Ki is valójában Mezei Lajos?

A tiszaújvárosi születésű Mezei Lajos,a Magyarországi Szerb Színház nemrég kitüntetett Magyar Teátrum-díjas műszaki vezetője életéről, munkájáról nyilatkozott a Magyar Teátrumnak.

– Hogyan „fertőződött” meg a színházzal?

– Ez már a véremben van, ugyanis dédnagymamám, Eötvös Margit (az ebes falvi Ötvös család örmény származású – a szerző) 1900-ig volt a Miskolci Nemzeti Színház primadonnája, utána édesapám nagynénje, Mezei Szidónia következik a sorban, aki 1945-ig szintén a Miskolci Nemzeti Színház primadonnája volt. Én már gyerekkoromban elkezdtem táncolni, majd a pécsi művészeti gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Először a Miskolci Nemzeti Színház, utána a Szegedi Nemzeti Színház, a Vígszínház, a Győri Nemzeti Színház, a budapesti Nemzeti Színház és a Szerb Színház következett.

– Hogyan került kapcsolatba a Rusz Milán vezette Szerb Színházzal?

– Mivel én kaszkadőr is vagyok, 2004-ben felhívott egy barátom, hogy Lóréven (a szerb színház telephelyén – a szerző) készül egy darab, amiben fel kell gyújtani egy embert. Segíteni kéne. Én lementem és megcsináltam.

– És kit gyújtott fel?

– Magamat, nem a műszaki vezetőt, bár utána Rusz Milán felkínálta nekem a műszaki vezetői állást, és mivel akkoriban táncosként nem volt munkám, elvállaltam, de még a mai napig táncolok a Nemzeti Színházban is.

– Negyvenhat éves, szóval már nem karonülő, táncosként idejében váltott. Mi a helyzet a korosodó táncos kollégáival?

– Például a miskolci színházban a mostani ügyelők táncosok voltak. Váltottak, mert muszáj volt. A korosztályomból azonban nagyon sokan, akik nem éltek a szakmai nyugdíj lehetőségével, idén már bajban vannak. A szakmai nyugdíj megszűnt, ők pedig nem képesek a színpad után a színpad mögötti feladatok ellátásának bevállalására.

– Nem mindenkinek van műszaki érzéke, mint Önnek!

– Nekem nagyon jó iskola volt Miskolc, mert amikor 1986-ban odaszerződtem, Csiszár Imre három hónapra átküldött a műszakhoz. Ott tanultam meg mindent. Reggel hatkor segítettem építeni a díszletet, tíz órától balett gyakorlatok és próba következett, és amikor este végeztünk, ott maradtam díszletet bontani. Most a szerb színházban műszaki vezetőként én vagyok a hangosító, a világosító, a kellékes, az ügyelő, a bútorozó, a díszletgyártó, és a díszletmozgató. Kaszkadőrként, amikor embereket kellett röptetni a színpadon, akkor is sokat dolgoztam együtt a műszakkal, így tanultam meg szép lassan ezt a szakmát. Szeretem, mert kreatív munka, mert tudom, mi kell a színésznek, érzem és értem a problémáikat, hiszen művész ember vagyok én is, ugyanakkor az előadás közben esetleg felmerülő váratlan helyzetek, döntések, állandó készenlétre ösztönöznek.

– Szó szerint minden idegszálával az előadásért él.

– Igen, de nem csak én, a többiek is, ami tőlünk nyugatra nem szokatlan. Ott bevett szokás, hogy a művészek is segítenek pakolni, díszíteni, kellékezni, és nem esik le az aranygyűrű az ujjukról. A Szerb Színház is így működik, mindenki kiveszi a részét a munkából. Még a színház vezetője, Rusz Milán is segít cipekedni. Többször előfordult, hogy az igazgatói üléseket egy mikrobuszban tartottuk két pakolás között. Most viszont rohannom kell díszletet gyártani. Egy tíz évvel ezelőtti darabot újítunk fel, Ne adj Isten, szerbek egyesülnek címmel, amit most magyarul állítunk ismét színpadra. Február végétől láthatja majd a közönség Budapesten, a Nagymező utca 49 szám alatt.

– Köszönöm a beszélgetést és szívből gratulálok a Magyar Teátrum Díjhoz!

Szabó Anikó