Katarzis háti permetezőből

Szophoklész: Antigoné – bemutató Debrecenben

A Csokonai Nemzeti Színház Vidnyánszky Attilát követő vezetése görög évadot hirdetett. Ennek főeseménye egy valódi görög tragédia bemutatója volt. Az Antigonét a román Anca Bradu rendezte.

Valamelyik ókorkutatónk véleménye szerint, az Antigoné egyetlen hibája az, hogy tökéletes. A nagyszerűsége minden más antik művet háttérbe szorít, s különösen igaz ez napjainkban, amikor a társulatok úgynevezett tantermi bemutatókkal tudják emelni az előadás- és nézőszámukat. Az Antigoné tananyag, könnyen eladható. A játékhoz kapcsolt, szóban közölt ismeretanyag helyettesítheti a rendezői elmélyedést (a tradícióval való azonosulást, vagy az attól elrugaszkodó, különleges megközelítést). A nagyszínpadra helyezett, bérleti sorozatban kínált Antigonénak azonban önmagáért kell beszélnie, muszáj tartalmaznia olyan mozzanatot, amely a tragédia sokadszori megszólaltatását indokolttá teszi.

Anca Bradu jó fogás. Kedvelik a magyar színházakban, ő pedig – bár nem beszéli a nyelvet – szeret magyar színészekkel dolgozni: az energiájukat, a technikai felkészültségüket és a pontosságukat dicséri, amely képességek kibontakoztatásához ő maga – vélekedése szerint – a hagyományosan eredeti román rendezői képzelőerővel tud hozzájárulni. Nos, a vendégszínészekkel kiegészített debreceni társulat fogékonynak bizonyult a közös munka iránt, ami abszolút közösnek mondható abban a tekintetben is, hogy a rendezőnő szintúgy kiegészítette a saját képzelőereje forrásait: vele érkezett a koreográfus Mălina Andrei, a díszlet- és jelmeztervező Horațiu Mihaiu valamint a zeneszerző, Horváth Károly.

A koreográfus beemelése az alkotócsoportba, engedett következtetni a rendezői szándékra: hangsúlyt fognak kapni a mozdulatok, jelentése lesz a csoportdinamikának. Így lett. Az alaptörténet előadása során Bradu két csoportot helyez előtérbe. A kisebb háromfős. Közülük egyet azzal vádol Kreón, hogy segédkezett annak a személynek, aki a törvénnyel dacolva (jelképesen) eltemette az ellenséggel szövetségben Thébára törő Polüneikészt. A bűnszövetséggel vádolt katonát Vranyecz Artúr játssza. A feltörő félelem impulzusaitól dadogó beszéddé tördelt mondatai egy önmagával meghasonló, áruló voltával szembesülő ember gyötrelmét, tépelődését fejezik ki. Társai – Mercs János és Pál Hunor – egyetértő, ellentmondó közbevetéseikkel a rémült zavarodottság nyelvi környezetét biztosítják. Csúszómászó trió. Araszolásukkal a városkapu és a palota között, igazában ők érzékeltetik a zsarnok hatalmát, az ostoba gőg erejét. Ebben a karakterben Jámbor József (Kreón) a színészi eszköztárából intelligensen (mértéktartóan, helyzetarányosan) válogat.

A nagyobbik csoport a Kar. Ahogyan az antik dramaturgia kívánja, kiválik közülük a vezető – Kardos M. Róbert –, és tagoltan, értelmesen ellátja a szóvivő tisztét, közvetítve mintegy az eseményeket, a hangulatokat, az uralkodói és az alattvalói indulatmozgásokat. A Kar elénekli/eltáncolja, tehát hangulattá transzformálja a gondolatokat. Kezdetben belátja a világi törvény szigorának helyességét, a későbbiekben azonban felerősödik benne az ősi törvény (a hozzátartozó a halottját köteles eltemetni) iránti vonzalom. A Kreóntól való elfordulás és az Antigoné sorsa iránti szolidaritás érzése hovatovább forradalmi csasztuskákban fejeződik ki.

A Kar a népfenség. A nép fenségesen ostoba. Kezdetben meghatóan rajongó, aztán élénken, majd fásultan lojális: később kíváncsivá bátorodik, igazságot követel, ítéletet zeng: legvégül pedig szabaddá fajul. A népfenség diadala egy hatalmas köztéri karnevál: mindenki mindenkiben gyönyörét leli, vagy magához nyúl, ha úgy kéjesebb. A bacchanália a rendező cselekményen túli bónusza, aminek szanitécek színre küldésével vet véget. Az egészségmunkások háti permetezőgépből lefújják a lakosságot katarzissal, lehet törölközni, s megtisztultan, 21. századi utcai ruhában kimasírozni a színpadról. Leleményes fricska.

A rendező ugyanakkor nem tudta indokát adni, miért osztotta felnőtté érett, felelős gondolkodásra predesztinált színészre egy tizenöt éves fruska szerepét. Elfogadható a döntése, ha azért hozta, mert nem akart bajlódni azzal a mélylélektani szállal, hogy bizonyos kiválasztottak (Jeanne d’Arc például) velük/bennük született értékrendje megegyezik az ősi, természet adta törvényekkel, és az ő szembefordulásuk a felnőttek diktátumával nem kamaszbalhé, hanem az identitás megnyilatkozása: eleve elrendelés. A hangsúlyeltolás következtében kevésbé rajzolódik ki Antigoné és Kreón viszonya, s nem alkothatunk képet Antigoné és Haimón szerelméről, valamint Haimón és Kreón kapcsolatáról sem. Mégis, a szokványostól eltérő, figyelemre érdemes előadást láthat a debreceni közönség. 

Fotó: Máthé András