*cker Burn. Hagyd ezt az ellenszenves embert elégni – szofisztikált fordításban.

Határnélküliség. Nincsenek határok. Mai világunkban, a rendezőnk és a fiatal színészekből álló társulat szerint, nem lehet elválasztani a normális (elme)állapotot az őrülttől. Mert aki őrültnek látszik, vagy annak mutatja magát, lehet, az lesz a normális a felvonás végén. És fordítva. Ahogy ez megfigyelhető a XVI. században írt drámai művekben előforduló udvari bohóc fő jellemvonásában. Megszűnik az elválasztó vonal eszmélet és ájulat között, hiszen a színpadon a Hamlettel való összeveszése végén önkívületi állapotába kerülő, majd ennek következtében összeeső Ophelia (Nagy Kata) pár perc múlva fel-, majd a mikrofon elé áll, és elénekli Avril Lavigne- When your gone című számának magyarosított változatát. A dal befejeztével visszafekszik.

Nincs határ prózai színház és musical között. A két stílus és műfaj elemei egybefolynak a rendezésben. És ily módon nem vonható éles határ film és színházi darab között – Egressy G. Tamás szerint. Nem vonható, hiszen a darab elején filmes eszközökkel, kamerával felvett snittben teljes nyugalommal jelent meg a vásznon, és világosította fel a rajta elkövetett gyilkosságról fiát az egykori dán király szelleme (László Zsolt). Filmes vetítés a prózában. Vagy a musical-revüben. Vagy mindkettőben.

A darab legeleje hangokkal kezdődik. Három férfihang jelzi csak a három őr, Francisco (Sipos András), Bernardo (Korcsmáros András) és Marcellus (Fejér Máté) jelenlétét, és a hangok mesélik el a közönségnek látomásukat Hamlet apjának szelleméről. Tehát lehet beszéd a test láthatósága nélkül. Újabb fal dőlt le.

„ Shakespeare zseniális tragédiájának csak a körítése változik; tartalma és üzenete semmiképp.” Ez a mondat olvasható a színdarab ajánlójának sorai között. Egressy rendezése szintén tragédia. Ám Shakespeare mester az emberi faj, a józan ész, az igazság és a bizalom, valamint az igaz emberi érzések gyászos történetét írta meg. A jelenkori rendező pedig a határvonalak – egyébként századunkra nagyon jellemző – kiradírozásának tragédiáját vitte színre. De lehet, ez nem is tragédia. Hiszen a korlátlanság, a limitek megszűnése egyfajta szabadságot ad az embernek. Hagyd ezt a f¬*szfejet elégni. És minden hagyományos vonalat, határt, műfajt is égessünk el! Égessük el a sémákat, a megszokott formákat, a rutinos cselekedeteket! Élj szabadon, tartózsinór nélkül! Írd életed forgatókönyvét margók és vonalak nélkül, színezd ki a képeskönyvet előre lerajzolt formák és figurák nélkül!

Egyes nézőket ez a felszólítás bátorít és felszabadít. Másokat, a konzervatívabbakat megijesztheti a tudat, hogy nincs kapaszkodó. De hiszen van kapaszkodó. A határnélküliség elve is egyfajta kapaszkodó. Ám e szál továbbgondolását Önre hagyom, tisztelt Olvasó és Színházlátogató: látogasson el a Bethlen téri Színházba, és döntse el Önmaga: szükség(e) van határokra, vagy nincs? Kell kerítés, vagy nem?

Képek: Barkó Rózsa