Karnyóné a Déryné Programban

Kortárs rokokó mágia

A Déryné Program Barangoló nevű alprogramja fiatal előadóművészeknek, kőszínházi struktúrán kívüli alkotóközösségeknek nyújt lehetőséget és szakmai támogatást ötleteik megvalósításához. Az alprogramra jelentkezni saját előadástervekkel lehet. A Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház Csokonai Vitéz Mihály Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című énekes tündérbohózatával és a Vitéz Lászlóval készülve várja, hogy pihenőre vonuljon a járvány, s megnyissanak a színházak újra.

„Mindnyájunknak atyánknál atyábbja (…) Te örök, ó s uj hunn poétaság” – ébreszti Ady Vitéz Mihályt. Az előző század első felének nyugatosai által unalmas konzervatívnak bélyegzett Ferenczi Zoltán (könyvtár- és irodalomtudós) szerint „Csokonai Vitéz Mihály egy affektált költői világban úgy jelenik meg, mint egy naiv és ösztönszerű impresszionista. Minden érzésnek és benyomásnak tudva és öntudatlanul új alakot és új nyelvet keres s ezzel kezdeményező lesz olyan irányokban, melyek csak később jutnak irodalmi jelentőségre.” (Csokonai. Budapest, 1907.) A tudós-irodalomtörténész, Toldy Ferenc több ízben szót emelt a félreismert és rosszul értékelt költő védelmére. „Csokonai kitűnő rangot foglal el a magyar költők között, akár alkotó és szerkesztő erejét tekintsük, akár ragyogó képzelmét, gondolatgazdagságát, szelleme terjedtségét, mely a fenségestől az érzékenyig, a humortól az alsó furcsáig a szépészeti fogalomlajtorja minden fokát megjárta, mi csak a lángelmék tulajdona (…).” Haraszti Gyula szerint, „ha lírájának jelentőségét érdeme szerint akarjuk megítélni, akkor ne érzelmeinek mélységét vagy gondolatainak ujságát tekintsük, mert a tartalom az ő költészetében is nagyrészt nem egyéb, mint a század egyetemes közhelyeinek visszhangja: fődolog nála a forma: a nyelv, stílus és verselés; ennek ő igazi művésze.” „(…) ki a salakot a gyöngyöktől el tudja választani, nem fogja őt élénk gyönyörűség nélkül olvashatni a tisztult ízlés korában sem”. (Horváth János: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban.) Semmi németesség!

És semmi új-német mánia a nyelvgasztronómiában, amely filézi a csirkecombot, majd azt állítja, hogy a panírozott csontja az ínyenc falat! „Őneki felséges esze van, amely egyszersmind szép, kies és magához vonzó.” A kor és az utókor Csokonai-méltatásainak szerzői, akárha a pinceszínházi előadásról fogalmaznák a kritikát. Tapasztó Ernő rendezése dekonstruált bábelőadás. Az benne a dekonstrukció, hogy a bábszínpadon eleven (hús-vér) színészek alakítanak bábokat, ám a bábok ébresztette jellemképzetek mélységesen emberiek, s a napjainkból valók. A gondolkodásuk gyökereiben az irodalomtudomány szellemtörténeti irányzatához tartozó, mai debreceni kutatóktól idézett mondategyveleggel: a megszólalásmód újszerűségének záloga az az érzék – és annak reflektált működése –, „amely képes érzékelni azt a távolságot, azt a különbséget, ami valaminek a megváltozott körülmények közötti újramondását jelenti”. A visszanyúlás tehát nem jelent teljes feloldódást a régi nyelvben; az archaizálás reflektált beszédmód, a beszélő jelen és múlt kifejezésmódja közt jelölheti ki saját helyét: „önmaga pozíciójának kialakítása, megjelölése, körülírása ennek a különbségnek a megragadása által válik megoldhatóvá. Annak a beszélőnek a másságában, aki itt belehelyezkedik valamilyen hagyományba.” „a költői szövegek olvasói a szövegek által ismerik fel önmagukban az érzéseket”. Zseniális librettó, amely a rendezői képzeletnek szárnyat ad.

