Kőszikla, vagy homok?

A magyar kultúra és a magyar művészet válaszút előtt

A Válság csak látszólag gazdasági. Valójában lelki, tudati eredetű.

Elsősorban morális válságot élünk. Hogyan függ össze a morális szilárdság a fejlődő gazdasággal? Csak egyetlen példa. A korrupció erkölcstelenség. Aki erkölcsös, nem korrupt. Ha úgy tetszik, aki „kultúrált”, nem lop.

Mi tehát a feladat?

A korrupciót erőszakkal, törvényekkel, rendeletekkel, adóhatósággal, ellenőrzésekkel, razziákkal, feljelentésekkel, bíróságok évekig tartó tárgyalásain, irdatlan összegből, sziszifuszi küzdelemben visszaszorítani?

Vagy az erkölcsök tiszteletben tartására nevelni az ifjúságot? Ez alig kerül pénzbe. Csak felelősségérzet és akarat kérdése.

S ez utóbbi már kulturális kérdés. Az oktatás, a művészetek és a politika összefogásának, egy nemzetnyi közös álomnak az érvényre juttatása.

A gazdaság a kulturális, így a tudati, lelkiállapot függvénye. Nem fordítva. Nem a gazdaság determinálja a kultúrát. Nem.

 

A kultúra határozza meg a gazdaság minőségét.

 

És a kultúrán belül a művészet az, mely a kormánykereket a követendő irányba fordíthatja. „A világ minden esetben azzá lesz, amivé a művészet teszi” Ezt a gondolatot Hamvas Béla, a legnagyobb magyar gondolkodó hagyta ránk.

Egy olyan ember, aki szereti a hazáját, felelősséget érez a közvagyon iránt, áldozatkész és szorgalmas, aki adni akar és nem kapni, az az ember ezerszer különb gazdaságot képes alkotni, mint egy hitvány, fehérgalléros kalandor.

 

Művészeink, szellemi embereink előtt két út áll. Élnek a történelem adta eséllyel és valami nagyot hoznak létre, vagy elszalasztják ezt a lehetőséget. Kősziklát keresnek alapnak, vagy megelégszenek a globális, szellemtelen futóhomokkal, mely mindent elnyel. Világalkotó művészetet csinálnak, vagy világrombolót. Mobilizálni tudják egymást, vagy megmaradnak bénult állapotukban. Lesznek-e erős és sugárzó köztestületek, vagy maradnak a szelíd és különösebb hatás nélküli egyesületek. Marad-e a hazugság, vagy lesz igazi demokrácia és szakmai érdekvédelem.

Lesz-e dinamikus köztestület a majdani (Színházi) Kamara, vagy marad a megosztottság, a két Társaság, a Törvény, a Tanács, az Iroda, meg a sok egyéb, központi anyagi források rövid pórázán szorongó, identitászavaros civil szerveződés. Lesz bátorság, és tett, vagy marad a panaszkodás, a tehetetlenség. Kőszikla, vagy homok.

 

Sok-sok generáció érdeke győzedelmeskedik, vagy a pillanatnyi haszon.

 

Látható volt, hogy a most megbukott hatalom zsákutcában vergődött, s már nem találhatta meg a kivezető utat. Nem volt eszközük, lelki erejük, szellemi muníciójuk a megújuláshoz. Mint ahogy III. Richárd a mindent eldöntő csata estéjén azon tépelődik, hol ronthatta el. Az alap volt a hibás. A fundamentum. Az „úgy döntöttem…”. A gondolat. Az imagináció.

A minap levitézlett hatalom nem kősziklára épített, hanem homokra. Innen aztán kitalálhattak, „megcsinálhattak” bármit, a talaj kicsúszott a „csinálmány” alól.

 

A most felálló hatalomnak az a feladata, hogy kősziklára építsen.

 

Olyan törvényeket kell alkotnia, olyan intézményeket kell felépítenie, melyek nem pár esztendeig, de évtizedekre, évszázadokra meghatározzák a művészeti élet kereteit, hangulatát, függetlenségét. Mint a Tudományos Akadémia, mely Széchenyi kősziklás gondolataira, akaratára épült fel.

A művészet nem bohémság. A művészet nem kísérletezgetés. A művészet nem a különböző lelki és genetikai eredetű torzulások kivetítésének terepe.

 

A Művészet az ember megváltásának, felemelésének eszköze

 

Azok a kiválasztottak, akik megkapták az úgynevezett „tehetség” adományát, nem játékszert nyertek, hanem hivatást, küldetést. Éles fegyvert, mellyel bánni mérhetetlen felelősség. A Művész lát. Látja a múltat, látja a jövőt. Ő van fent az árbóckosárban. A művésznek példát kell mutatnia az élet minden területén, a művészeknek elől kell járniuk.

Az új hatalomnak szembe kell néznie az idő s a történelem elvárásaival. Meg kell teremtenie a művészet függetlenségét. Ha nem teszi, olyan mértékű mulasztást követ el, mely aláássa helyzetét.