Költészetből színház

Költészetből színházat csinálni egy olyan társulat tagjainak, amelynek ideológusai előszeretettel tesznek hitet a költői színház mellett, mondhatni, testhezálló feladat. A költő Tóth Erzsébet régebbi és újabb versszövegei alapján „zenés színpadi játékot” létrehozni a debreceni Csokonai Színház művészei számára ezzel együtt sem lehetett könnyű. A Kőrózsa / Betonszív címmel április 9-én bemutatott produkció mindenesetre arról tanúskodik, hogy a befektetett munka nem hiábavaló (korábban a Borbély Szilárd: Halotti pompájából készült előadás is ezt bizonyította), az átjárás, az összetett minőség létrehozása nem reménytelen.

 

Sokan állítják pedig, hogy a különböző versekből létrehozott drámai jellegű vállalkozás eleve kudarcra ítélt. Az inkább filmes munkáiról ismert Mispál Attila nyilván nem így gondolta, amikor Tóth Erzsébet korábbi verseiből készült egy színházi estét megrendezni, ráadásul időközben kiderülhetett számára, hogy a költőnek van egy olyan, kötetben még meg sem jelent, párhuzamos monológokból, álló éppen készülő ciklusnyi szövegsorozata is, amely természete szerint kínálja magát valamiféle dramatikus megjelenítésre.

A játék gerincéül ezt a szövegvilágot, két börtöncellába zárt nő párhuzamos, időnként egymás szavába is vágó, egymás mondatait is folytató, egymásra is reflektáló monológjait választották az előadás létrehozói, ennek egyes részletei közé illesztették a korábbi kötetekből ismert verseket. A többes számot azért használom, mert az együttgondolkodás, a közösségi produktivitás felismerhetően karakterisztikus meghatározójává válik az előadásnak, miközben a versek is, a monológok is és a mondásuk is elvileg szólóműfaj, de talán épp ezért is szükséges a jól szervezett csapatmunka. Kicsit mintha éppen erről is szólna az előadás: van-e mód a magány falainak áttörésére, az egyszeri lélek társra találására és közösségi létére, társadalmiságának, nembeliségének megélésére. Már az előadás első pillanatai is mintha ezt jelképeznék, ahogy bejönnek és elvegyülnek a színészek (Ráckevei Anna, Oláh Zsuzsa, Újhelyi Kinga, Nagy László Zsolt) a közönség soraiban, ahogy külön-külön, mégis együtt is suttogják, ismétlik a Szívalakúak című vers különleges virág(és személy)neveit, ahogy a közönség egy-egy tagját próbálják megszólítani, a játék részesévé avatni. A játék szó is hangsúlyosabb ezúttal talán az átlagosnál, mert a színészeknek a versekben, monológokban rejlő hangulatokat, költői képeket, helyzeteket, karaktereket és történeteket kell valóban eljátszaniuk, eltáncolniuk (koreográfus: Laczó Zsuzsa), elénekelniük (zene: Szentai Cecília, Újhelyi Kinga), a szövegekben, a nyelvben bujkáló iróniát, humort kell valóban játékba hozniuk. S teszik is mindezt rendkívüli találékonysággal, felszabadultan, szellemesen, zeneileg is színesen és változatosan, gregorián és népdal motívumokat éppúgy felhasználva, mint tangó ritmusokat vagy Cseh Tamás-os dallamokat. Mispál Attila nagyon ügyesen mozgatja színészeit, az átváltozások ötletesen gyorsak, s ezt Libor Katalin praktikus, az átjárásokat megkönnyítő, többféleképpen értelmezhető és alkalmazható díszletei és jelmezei is elősegítik. Nem kis bravúr az előadás jó ritmusának és a különböző elemek: versszó, mozgás, zene, képi világ (időnként filmes gondolkodású látványvilág) összhangjának megteremtése, miközben főként az egyes versek önállósága és saját világa következtében folyton a szétesés veszélye fenyeget.

Az összetartást szolgálja a két nő párhuzamos monológjainak vezérfonálként alkalmazása, jóllehet annak elemei maguk is inkább széttartó fragmentek. Nagyon kell figyelnie a nézőnek ahhoz, hogy a felidézett, megjelenített emlék- és vágyképekből, a múltidéző és jelenbeli mozaikokból össze tudja rakni a két nő, a kábítószerező fiatalabb és a (talán egykori erőszaktevőjén) gyilkosságot elkövető idősebb nő sorsát, portréját, kettejük egymáshoz és a külvilághoz való viszonyának alakulását. Nem könnyíti ezt meg, viszont mozgalmasabbá és szórakoztatóbbá teszi, hogy három színésznő adja elő és játssza el, a zárt térben fölerősödő lelki és testi történésekre végtelenül érzékenyen, a finom rezdülésekre is figyelemmel a monológokat. A helyzeteket, szerepeket és mondatokat cserélgetik is akár, sőt még Nagy László Zsolt is be-bekapcsolódik a férfiakra vonatkozó, illetve tőlük idézett mondatokkal, mint ahogy az önálló versek előadásába is. Nagy László Zsoltnak nincs alárendelt szerepe ebben a hangsúlyozottan női univerzumban, jóllehet csak akkor van jelen, amikor szükség van rá (például a férfira), amikor előhívják, mert olyankor viszont hatásos a jelenléte, másrészt ő játssza el a legtöbb szerepet, a kisöcstől, a pszichiáteren át, a cigarettázó macskáig.

Az előadás – a kétféle irodalmi alapanyag különbözőségéből származó – egyetlen problematikus pontja Tóth Erzsébet korábbi, önálló múlttal és súllyal rendelkező nagy verseinek (például a Homlokod fényében, A rossz környék, Szégyen nélkül és rongyaiban, Egy végtelen vers közepe stb.) és a börtönmonológoknak az egymáshoz való viszonya. Az előadás létrehozói (szerzői közreműködésben) a sorrenddel, különböző kapcsolóelemekkel igyekeztek szervesíteni vagy legalább közelíteni a kettőt egymáshoz, de óhatatlan, hogy ez mindig nem sikerül, hogy nem mindig világos az összefüggés (talán nincs is mindig), nem mindig értjük, hogy mi, miért is úgy következik, hangzik el. Ez azonban ezúttal elfogadható, egyrészt mert nyilvánvaló, hogy ugyanannak a költői érzékenységnek (részben hasonló szellemiségű) terméke mindkét szövegvilág, másrészt mert az előadás egésze mégiscsak úgy működik, mint az igazi költészet, és mint az igazi színház, a szeméthalmok mögül előbújó kisvirág csodáját, a szóban (és még sok minden másban) remegő szív üzenetét úgy képes hatásosan közvetíteni, hogy még hosszú ideig marad min gondolkodnia a befogadójának.