Komoly játék derült kedéllyel

2011. január 14-én mutatta be a Szolnoki Szigligeti Színház Eisemann Mihály és Szilágyi László operettjét, az Én és a kisöcsémet.

Az 1934-ben íródott darabban merészen ívelt fordulatok, osztódással szaporodó félreértések és dögös, de szívmelengető énekszámok vezetnek a boldog végkifejletig: egy budapesti tápszergyáros család anyagi és érzelmi felemelkedéséig.

A zenei betétek – önmagukban is kis remekművek, a műfaj klasszikusai – precíz ritmusban vannak beillesztve a cselekmény fonalába, nemcsak illusztrálják, hanem szövik is azt: feszültséget oldanak, szereplőket mutatnak be új oldalukról, szerelmeket izzítanak fel, ezért kulcsfontosságú az időzítésük és az előadásuk módja. Molnár László rendezése biztos érzékkel, a belevaló, kitűnő karmester Rácz Márton és a hibátlanul játszó zenekar segítségével kapja el ezt a ritmust és végig feszes tempót diktál, amiben feltehetően szerepe van a rendező színész mivoltának. Kiiktatja az üresjáratokat, a helyzetkomikumra építő, verbális poénokban bővelkedő prózai jelenetek és a bombasztikus énekszámok között nincs átmenet. A helyszínváltások élesek, filmszerűek, ami valószínűleg nem véletlen, mert a szövegben esik szó Greta Garboról és Marlene Dietrichről is. Ezek gyors, ötletes lebonyolításában nagy érdeme van a díszlettervezőnek, Juhász Katalinnak, aki leleményes, tágas és funkciójuknak maximálisan megfelelő tereket varázsolt a szolnoki színpadra – a nyomozóiroda, a buszállomás és maga a busz is bravúrosak. Tökéletesen illenek ebbe a miliőbe Debreceni Ildikó nemesen egyszerű, elegáns jelmezei és a táncok is. Utóbbiakat Sebestyén Csaba koreografálta személyre szabva, ötletdúsan, a kor stílusához biztosan igazodva. Kedvenceim: Én és a kisöcsém, Dr. Vas és Dr. Sas, a pincérek és a Zabakol-babák tánca.

Főszereplőit a darab és a rendező csaknem lehetetlen, „parádés” feladatok elé állítja: itt van mindjárt egy virtigli nadrágszerep, azaz a nőnek nőt és férfit is kell játszania, táncolnia, énekelnie, aki „egy kicsit angyal és egy kicsit démon”, a férfinak pedig egy mesebeli snájdig dán milliomost (Andersen nevűt), aki mellékesen úgy táncol, mint Fred Astaire, úgy dalol, mint Gigli és olyan vicces, mint Kabos Gyula, de a döntő pillanatban elszúrja a szerelmi nagyjelenetet, mert szó szerint nem ismeri fel szíve választottját. Kertész Marcella a nadrágban csibész, a szoknyában szende és mindkettőben őrült. Felszabadultan marháskodik, fantasztikusan könnyedén táncol, ordítozik, énekel, két pofára bulizik és ez a féktelen jókedv átragad az egész nézőközönségre. Barabás Botond nyegle, fess és ha kell, esendő is tud lenni, éppen, mint egy fránya, vonzó skandináv pasas, akibe egy tápszergyáros lányának muszáj beleszeretni. És akkor a többiek! Vásári Mónika, Lugosi Claudia, Jankovics Anna, if. Jászai László, Zelei Gábor, Harna Péter, Horváth Gábor – Molnár egyikőjüket sem hagyja ziccer nélkül, és a színészek hálásan lubickolnak kisebb-nagyobb szerepeikben. Mind egy kis karaktertanulmányt tesz le a színpadra, és szemlátomást élvezi, ahogy a fergeteges ének- és táncszámokban kitombolhatja végre azt az őrületet, amit az élet – minden élet – de most itt éppen a Zabakol-tápok körül forgó élet produkál.

Molnár nem akarja megmagyarázni a szerzők szándékait, nem állít intellektuális csapdákat, akadályokat a néző értelme és szíve közé. Viszont összekacsintva a nézővel kihangsúlyozza a darab harsány, eleven játékmibenlétét, amennyiben stilizált díszleteket, filmvágás-szerű váltásokat, nyilvánvaló anakronizmust (Elvis-imitátor Velencében) és rengeteg kibeszélést (azaz a színészek jeleneten belüli kettéhasítását rezonőrre és aktív szereplőre) alkalmaz amellett, hogy bár engedi a színészeit a végletekig elmenni, hibátlan alakításokat, pontos ének- és tánctudást követel tőlük. A játék működik, mert jó és mindenki benne van. Bejönnek a poénok, és a nézőtéren eluralkodik az önfeledt öröm.

Ez pedig – egy első osztályú tápszeren és egy dán milliomos házassági ajánlatán kívül – a legkomolyabb ajándék, amit emberek egymásnak adhatnak.

Szabó Csilla