A háromfelvonásos komédia hőse, egy gazdag kanizsai kereskedő felesége, azt hiszi, hogy özvegységre jutott, mert uráról már két éve nincs hír. A öregasszony kezéért és pénzéért ketten versengenek: Tipptopp és Lipitlotty, a két szeleburdi. Karnyóné az utóbbiba szerelmes, még tartozásait is elnézi neki. Lipitlotty kikotyogja vetélytársa előtt a szerencseszámait, amiket megjátszott a lottérián, és ez lesz a veszte. Tipptopp elhatározza, hogy lejáratja vetélytársát: elhiteti vele, hogy kihúzták a számait. Közben egyezséget köt Borissal, a szobalánnyal: megígéri, hogy ha ő lesz a ház ura, az öregasszony halála után elveszi Borist feleségül. Lipitlotty Pestre indul a pénzért és szerelmes levelet ír Borisnak, csakhogy a lány azt átadja úrnőjének. Karnyóné kétségbeesik és bánatában megmérgezi magát. Lipitlotty közben megtudja, hogy becsapták: visszajön és lelövi Tipptoppot, majd lelkifurdalása miatt öngyilkos lesz. Erre aztán betoppan a ház holtnak hitt ura, Karnyó, akit eddig Mantuában tartottak fogságban. Az öreg kereskedő menten összeesik, amikor megtudja, milyen katasztrófa történt. Szerencsére leszáll a földre Tündér és Tündérfi, akik új életre támasztják a halottakat.

Ha tündéri beavatkozás a boldog vég módja, akkor legyen a műfaj tündérbohózat – vélte korábban egy irodalmár-címkegyáros. Ennél rafináltabb textúra ez. Elfeledett, vagy félrehasznált szavaink ötlenek fel bennünk egy-egy olyan színházi élményünk hatására, amilyet a szegedi-aradi csapat játéka kivált. Például, a lényegi. A lényéből fakadó, a lényéből áradó, a lényét tükröző – idegenül mondva: immanens. Az előadás rendezője rokokó elme, a díszítményes logika rabja, annak notórius színre vivője. Már a maszkírozás (parókák, arcfestés, a színészi felsőtesthez tartozó, kézzel igazgatott lábak) – Jelmez: Varsányi Anna – kifejezi, gogoli csibészséggel, az ábrázolt jellemek karikatúratermészetét. A bábszínpad nyílása – tervezője Szvatek Péter – igazodik a pinceboltozathoz, elülső mellvédje csípőmagasságtól engedi látszani a színészeket. A beltéri tárgyak nem kellékek – a díszlet tartozékai, jelzéssel az üzlet fogadó-szatócsbolt voltára. A paraván alatti színpadrész láthatatlan: ez a Brook féle üres tér paródiája: hasmánt nyüzsgő színészekkel van tele, akik az előadás tényleges kellékeit mozgatják.

Gogoli a tulajdonság-elrajzolások végletekig való kilendítése is. A szó szűke és a szóáradat. Az elmefogyatékosság lehet olyan, hogy a hiányszerkezet éppen a bölcsesség letisztultságával azonos képet mutat, és mindkettő az együgyűséggel rokon. Esetünkben a fiúszerepet alakító Éder Enikő (SAMU, fiuk, ki bolondos) annyira bamba, és Kálmán Zsófia (BORIS, szobaleány) annyira málé, hogy a kettejük szófukarsága és fonák működése pontban kiadja a darabbéli sorsok bölcs elrendeződését, a minden valós indíték nélküli feltámadást. A bohózat köntösében pompázó abszurd.

Hasonló, képtelenségekben tobzódó a meglett férfiak triásza. Balog József (TIPPTOPP, szeleburdi) a virtigli parlagi nemes; hitványságbéli kontrasztja Gulyás Hermann Sándor (LIPITTLOTTY, szeleburdi), a hétszilvafás piperkőc. A gazdaasszonya vagyonát hadarva féltő Gerner Csaba (LÁZÁR, boltoslegény) szövegérző játéka Éder Enikő majdnem-néma, zongorista-imitátor alakjának az ellenképe: egyikük szüntelen jelen van, a másik minduntalan berobban: az előadás dinamikáját adják.

Kancsár Orsolya (KARNYÓNÉ, feleség) a történetben a MIÉRT. Rácz László (KARNYÓ, egy idős kalmár) a CSAK. Özvegysége hitében, a meglett asszony fruskává lesz: két kérője társaságában, az anakronisztikus szerelmi reneszánsza halmozottan szőkévé teszi; úgy gerjed benne ostobaság a hirtelen szerelemvágy okán, hogy okunk van viselkedése eredőjeként valami ősi sötétséget feltételezni. A románc-kavalkád miértjére Karnyó robosztus fellépése a csattanós csak: nem azért támadnak fel a szereplők, mert érdemesek az életre, hanem azért, mert a halálra méltatlanok.

Képek: Menyhárt Luca