Révkomáromban augusztus 29. és 31 között zajlott II. LehárFeszt nemzetközi operettfesztivál. Az, hogy az eseménysorozat ennyire jól sikerült, bizonyára annak is köszönhető, hogy hogy azon fiatal tehetségek is megmutathatták magukat a jórészt Révkomáromiakból álló közönségnek. Haraszti Elvirával és Bognár Hajnalkával készítettünk villáminterjút.
Haraszti Elvira az utolsó esti operett gála résztvevőjeként hódította meg a közönség szívét. Lapunknak adott interjújában beszél a műfajhoz való kötödéséről, és közeljövőbeli nagy eseményéről:
Haraszti Elvira
– Elöljáróban talán a legfontosabb azt elmondanom, hogy az operett az tulajdonképpen nekem a mindent jelenti, az operett az az én kis szerelmem, az egyik szerelmem a színházon belül.
Erre a rendezvényre úgy kerültem, hogy a szervező – Klement Teréz – többször hívott már fellépni, csak sajnos eddig nem értem rá. Most szerencsére minden úgy állt, hogy el tudtam jönni, és hatalmas öröm volt számomra, hogy itt így fogadják az operettet. Én azt egy küldetésnek is érzem, hogy az operettet terjesszem, bár sajnos az én korosztályom az nem nagyon vevő rá. Pedig szerintem ennek a műfajnak is van mélysége, komolysága, humorral fűszerezve, vagy ha úgy tetszik humorral tálalva.
Ez a rendezvény határon túli volt, ami nagy élmény számomra, hiszen itt is otthon érzem magam. Élvezet mindig határon túl is játszani, mert csak úgy eszik-isszák az előadásunkat és a közönség valóban nagyon hálás.
Ha pedig az operettről beszélünk, azt szeretném mondani, hogy a darabok közül a Mágnás Miska a kedvencem, én kiskoromban nem is színésznő szerettem volna lenni, hanem én mindig azt mondtam, hogy Marcsa szeretnék lenni ebből a darabból. Érdekességként elmondom, hogy ez a szerepálmom még nem adatott meg nekem, de már nagyon várom, hogy egyszer ily módon lépjek fel a közönség előtt. Ez ugyan egy szubrett szerep, de egyre jobban szeretem meg a primadonna szerepét is, ahogy érek, ahogy növök fel, tudok azonosulni ezekkel a szerepekkel is. Mert bár én a szubrettek közé sorolom magam, egyre jobban kacsingatok a primadonna felé is, s talán az élet megadja nekem azt a lehetőséget, hogy valamikor főhősnőként is állhatok majd a színpadon. A szubrett mint tudjuk, nem csak énekel, hanem táncos komikusként az akrobatikus tánc is hozzá tartozik a színpadi megjelenéséhez, így nem csak a dalaival, de a vizuális élmények megmutatásával is el kell, hogy varázsolja a közönséget.
A közeljövőben a Madách Színházban fogok fellépni Cosette szerepében, ami egy óriási lehetőség a számomra. Hálás vagyok, hogy ott lehetek, és szinte el sem hiszem, hogy én ezt a csodálatos szerepet eljátszhatom, mert ebben igazából lubickolni lehet. Egyébként ott az Operaház fantomjában Christine-ként kezdtem, a Pretty Woman-ben is benne vagyok, mint az operaénekes, és most nagyon készülök a Nyomorultak musicalben, erre az alakításra.
