Karády zárkája – ősbemutató Gyulán
Oltalmazó szenvedély
A Gyulai Várszínház igazgatója, Elek Tibor felkérésére monodrámát írt Darvasi László, amelynek szövege alapján Béres László rendezett előadást színésznő felesége, Bartha Boróka számára. Horváth Zoltán zongorajátékával, ez a nyári évad második bemutatója.
Márton Erika tervezte a díszletet – praktikusan és sokatmondóan. Mikrofont idéző nehezékek feszítik meg a börtönrácsot jelző huzalokat. Földre terített lópokróc az ágy, három vaspálca a lavór állványa. Mellette vizeskanna, a háttérben egy fekete vászonparaván. Utóbbi dramaturgiai térelválasztó: mögötte egy talányos lélekodú, a titkok sötétje; az előtér a rivalda, amelyen túlélő-daljáték folyik, a Gestapo koreográfiája szerint. Mi a praktikum? Elfér egyetlen személyautóban a komplett produkció.
Éppoly gördülékeny az előadás, mint a díszlete. Bartha Boróka kitűnően képzett színész, ellentétben Karádyval, aki a színészettel csak kacérkodott: különbözött barnaságával az akkor divatban lévő szőke cicáktól, nem tudott beszélni, képzetlen volt az énekhangja – megannyi ok az önbizalomhiányra, ami azonban közvetetten, az emlékezés szűrőjén át idéződik fel az előadásban. A Gestapo fogdájába ugyanis már filmcsillagként és ünnepelt dívaként kerül.
A cellának sztárillata van – ez önmagában is pofonok indítéka. Súlyosbító körülmény a gyanússág: a filmbemutatók az ellenséges Franciaországba szólítják, sűrűn keveredik zsidó társaságba; István, a szívszerelme Horthy Miklós kémfőnöke: megannyi alkalom a konspirációra, következésképpen a vallomástétel kikényszerítésére. Szenvedésfokozó tényező a kihallgatók veleszületett szadizmusa, ittas durvasága vagy kéjvágya. „Beszakadt az összes körmöm, ujjaim véreznek / testemen véraláfutások, / kék foltok, sárgák, élő, lélegző sebek, / lüktetés vagyok / egy égő, fájó lüktetés. / Hogy a szenvedés mutatna meg a világnak? / Nem.” A színésznek a szerepvágy az immunrendszere. „Katalin, mondtam magamnak, / ez egy föllépés. / Úgy fogtam föl ezt, / úgy fogom föl / az jár a fejemben, / hogy csakis úgy bírhatom ki ezt az egészet, / ha egy következő, vagyis aktuális szerepnek tekintem. / Érted-e? Szerepelsz ezeknek, föllépésed van, hakni a nyilas kiskutyáknak, akik harapnak, marnak, az arcod előtt csóválják a pattanásos micsodájukat.”
Mindhiába. A Karády titka nyomába szegődő Darvasi életsínpárrá szerkeszti a történetet. Az egyik sínen a hét gyermekét zaklatásra nemző, részeges suszterapa verései emléke gördül, a másikon a fogdmegeké. Előbbi törvénye szerint, ha rosszalkodott valamelyik, kikapott mind a hét. Utóbbiak maguk sem tudják, „A birodalom elárulása, micsoda bűn. / Az ágyamból tartóztattak le, / elhurcoltak a Melinda szállóba, / mint egy… rablót…” „Kihallgatnak, megvernek, elunják. / Rágyújtanak, gomolyog a cigaretta füst…” Lehet valami a nyilvánvalósága okán abszurd. „Nekem eddig csak titkaim voltak. / Titkom, titkom, mondd meg nékem. / Mit.” „Hát látszottam-e valaha. / A jóság csak egy könnyű, áttetsző hártya, / átnéz az emberen a semmi.”
Az örök titkot a tudat-mélyben kifeszített paraván rejti el, nem a közömbös smasszerek, hanem a kíváncsi világ elől. Honnan a Karády-vonzerő? Egyszer odajött hozzám, / Sopronban vagy Kolozsvárott / egy aranyos kis veréb – valami Veronika? / már régóta keringett körülöttem, / nyitogatta a csőrét, becsukta, / végül rákezdte, / művésznő, művésznő, / a jó Istenre kérem, árulja el, / hogyan kell titokzatosnak lenni! / Rajtam minden látszik, / ha csak a lelkemmel sóhajtok, látszik, / amit gondolok, amit érzek, amit szeretnék, / az mind látszik, / látszik, látszik, / művésznő, drága művésznő, / én egy nyitott könyv vagyok, / szépen kérem, tessék nekem elárulni, / hogyan kell titokzatosnak lenni, / hogyan kell izgatónak lenni, / rejtélyesnek, bestiának, jégkirálynőnek, / szivárványnak…
Huhh…!
Végignéztem rajta lassan, / mennyire szeretem az ilyen horpadt kis lánytesteket, / amiken átfúj a szél is. / Nehezek a csontjaim, tudok ringatni. / Azt mondtam neki, / kislányom, kezdd azzal, hogy érted van minden. / A világ minden aprósága és nagysága, / egy fűszál, / fűben a tojás, / a katedrális, / a Nap, / a Hold, / az összes ember. / Az utolsó könnycsepp miattad csorranjon. / Ha ez sikerül…
Ja, és még valami. / Félj! / Nagyon félj! / Csak a tehetségtelenek nem félnek,
A rendező az írói gondolatívre fűzte fel a színész-Karády adottságait, képességeit is tükröző/kidomborító dalokat. Nem feltétlenül azokat, amelyeket a dívának komponáltak, szerepel az elhangzók között olyan is, amelyek az életében slágerek volta, és ma is azok. Kelendő portéka lehet a darab. Kelendő, de nem igénytelen. Titoksugárzó üzenet: „Amikor kislány voltam, / azt képzeltem, a krumplifőzelékben / a babérlevél Noé hajója, / utazik rajta a világ, meg kell menteni.”
Képek: Kiss Zoltán