Kaland Szolnokon

Január 15-én állva tapsolt a közönség Szolnokon, a Szín-Mű-Hely-ben, Márai Sándor Kalandjának bemutatóján. Mi lehetett az oka e spontán elragadtatásnak?

A válasz összetett. Mindenek előtt az író nagyszerű gondolatai, végtelen bölcsessége, írói zsenialitása, elementáris, a görög sorstragédiákkal versengő drámaisága, feszes, sallangmentes, robosztus stílusa, morális magassága.

Ehhez járultak a rendező, Málnay Levente bátor és céltudatos húzásai, melyek tömörítették az amúgy is sűrű anyagot, anélkül, hogy sértették, gyengítették volna a szöveg egységes arculatát.

A Szigligeti Színház az írók és a színészek színháza. Tehát az ováció másik oka a színészek hibátlan alakítása volt.

Első helyen kell említenünk Mécs Károly Kádár Péterét. Mécs – aki a próbafolyamat idején ünnepelte 75. születésnapját – egy régi színésztípus egyik utolsó nagy bölénye. Korát meghazudtolóan szálfaegyenes férfi, megingathatatlan karakter, akinek szava parancs. Úgy rendelkezik a színpadon, mint egy igazi kapitány a vihar tombolásában. Alakítása igazolja azt, hogy miért rajonganak érte darabbéli beosztottjai. Tökéletesen képes megidézni Márai korát, a harmincas évek legvégének nagypolgári miliőjét, ahol az adott szónak mindent elsöprő súlya volt. A premier sikere megérdemelt születésnapi ajándék volt e nagy művész számára.

(Málnay Levente szintén Szolnokon, pár nappal korábban ünnepelte a 70. születésnapját.)

Mécs méltó társa e sikerben az ifjú feleségét játszó Huszárik Kata, aki újra bebizonyította, milyen ritka érzékeny, elegáns, ugyanakkor tragikusan, fájdalmasan szép alakításokra képes. Helyzete pedig nem volt könnyű. Alig léphetett ki a finom, szinte angyalian szelíd nő szerepéből. Egy kalitkába zárt, színes tollú énekesmadár, aki már a hangját is elvesztette, színei kifakultak. Egy fehér árny. Akiben megmaradt a nőiség parazsa, és kialvása előtt még lángra lobbantja a férje mellett dolgozó tanársegéd szívét.

Kaland – Mécs Károly és Huszárik Kata

 

 

Ám ezzel nem magát szabadítja ki, de a fiatal férfit is maga mellé zárja. A sorsába, a tragédiájába. Ugyanis a szemünk láttára derül ki, hogy menthetetlen beteg. Orvos férje megvizsgálja, a röntgen kékes fénye átvilágítja a nő testét. Hátborzongató jelenet. Huszárik méltósággal, lágy nőiséggel, finom szeméremmel, eszköztelenül játszik. A Sors magatehetetlen áldozata.

Király Attila alakítja a szerelmes tanársegédet, dr. Zoltánt, lefojtott indulatokkal, belülről megélt gyötrelemmel. Nehéz szerep ez is. Férfit kell formálni, de olyan férfit, akit elsodor a vihar, bármennyire is szeretné megvetni a lábát. Bármennyire is tiltakozik. Küzd és alulmarad. És a tartását még zuhanás közben sem veszítheti el.

Karczag Ferenc játssza a régmúltból feltűnő egykori kollégát, aki végül magával viszi egy régi-új életbe az összetört orvostanárt. Jó nézni Karczag morgós, robosztus játékát, ahogy egyszerű öltönyében, kopott táskájával maga a megtestesült magyar, vidéki, csupa-becsület és semmi-pénz értelmiségi.

Szólni kell még Gombos Juditról is, aki a drámaíró szándéka szerint a legmagasabb tragikumba hozza be a szenvedélyes, védtelen, gyermektelen, hivatásába menekülő, szintén a tanársegédbe szerelmes, összeszorított szájjal szenvedő, egyszerű kis nőt. Míg a főszereplők a tragédia héroszi magasságaival birkóznak, addig az ő fehérköpenyes kicsi tragédiája gyönyörűen ellenpontozza ezt. Szánnivaló küzdelme az, ami könnyeket csal a nézők szemébe. Felejthetetlen alakítás.

A kisebb szerepekben Nánási Ágnes és Horváth György mértéktartóan, mégis invenciózusan hozzák figuráikat. Hibátlanul illeszkedve az összképbe.

Málnay Leventét dicséri az előadás finom hangolása, a botlás nélküli stílusegység. A nagy életmű méltó folytatása e szolnoki rendezés. Katartikus estét köszönhetünk az általa irányított társulatnak.