Kortárs kanavász a színpadon

Gondolatok a 7. dráMA udvarhelyi színházfesztiválról

Színházba és szavakba gyűjtött gondolatok váltak tetté az erdélyi kortárs dráma jelenéről a hetedik alkalommal megszervezett udvarhelyi színházfesztiválon. A mai színházcsinálás perspektívája sokszögű, sajátos drámaírásában, annak interpretálásában, és végül közvetítésében mozdul el a klasszikus színházi élethelyzet egészétől, majd fordított fejlécként integrálódik a hétköznapokba.
Ennek a fejlécnek címkéjén a színház nem autoritásként, hanem maga is értelmezőként forgatja a drámákat, minden a nézés jelenében játszódik.

Meglátásom szerint, az október 4-9 között zajló dráMa7, az öt nap alatt eljátszott tíz gondolatébresztő előadás, számos beszélgetés, szakmai fórum mellett, végső céljaként egynéhány kimondott vagy kimondatlan kérdésre kereste a megoldást. Egy dologra biztos választ kaptunk: a kortárs dráma lenni akar, a körülmények formálhatók, mi pedig állandó folyamat részei vagyunk.

A kortárs színházi találkozó során az előadások nemcsak hovatartozásukban, stílusukban, hanem tematikájukban is szépen simultak egymáshoz. A hét alatt bemutatott darabok körüljárták a szöveg és színház különböző kapcsolódási pontjait meghatározott tematikai megvilágításban, illetve feltevődött a színész és rendező kapcsolatának szerepe is a sikeres közvetítésben. A mai színi gyakorlatban az előadás párlatként működteti a szöveget: Csurulya Csongor művészeti vezető megfogalmazásában, minél többen foglalkoznak vele, annál több impulzus éri, így változik a tere és ideje, ettől válik kortárssá. Dramaturgiájában, az alkotás lépéseinek finom keveredése saját értelmezéseket szül: így a kérdés, hogy darabot vagy előadást nézünk, nemcsak a szemléltetett, de a szemlélődő hozzájárulását is igényli. Mindez arra hívja fel a figyelmet, hogy a kortárs darabok megfelelő olvasatának kialakításában mennyire fontos szerepet játszik a kommunikáció. Ez a párbeszéd, nem szöveg és színház között jön létre, sokkal inkább átformálódik előadás és befogadó bensőséges viszonyává. A hét során láthatóvá vált, visszajelzések és részvétel által, hogy igény van erre a kapcsolatra, a nézők érezni akarják a világot, amelyben élnek, meg akarják érteni a problémákat, és nyitottak az együttműködésre. Ennél fogva, a kortárs dráma, annak pozícionálása, színpadi játéktere és ideje lényeges részét képezi az erdélyi színházi életnek. Fenntarthatósága és bővítése viszont, a színháziak és szerzők közötti kommunikációs hajlandóságon is áll.

Az öt nap során tehát, közönség és előadás beszélgetett. Legyen szó dokumentarista színházról, vagy a nemzeti identitástudat megnyilvánulásáról, úgy, mint az Alina Negea- Kincses Réka rendezésében bemutatott Double Bind Marosvásárhelyi Nemzeti Színház produkciójában, a Gianina Cărbunaru: Tipografic Majuscul (Nyomtatott nagybetűvel) a bukaresti Odeon Színház játékában, vagy az Urbán András Újvidéki Színház által előadott Bánk Bánjában. A két dokumentarista darab a független színház lehetőségeit feszegeti különböző témák feltárásával, valamint kísérletet tesz a személyes sérelmek, élethelyzetek tényszerű jellegének művészetben való feloldására. A Double Bind, az erdélyi magyar-román együttélés mindennapjait mutatja be, performansz jelleggel, egyének történetein keresztül, míg a bukaresti társulat a kommunizmus küzdelmeit jeleníti meg valós adminisztratív, jogi dokumentumok alapján. Mindkét előadás túllép a történelmi tényeken, emberi viszonyokat látunk a színpadon: két dokumentarista színházi előadás, két különböző nézőpontból. Az Újvidéki Színház Bánk Bán performansza a hazaszeretet igyekszik megfogalmazni. Az előadás válaszkeresése a nemzeti dráma mibenlétére is irányul, a szereplők önmaguk, saját érzéseiket tárják fel, az energiák szétáramlása egyetlen erőben gyűl össze: a hazaszeretetben. És hogy ez mi? Mindenkinek más rá a válasza: az individuum útja a nemzeti identitás felé.