Szintén ezen a fesztiválon lépett fel a felvidéki születésű – egészen pontosan galántai – Bognár Hajnalka „Az örök primadonna Honthy Hanna“ című életrajzi ihletésű zenés műben, az előadás a darabnak egyben a bemutatója is volt. Erről a szerepéről illetve az operettekhez fűződő viszonyáról a következőket nyilatkozta lapunknak:
Bognár Hajnalka
– Amióta a művészi világban dolgozom, azóta ez volt az egyik legnehezebb feladat, ami előttem állt, de szerencsére úgy érzem – s a közönség reakcióiból is ez jött le – sikerült jól megoldanom a feladatomat. A darabban a fiatal Honthyt alakítom, a szerepem sok éneket tartalmaz, de vannak benne prózai részek is. Ebben a darabban nem a benne lévő énekszámok, hanem a karakterem megformálása jelentett számomra sokszor komoly kihívást. Honthy Hanna nem volt egy egyszerű személyiség, megvolt a maga viselkedésmódja, magamról viszont azt állíthatom, hogy az én személyiségem ennek pont az ellentéte. Tehát míg Honthy Hanna maga volt a tudatos, célratörő művész, aki néha a szerénységet, és a józan gondolkodást is elhagyva elsősorban a karriere építésével foglalkozott, rám a magánéletemben inkább a megfontoltság és a szerénység a jellemző. Kihívás volt ezért a számomra egy magabiztos és akkoriban szex szimbólumnak számító színésznőt eljátszani, egy olyan valakit, aki fiatalon is már nagyon gyönyörű volt, ő ezt tudta magáról, s élt is az ebből adódó lehetőségekkel. Ahhoz, hogy hitelesen tudjam őt megformálni, minden gátlásomat, visszafogottságomat legalább szavak szintjén le kellett vetkőznöm.
Ez vonatkozott a karakter megformálására, a darabbeli dalok eléneklése már nem jelentett számomra igazán nagy feladatot, hiszen tinédzser korom óta zenével foglalkozom, konzervatóriumot végeztem, a klasszikus hangképzésem, egy dal, vagy egy sanzon elénekléséhez megfelelő alapot adott. Viszont ezeknél megint csak azt a részt kellett mélyebben elsajátítanom, amikor az ő stílusával kellett egy adott énekszámot elénekelnem. Sőt nemcsak hogy elénekelni kellett ezeket, hanem olyan Hontysan kellett nekem ezeket elénekelnem. Viszont öröm volt számomra, hogy köztük volt Szilvia belépője is a Csárdáskirálynőből nekem az operettek közül ez a darab az egyik kedvencem.
S ha már itt tartunk azt is el kell mondanom, hogy a műfajok között az operett műfaja áll hozzám a legközelebb.
Bár a Konzervatóriumban diplomát szereztem opera szakból is -konzervatóriumi abszolvenc koncertemen énekeltem még a Bánk bánból is Melindát – így több operai szerepet kipróbáltam. Nekem ezek a drámaibb hangok – ezek az úgynevezett sötétebb hangok – nagyon tetszettek, szerettem is őket, de valahogy soha nem éreztem otthon magam az opera műfajában.
Érzelmileg tehát az operettek állnak közel hozzám, főleg a történelmi hátterük és amiatt, hogy ezek hungarikumok. Nekem mindig is az volt az érzésem, hogy – mivel én külhoni vagyok, felvidéki – az operett mindig egy olyan műfaj számomra, ami összekötötte újra az anyaországgal az elcsatolt területeket. S amikor ezt érzem, akkor egy kicsit mintha visszacsöppennék még abba a világba, amikor egyek voltunk, egyként voltunk kezelve – már nem, mint külhoniak, vagy mint idegenek – akkor úgy igazán magyarnak érzem magam.
Ezek mellett számomra mindig fontos volt a hagyományainknak az ápolása is, nagyon szeretem a XIX. század és XX. század viselkedésmódját. Az operettben pedig pontosan benne van az, ami már a mai fiatalokból – férfiakból és nőkből egyaránt – hiányzik, az udvariasság, az alázat, a kedvesség. Az a kor, amikor a férfiak még tudtak udvarolni, amikor még a férfi férfiasan viselkedett, és a nő nőiesen. Ez a számomra kedves habitus, korunkban már elég sokszor akár megfordul, vagy akár teljesen eltűnik. Bár akkor is voltak orfeumok, mégsem volt ennyire nyitott az erotika témaköre, ezáltal érdekesebb izgalmasabb sejtelmesebb volt a férfi nő kapcsolata is. A színpadon ez minden vonatkozásában megmutatkozik, nekem ez is volt az egyik olyan dolog, ami annyira megtetszett, ebben a műfajban.
Tölgyesi Tibor