A találkozó nemcsak különböző témákat, szétágazó színházi alkotásmódot, megjelenítési lehetőségeket, de heterogén tereket is bejátszatott. Dokumentarista színház, próza színház, felolvasó színház, színház a színházban, vagy színház a kocsmában. Ha teret változtatunk, kimozdul egy pont a sarkából, másként nézünk az előadásra, másnak látjuk a színészeket, nincsenek bársonyborítású felszámozott székek, nincsen technikus fülke, nincsen takarás. Csak mi vagyunk és a lágyan elhaló kocsmazaj a füstös félhomályban. Szerda este a pultos söröskorsóba plazmát csapolt, míg mi Csodálatos vadállatokat néztünk. Garaczi László drámáját Tóth Árpád, a Tomcsa Sándor Színház tagja, állította a pohárlenyomatos, fáradtbarna kocsmai asztalok közé. Rendezése felnagyítja azt az érzést, amelyben sem a tér, sem az idő nem jelölt és a személyek koordinátáit az időnként felvillanó fénycsóván kívül más nem köti össze. A könnyed jelenetezés nem érdektelenséget, hanem a helyzetek többértelműségét emeli ki. A játszók arcán végigfutó érzelmek, a barázdált bőrön végigcsorduló izzadságcsepp, a visszafojtott könnyektől vöröslő szem, a kilátástalanság őrülete emberszagot ölt. Az elcsúsztatott időben és térben játszódó jelenetek foszlányaiban eltűnik a kezekben szorongatott szövegkönyv, a gyerekek játéka, az anya szenvedése: az értelmetlen áldozat megmarad. A négyszereplős darab (Nagy Csongor Zsolt, Barabás Árpád, Mezei Gabriella és Fincziski Andrea) felolvasó színházi interpretálása nem csak a helyváltoztatás miatt lehet érdekes, hanem azon a színészi játékon keresztül is, amely majdhogy tanulmányként plasztizálja az emberi reakciók különböző formáit. Mesél a gyűlölségről, a fájdalomról, a kétségbeesésről, a kivitelezés pedig kortárs tendenciákat mozgat: a megmaradt üregek kitöltése befogadói feladattá válik. A társulat kocsmaszínházi kísérlete mindenképpen ígéretes formája a színházi tér kitágításának. Főképpen akkor, ha a környezet adta lehetőségeket észrevétlen tudja beleszőni az előadás anyagába, amelyet, véleményem szerint, sikerült is végrehajtania a rendezőnek és színészeknek egyaránt.

A felolvasószínház sorát tematikájában érdekes szöveggel egészítette ki a Zakariás Zalán rendezésében előadott Laurenţiu Budău, Az apokalipszis a facebookról jön című drámája, ugyancsak az udvarhelyi társulat szereplésével. Ebben a darabban a kiüresedettség nem az ember és ember között létrejövő kapcsolat szövevénye, sokkal inkább az ember és technika szinte szétválaszthatatlan szerelmének eredménye. Az előadás nem csupán tárgyában válik kortárs alkotássá, a játékot kiegészítő elemek egyaránt a ma hangulatát idézik: a webkamera, a kivetítő, a laptopok. Egyszóval képernyők sokasága, amelyeken keresztül történik a világ, gátolják a személyes kontaktust, megszűnik az érintés. A fizikai közelség felszámolásában megváltozott valóságot élünk, így a témáról való beszélgetés elengedhetetlenné válik.

Mitől kortárs a kortárs tehát? A szöveg egy időben létezik az alkotójával vagy tiszteletbeli halottá nyilvánítjuk, interpretáció és/vagy együttműködés, újraértelmezett normarend, egy művészeti alkotás ürügyén jelenbeli probléma taglalása: ezek közösen járulnak hozzá a fogalomkör kialakításához. Elenben, a folyamat távolról sem zárult le, számos aspektus még felfedezésre vár. A korszerű alkotás legszebb részét, talán önmaga folyamatszerűsége adja: egy változó elem, amely nem lezártsága, kereksége miatt, hanem állandó szerteágazásában válik művészetté. A színház-szemiotika cserélődik, újabb és újabb személyes megnyilvánulásnak, megjelenítésnek ad helyet: sokszínű, és ennek magunk is tanúi lehetünk, ha megtanuljuk az együttélést.